Cissy a hátsó parkban sétált a kicsivel az ölében. Illanót fújva közeledtem feléjük. Mielőtt hozzájuk értem, elnyomtam az illanót, s a húgomra villantottam a fogsorom.

-         Cissy! Hát add ezt a tüneményt! – kértem át a kicsit a karomba. Féltették mindennél jobban. A fiúörökös, hát igen. Átemeltem a karjaimba, s a szürke szemek hatalmasra nyílva néztek rám. – Szervusz legifjabb unokaöcsém! – a kicsi arcára nyomtam a szám mire, elfintorodott.

-         Trixy! – intette le Narcissa nevetve, a csiklandozásom. Draco nyűgösen kereste anyját.

-         Olyan mint ti! Érzékeny – állapítottam meg egy szemvillanással. -  Szép fiad van – simítottam át a kisfiú arcát. A karomban indultam vele a kastély felé. Draco szürke szemeivel anyját figyelte, s amikor látta, hogy velünk tart megnyugodott. – Eszik rendesen?

-         Ajaj! Igazi kissárkányunk – simogatta meg gyengéden Cissy a fia fejét. – állandóan bukik – mosolygott a fiára.

-         Legalább illik rá a neve! Ugye Draco? – megemeltem a karomon a kicsit, hogy a szemébe nézzek.

-         Mesélj Trixy! Rég nem láttuk egymást – visszaadtam a kicsit Narcissának és illanóra gyújtottam.

-         Egyetértek. Sok minden történt…óvatosabbak lettek a halálfalók – eresztettem le a karom. Draco kiszemelt magának és most szüntelen  a mozdulataim figyelte, miközben fejét anyja mellkasának döntötte. Összehúztam a szemhéjam. – Sokan. Ki akarnak lépni. Csalódtak az eszmében…Voldemortban? Mh…nem tudom. Mindenkire rákényszerítenénk az akaratunk és egyre többen fordulnak ellenünk. Sokan törekszenek szembeszállni vele…és nem tudják, hogy vele nem lehet… - elrévedtem.

-         Trixy! Átlátod te még egyáltalán a helyzetet? – ráncolta a homlokát.

-         Mh…igazad van Cissy – húztam gúnyos mosolyra a szám. – Elvakult vagyok. Képtelen vagyok reálisan látni őt.

-         Bella légy óvatos! Nem szeretném ha magával rántana a mélybe – ingatta a fejét Cissy.

-         Aj, hagyd ezt! Anya is ezt hajtogatta amíg nála voltam – szedtem szaporábban a lábam dühömben.

-         Trixy!

-         Senki nem ránt sehova, csak oda, ahova én is akarom! Értsd meg! Ő a vezetőm! Ha hív a pokol legsötétebb vermébe is követem – húztam fel a karomról a talárt és a Sötét Jegyet mutattam felé. – És szeretem!

-         Sötét szerelem az Bella!

-         Akkor sötét szerelem! Nem érdekel! Mh ma feszült vagyok Cissy ne haragudj! – fújtam ki a levegőt ingerülten. – Ti nem értitek ezt! Ő nem a mélybe húz, hanem az égig repít! Végre mellette kiteljesedtem! Önmagam lehetek!  

Nem volt nyugtom. Ahogy a szülői házban nem találtam meg a nyugalmam, úgy húgoméknál sem. A Lestrange- birtokra utaztam, s tengettem a napjaim. Furcsa érzés, ha valamit megszokunk és aztán hirtelen megvonnak tőle. Most ezt éreztem. Annyira megszoktam, hogy nála vagyok, hogy vele vagyok. Itt a birtokon egyedül lehettem. És ismét belevetettem magam a züllésbe. Éjszakákon át iszogattam, illanóztam és obszcén verseket olvastam. A kandalló előtti kanapén nyomott el az álom.  A vihar ébresztett fel. Csapkodta az ablakokat, az üvegek egymáshoz verődtek. Az emeleten is nyitva hagytam az ablakokat, hunyorogva botorkáltam fel a sötétben és a viharral a rám zúduló esővel viaskodva zártam be egymás után az ablakokat, a függönyöket lebegtette a viharos szél. Kárhozott lelkekként imbolyogtak a folyosókon a lepelfüggönyök. Kísérteties éjszaka volt. Lehűlt a levegő. Az egész kastély kihűlt, én meg mezítláb mászkáltam, már megint.  Tocsogott a lábam a folyosó kövezetére gyűlő tócsákban. Átázott a köntösöm az esővíztől. A lépcső aljára értem, amikor kivágódott az ajtó. Megismertem a sötét alakokat, és kihúzva magam meredtem a Lestrange- testvérpárra. Éppen nem a fogadásuknak megfelelő volt az állapotom az biztos. Gyűrött arccal, álomból ébredt kusza hajjal, mezítláb, a köntösöm nedvesen tapadt rám, és minden bizonnyal zavarodottan néztem rájuk.

-         Rabastan? Mh…Rodolphus? – értetlenül néztem egyikről a másikra.

-         Bella! – Rodolphus lépett közelebb. – Most kaptuk a hírt, hogy…

-         Mi történt? – a hangom rekedtesen mély volt az álmosságtól.

-         Voldemort, a Kegyelmes úr… - Rabastan nem fejezte be a mondatot, de a szemükből kiolvastam a gyászt. A hihetetlen és értelmetlen tényt. Amit képtelenek voltunk felfogni igazán én sem fogtam fel.

-         Neeeeem! – éles volt a sikolyom, sokáig percekig tartott és a földre rogytam. Nem! Ezt nem hiszem! Ez nem lehet! Rodolphus térdelt le hozzám.

-         Bella! Bella! – halkan szólongatott ,de én megállás nélkül sikoltottam. Ilyen érzés az, amikor az ember szívét kitépik. Nem jött könny a szememből! Csak az éles sikítás a torkomon, marta égette az utat. És képtelen voltam bármi másra is odafigyelni. Csak a tudat, hogy Voldemort talán…talán már nincs közöttünk. Az üresség a lelkemben, itt most, a fájdalom a szívemben, amely nem akart szűnni. Rodolphus emelt a karjaiba, s a kandalló elé vitt.  Üveges szemekkel meredtem rájuk. A hisztériám percekig tarthatott.

-         Figyelj Bella…

-         Nem, nem lehet, nem halt meg az nem lehet – tiltakoztam a hangom furcsán távolinak tűnt.  – Mi történt?

-         Szeretnénk a helyszínen meggyőződni erről. Csak érted jöttünk. Ha abbahagynád a sikoltozásodat, akkor mehetnénk, hogy mindenki mást megelőzve érjünk oda – morogta Rabastan. Rodolphus várakozóan nézett rám. Mint egy őrült  siettem fel az öltözőszobába, s Fekete talárban, csuklyát a fejemre húzva tértem vissza. Hárman hopponáltunk Potterék háza elé. Egy emberként rohantunk fel az emeletre. A fekete talárom fátyolként lebegett mögöttem, megemelve a szoknyám vettem szaporán a lépcsőfokokat, s  a lépcső tetejéről, már beláttam a helyre, ahol ő állhatott. Csak a talárja volt ott. Test nem. Talán por? Azonnal hamuvá lett? Lerogytam az anyaghoz, és megérintettem. Úgy simítottam át rajta, mintha mögötte ott lenne, azon a szűk részen a talaj feletti finom levegőrétegben. Az arcomhoz emeltem a fekete talárt és belélegeztem a jégillatot. Ő volt. Itt volt. Alig egy órája ha eltűnhetett. A köpenyében volt a pálcája. Ekkor pattant belőlem a szikra. Itt tört el a mécses. A Potter-ház emeletén tört ki belőlem az eszelős zokogás. A földön kuporogva ringattam magam a fekete talárral a kezemben. Rabastan és Rodolphus a házat kutatta át. A két holttesten kívül semmi mást nem találtak. A gyereket sem. Voldemort testét sem.  Rodolphus húzott fel a földről, de képtelen voltam a lábamon állni. Az ölébe kapott és siettek velem vissza. Most mindenki gyanús ezen a környéken. El kellett tűnnünk.  Valójában egyikünk sem fogta fel mi történt. Bár láttuk a nyomokat. Itt volt a kezemben Voldemort pálcája, a pálca, amit soha nem ad ki a kezéből, a talárja jégillata az arcomat simogatta, s én mégsem tudtam felfogni és elfogadni, hogy meghalt. A Pálca! Az ő pálcája! Bárhol megismerném! Tudtam mi az utolsó állomás. Potterék. Tőlük, már a várkastélyba ment volna, és másnap találkozunk. Erre ma este, mégis történt valami. Valami felfoghatatlan. Megrendülten néztünk mindhárman magunk elé.  Rémülten és értetlenül. Tudtam mennyire félti a lelke minden darabkáját. Ezért reménykedtem abban, hogy bár testét elhagyta, a lelke itt kell hogy legyen. Talán ugyanúgy be kellene gyűjtenem egy gömbbe. Hárman illanóztunk a Lestrange- birtokon. A Férjem a sógorom és én. A mag. Akik hittünk Voldemortban. Akik hittünk a visszatérésében. És akikben ekkor született meg az elhatározás. Kijózanodtam. Az első sokk után végre tisztán láttam, mit kell tennem.

-         Nem hiszem, hogy meghalt! – mondtam ki kábult hangon. A pálcáját forgattam a kezemben. Hitetlenkedve néztem. Képtelen voltam felfogni, hogy itt van a pálcája nélküle. Ki más hozta volna el a Potter-házból a pálcáját, ha nem én.

-         Ezt vártuk tőled Bella – nézett rám Rodolphus. – Te ismerted őt a legjobban.

-         És a horcrux? – vetette közbe Rabastan. Megérintettem a nyakamban függő medaliont.

-         Nem – intettem le. – előbb meg kell bizonyosodnunk, hogy ez a lélekdarab tényleg elveszett-e. Csak utána a horcrux – elcsendesedtünk. És kicsit elveszettnek éreztük magunkat. Árvák lettünk a vezetőnk nélkül. Mérhetetlenül. Ott volt a fájdalom mindhármunkban. És a remény, hogy talán életben van valahol. Mi indultunk egyedül megkeresni őt. Az első perctől nem hittük el igazán, hogy meghalt volna. Legalábbis reménykedtünk, hogy nem. Talán még hálás is voltam ezért a férjemnek. Igen. Aki most nem a feleségének tekintett. Hanem aki tényleg voltam. Voldemort bizalmasának. És Voldemortot ők is feltétlen odaadással tisztelték, mint vezetőjüket. Olyan elhagyatottnak nézhettünk ki. Hiányzott a vezető bizonyossága. Voldemort állandósága. S miközben mi egész éjszaka terveztünk, mások már könnyedén igyekeztek elterelni magukról a gyanút, hogy valaha is Voldemort hívei voltak. Mosták magukat. Igyekeztek kimosakodni a bűneikből, és levakarni a Sötét jegyet. Nem hívott minket. Nem érkezett utasítás, semmi. A viharral együtt hallgatott el Voldemort is. Persze. A nagy auror parancsnokság, a minisztérium – még ma is nevetek azokon az együgyűek gyülekezetén – most Voldemort nélkül már felbátorodtak, ítélőszéket állítottak fel, már hajnalban, hogy basáskodjanak a rend felett. Voldemort eltűnésével a halálfalókra igyekeztek mérni a büntetést, és felhajtani a halálfalókat. Volt bűnünk, nem is kevés. Én sose tagadtam volna. Miért is tagadnám azt, amire büszke vagyok? Soha nem tagadnám meg Voldemortot. Egyetlen este leforgása alatt szédületes események vették kezdetüket. A történelem ítélőbírósága gyorsan dönt. Nem vártak igazán ránk sem. Miközben a teljesen haszontalan aurorparancsnokságon máris a gonosz bűnözők és gyilkosok neveit írkálták össze- annyira nevetségesek, hogy képes lennék halálra kacagni magam -, a lista élén már így is mi hárman szerepeltünk, nekem is az aurorok jutottak eszembe. Ha valamit valahonnan tudhatunk az éppen az aurorság és a minisztérium lesz. És Voldemorttól tudom is, hogy kik lesznek a legmegfelelőbbek. A Longbottom házaspár. Annak a fiúnak a szülei, akire szintén illett a jóslat. Én irányítottam az akciónkat. A Longbottom-házba. Elhatároztuk magunkat, még ezen a reggelen meglátogatjuk a fiatal szülőket. Rodolphus és Rabastan mellé egy negyedik halálfaló is betoppant. Reggel a Lestrange-birtokra. AZ ifjú Barty Kupor. Reményteljes halálfaló volt. Ezt Voldemort is látta benne. Az egyetlen baj, hogy kicsit fiatal volt. De nem számít. Bíztunk benne is. Hát négyen indultunk el, hogy kicsikarjuk a nem létező jó oldalról az információinkat. Meg kellett tudnunk, hogy hol találhatjuk meg Voldemortot. Az egyetlenek, akik a keresésére indultunk. Mi voltunk. Mi akik soha nem tagadtuk meg őt. Hittünk benne. Nekünk kellett a sarkunkra állnunk és a segítségére sietnünk. Egyértelmű volt. Akármilyen nagy varázsló pálca nélkül semmit nem tud kezdeni. Ha nincs nála a pálca, akkor pedig igen nagy segítségre lehet szüksége. És én azon voltam, hogy ezt a segítséget, minél hamarabb nyújthassuk is neki. Ahhoz azonban tudnunk kellett, hogy hol rejtőzött el. Számít az alattvalói segítségére ebben biztos vagyok, és ki más sietne a segítségére elsősorban, ha nem én. Ez nem csak szívem parancsa volt, de hűségem jeleként a kötelességem is, mint minden halálfalónak ez lett volna a kötelessége, mégi s gyáván meghátráltak, és kevesen tették meg. Kevesen indultak a keresésére. Talán féltek tőle? És örültek, hogy megszabadultak tőle? Nem tudom. De bennem élt a remény, hogy megtalálhatjuk és visszaadhatjuk neki a hatalmát…