A hajnal első sugaraival érkeztünk meg négyen a Longbottom-ház elé. Berobbantottuk az ajtót, s az emeleten találtuk meg a házaspárt. Rodolphus kezdte a vallatást. A maga öblös hangú modorával. Ideges voltam. Majd szétvetett az ideg. Feszülten figyeltem őket, miközben egyenesen megtéptem volna őket, az információért. Ha valakik, hát az aurorok tudnak valamit ez egyértelmű. A Longbottom házaspár azonban állta a sarat sokáig. Mert nem ismerték az én módszeremet. Rabastan és Rodolphus felett álltam messze, minden varázslatban. Az ő kínzásuk semmi az enyémhez képest. Kezdetben nem is szándékoztam én is megkínozni őket, de ahogy teltek a percek egyre jobban elborult az agyam. Sejtettem mire megy ki a játék. A Longbottom házaspár időt akar nyerni, most azért húzzák az időt, a felmentő sereget várták egyértelmű. Az ablakon besütött a reggeli napfény. Hamarosan hiányolják a Frank-ot az aurorparancsnokságról és nem fognak késlekedni, hogy ide jöjjenek értük. Én pedig nem akartam itt megvárni az egész aurorcsapatot, még akkor sem, ha ma bárkit képes lettem volna le Adava kedavrázni, a saját anyámat is az információért. Nem ismertem semmi kíméletet. Az én őrületem itt kezdődött ezen a hajnalon igazán. Én bármire képes lettem volna, hogy megtudjam, hol lehet Voldemort. Majd bele őrültem a fájdalomba, az elvesztésének tényébe, és a reményem éltetett, s az tett egyre türelmetlenebbé is. Önmagam szolgáltattam a legtökéletesebb indokot a saját letartóztatásomhoz. De nem érdekelt. Ha nem ezt a bűnt róják ránk, akkor mást. Végülis volt elég bűn a tarsolyunkban, eggyel több vagy kevesebb a mi lelki üdvünkön már nem segít. És ez mind a négyünknek a legfontosabb kérdés volt, a legfontosabb információ, ha nem kapunk csak egy kis segítséget, esélyünk sincs megtalálni. Persze a kis Barty a legkevésbé sem volt bűnös. Ő volt a legártatlanabb bárány köztünk, ha lehet egy halálfalóra ilyet mondani, de a letartóztatása velünk, csak annyiban volt jogos, hogy ma velünk volt. Ő őrködött, ő nézte át a házat, de a kínzásokat mi hárman vittük véghez. Félrelöktem Rodolphust az útból.

- Hazudnak! – sziszegtem s a székról a földre löktem Longbottomot.  –Engedj! Az én módszerem sokkal hatásosabb lesz! Hozd át a feleségét! – intettem Rabastannak. – Nos Frank Longbottom, mi csak a tudását szeretnénk megismerni. Nem bántjuk egyiküket sem, ha elmondja, amit tud. Ha átengedi nekünk az információit. Nem mondhatja, hogy nem vagyunk tudásszomjas halálfalók – kacagtam fel gúnyosan. – Látja mi mindent tudni akarunk. Gyerünk! Válaszoljon! Hol van Voldemort? -  a haját tépve kényszerítettem, hogy rámnézzen. Szerintem egyszerűen eszelős őrültnek nézett. Nem tévedett sokat, ma az is voltam. Beleőrültem a fájdalomba. Ahogy Rabastan és Rodolphus is.

- Nem…nem tudom – motyogta.

- Ide figyeljen Mr Longbottom. Velem nem lehet játszadozni. Jobban jár, ha önként osztja meg velünk, mint ha mi vesszük el  - villantottam sötéten a szemem a szemközt álló Rodolphusra. A nőt a földre lökték elénk. – Tehát? Hajlandó elárulni, hogy mit tud a ma éjszakai eseményekről?

- Nem – a hangja határozottan csengett, ami épp elég volt ahhoz, hogy felkorbácsolja az indulataimat. A makacsság, a tiltakozás. Hiszen szépen kértem igazán. Egy szava nem lehet, toleráns voltam, és béketűrő. Ezzel az egy válasszal azonban az utolsó korlát is elpattant bennem. A pálcám a feleségére szegeztem.

- Kicsit megoldjuk a nyelvét Mr Longbottom – húztam gúnyos mosolyra a szám, s  megbillentettem a pálcám. A nő felsikoltott a fájdalomtól. Az én sikolyom volt az nem is az övé. Az én fájdalmam sikolya. Legszívesebben egész álló nap így sikoltoztam volna, mint ahogy most ez a nő teszi itt előttünk, de sietnünk kellett, és erősnek kellett lennem. Voldemortot nem várakoztathatom. A segítség most kell. Ha elsikoltoznám az egész napot, azért megkapnám a büntetést tőle is. Levettem az átkot a nőről. – Ennyit ízelítőnek. Tehát? Eszébe jutott már valami?

- Nem – vágta rá reszkető hangon. Gyors lendülettel küldtem az újabb átkot a feleségére. Minden dühöm és bosszúm benne volt. Beleadtam és ugyanolyan fájdalmat akartam okozni, mint amilyet én éreztem most. Kár, hogy akkora fájdalmat nem is lehet érezni, mert ez pusztán testi fájdalom, de nekem a lelkem sajgott, és kiáltozott. Ellöktem Longbottomot. Bosszúsan járkáltam a szobában.

- Nos kinyög ma még valami értelmes dolgot is, vagy fölöslegesen várunk, mert épp olyan ostoba mint amilyennek kinéz? – meredtem rájuk. Ziháltak, pihegtek és nem szóltak semmit. Az auror hallgatás. Gyűlöltem. Ahogy mindet. Akik azon voltak, hogy megtörjék a halálfalókat. Elegem lett belőlük. Rabastanék hiába kínozták a Longbottom hallgatott. Persze mit is bíznának egy ilyen ostoba alakra. Látszik, hogy auror, jószívűségből áll össze még az agya is, nehogy szétfolyjon belőle a víz. Elhúztam a szám. – Rodolphus! – a férjem mellém lépett.  –Ezek hasznavehetetlenek – néztem le Longbottomékra mint két féregre. – Kicsit megkotorjuk a fejüket a biztonság kedvéért. Majd én Longbottomot, te nézd a nőt! – dühösen szegeztem a pálcám a földön heverő férfira s az elméjében kezdtem kutakodni, bármilyen hasznos információ után. Semmit nem találtam. Rodolphusra néztem, aki szintén lebiggyesztett ajkakkal nézett rám. Kudarc. Longbottoméktól nem kaptunk információt.

- Gyűlölöm őket! – kiáltottam és minden erőmet a Crucióba vetettem. Elegem volt belőlük, az egész világot szétrobbantottam volna, csak hogy megtudjak bármit, ami elvezet hozzá, ami segít, hogy megtaláljam. A lépcsőn lihegve a kis Barty sietett.

- Jönnek! Jönnek! El kell tűnnünk! – kiáltotta, s Rabastan már el is indult lefelé a lépcsőn. Én őrültként kínoztam Longbottomékat.

-Bella! Gyere már! – kapta ki a kezemből a pálcát Rodolphus – Sietnünk kell!

- Engedj! Halálra akarom kínozni őket! – sikoltottam.

- Most legalább oda kerülnek ,ahová valók is. Nekünk viszont mennünk kell – maga után vonszolt lefelé a lépcsőn. Végigrohantunk a kis utcákon, s ahogy beértük Rabastanékat, már hopponáltunk is a helyszínről.

Törni-zúzni tudtam volna tehetetlenségemben. Reménykedtünk, hogy Longbottoméktól megkapjuk az indítólökést a keresésünkhöz, de tévedtünk. Zsákutcában voltunk. Keresni akartuk, de nem tudtuk, hol találhatnánk rá. Semmi nem volt, ami kiindulópontot adott volna. Új tervet kellett készítenünk. A Lestrange-birtokon ültünk össze négyen, hogy megalkossuk a kutatás pontos menetét és tervét. Az én utasításomra vártak mind. De én sem tudtam, hol kereshetnénk. Több lehetőséget írtunk össze, gyűjtöttük pontokba a helyeket, amiket felkereshetnénk. Belélegeztem az illanóm füstjét, s a pergamenre fújtam. A kandalló felett kattogott az óra. Éjfél közeledett. De még nem készültünk lefeküdni. Most nem. Most fontosabb dolgunk is van, mint a pihenés. Voldemort számít ránk, és én egy percet sem akartam elvesztegetni. Miközben az asztal felett görnyedve terveztünk nem is sejtettük, hogy a házat már közre fogták az aurorok. Az ablaknál roppant valami. Felkaptuk a fejünket. Gyorsan nyomtam el az illanóm. Bár ne tettem volna. Hosszú évekre ez volt az utolsó illanó, amit szívtam. Ha tudom, akkor inkább végigszívom ezt az egy szálat. De kapkodva akartunk eltűnni. Betörték az ablakot és már bent voltak. Az asztalon Voldemort esetleges fellelhetőségei. A Gyertyalángba tartottam. Rodolphus szeme rámvillant. Nem a biztonság kedvéért had menjen végbe az égési folyamat. Mi újra össze tudjuk írni, de ha illetéktelen kezekbe kerül, az veszélyes is lehet.

-         Bellatrix Lestrange, Rodolphus Lestrange, Rabastan Lestrange és ifjabb Barty Kupor ezennel letartóztatjuk magukat tiltott átkok használata miatt – hűvösen néztem az aurorcsapatot. – Kérem megőrzésre adják át a pálcáikat! A ház körül van zárva, fölösleges küzdeniük a túlerővel szemben.

-         Nahát! – kacagtam fel gúnyosan. – Az aurorság személyesen látogatott el hozzánk! Rájuk nem jellemző módon! Gyorsan – hátradobtam a hajam és felálltam a székről. Nem számítottunk rájuk. Sőt fel se merült bennünk, hogy rájöttek ma Longbottoméknál voltunk. Ki láthatott minket? Mh. Most már mindegy. – És mégis miféle koholt vádak alapján igyekeznek, minket tisztes mágusokat letartóztatni? – kacsintottam át Rodolphusra.

-         Bella! Mikor volt maga tisztességes? – hallatszott egy hang hátulról.

-         Még mindig több bennem a tisztesség, mint magukban az ész – kacagtam fel.

-         Frank Longbottom auror és feleségének kínzásáért.

-         Van bizonyítékuk? – emeltem fel undok mosollyal a szemöldököm. Mély hallgatás.

-         Sejtettem – feleltem hidegen.

-         Amennyiben az esküdtszék felmenti magukat a vádak alól visszanyerik szabadságukat – felelte a vezetőjük. Na persze, mert az esküdtszék éppen fel akar menteni minket. Hiszen alig várják, hogy rács mögött tudjanak minket. Az eszméért és Voldemortért vezekelnünk kell. Én nem ijedtem meg. Sajnos Voldemort után így nem tudunk tovább kutatni.

-         Akkor mire vár azzal a bilincsvarázslattal? Vagy aurorként még ezt sem képes elvégezni? – néztem őket gúnyosan. Mind a négyünk kezére megérkezett a láthatatlan bilincs. Iszonyat veszélyes bűnözők vagyunk annak is nézünk ki. Csak a kis Barty pityergett. Az apja a bíróságon. Hát igen. Lesz egy kellemetlen találkozásuk az biztos. Hidegen fogadtam az egész letartóztatásom tényét, ahogy Rabastan és Rodolphus is. Abban a hiszemben voltunk, hogy nem lesz hosszú ez a rabság. Voldemort visszatér és kiszabadít minket, ha nem a mi segítségünkkel, akkor majd más segítségével újra visszatér közénk. Meg sem gondoltuk, hogy igazán rajtunk kívül senki nem kereste a Nagyurat. Felemelt fejjel vonultam ki a Lestrange- kastélyból. Mintha nem is a fogházba vinnének, hanem át a királyi palotába. Rodolphus átvette a nyugalmamat. Nekünk nincs veszíteni valónk. Nincs miért itt lenni a kinti világban. És ideiglenesnek tekintettük ezt az egész felfordulást is. Voldemort eltűnésével felbátorodott az aurorság is. A Minisztérium is. És az ostor a halálfalókon csattant. Talán cella sem lett volna elég ,ahány halálfalót találtak a volna a varázsvilágban. De megelégedtek a fanatikusokkal is. Velünk, akik Voldemort keresésére indultunk. Azért volt olyan sürgős minket lecsukni, mert féltek, hogy még a végén tényleg visszahozzuk. Pedig nekik igazán most jött el az idejük. A varázsvilág megszabadult zsarnokától és kegyetlen urától, aki rettegésben tartotta a népet? Ők nevezik magukat tisztességesnek? Holott bizonyíték nélkül nyomtak minket  az Azkabanba. Nevetségesek. Még akkor is, ha azt, amivel vádoltak tényleg megtettük. Nem is védekeztem volna, nem is akart egyikünk sem. Ha azt varrták volna a nyakunkba, hogy mi hoztuk fel a pokol ördögeit, hát azt is magunkra vettük volna, mert szíves örömest felhoztuk volna ,ha ezzel visszahozhatjuk Voldemortot is. Nem cáfoltunk rá semmire, nem mentegettük magunkat, mert büszkék voltunk arra amit tettünk, mert Voldemortért és az eszméért tettük, és ez mindhármunknak éppen olyan fontos volt, mint a levegő  a tüdőnkbe. Kellett, szükségünk volt rá. És undorodva hallgattam végig, mások, hogyan mentegetik magukat, hogyan tiltakoznak és vetik meg Voldemort nevét és eszméjét. Gyűlöltem őket mindet, akik egykor halálfalók voltak és most mégis letagadnák. Nem minden ember egyforma, a hit sem egyforma. Máshogy hittem én és máshogy hittek ők. Ők úgy hittek, hogy megtagadták Voldemortot, ha már a biztonságot nyújtó keze elveszett a fejük felől. Számító népség mind. Köpni tudtam volna rájuk és hányni tőlük, hogy igen, ilyenek is vannak közöttünk, hogy lehetne tiszta így az eszme. Hogy köpönyegforgatóként úgy hajlanak, ahogy a szelek fújnak. Én határozottan álltam ki az eszménkért, nem ingadoztam és nem kételkedtem benne. Rongy ember lettem volna, ha nem ezt teszem. Ami mellett elköteleztem magam, az egy életre szól. Akármilyen élet is az. Ha most ilyen, akkor ilyen. Szenvedélyes voltam mindig is. Az eszme iránti érzésem is szenvedélyes volt. De igazán így lehet szeretni egy eszmét. Önfeladással és minden következmény vállalásával. És én szerettem annyira az eszmém, hogy bátran kiálltam mellette, akkor is, ha a vezető nem volt mellettem, akkor is, ha meghurcoltatnak érte. Ha gyűlölködve néznek rám, ha megvetnek érte, ha elhordanak mindennek érte. És azt hiszik én voltam a szennyes köztük? Én voltam a mocskos alávaló és megvetésre érdemes? Akit kifütyülhettek, akibe belerúghattak. Nem ilyenkor kell erősnek lenni, amikor  ezrek voltak ellenem, egyedül ellenünk, akik felvállaltuk az eszmét. Azt hitték ők az erősebbek és ostobán tetszelegtek önnön nagyságukban, holott valójában én voltam az erősebb. Én aki büszkén álltam ki azért, amiben hittem, amit nem tagadtam meg sohasem. Gerincesebb voltam bárkinél és mégis engem tartottak alávalónak. Az emberi ítélőképesség annyira megtéveszthető. A meghurcoltatásom alatt voltam talán a legerkölcsösebb, a legtisztább becsületű, mert tartással viseltem, mert kiálltam a magam igazáért, mert képes voltam bátran szembenézni azzal, amit rám mért a sors, s a végzet. ÉS büszkén vállaltam mindezt. A bíráim előtt voltam legbiztosabb a hitemben, abban a hitben, amit Voldemort mellett tettem le. Az elnyomás alatt derül ki ki milyen ember. Most megmérettetett minden halálfaló. Megmérettetett a hitük nagysága és ereje a mérlegben. És kudarcot vallottak, s mennyien…szégyelltem volna magam, ha én is elbujdosom és meghúzom magam amíg a régi rendszer vissza nem tér. Nem csak akkor kell hinni ha vezető van, az eszmében akkor is hinni kell, ha nincs ki megmutassa az utat. Persze azt mondják a vesztébe csak az őrült rohan. Nos én voltam elég őrült ahhoz, hogy egy bukott rendszer mellett álljak ki, igen. Nem csak a dicsőség óráiban kell hitet tenni valami mellett, hanem a hányattatás óráiban is. Megköveztek érte. De ezek a kövek simogatások voltak a lelkemnek. Mert minden sértést és minden nehézséget az eszméért viseltem el, Voldemort eszméjéért.