Az egész tárgyalás egy napon zajlott. Mi akik az azkabanba kerültünk, egyetlen nap ítéltettünk el. Nem gondoltam volna, hogy hosszú időre utoljára látom a napfelkeltét, s az eget. Utoljára hagytak minket aznap.  Persze ezt egyedül nekem köszönhettük. A Legnagyobb szenzáció. Voldemort szeretője a bíróság előtt. Tömve voltak a sorok. Mindenki látni akart. És mindenki látni akart, amint látványosan az egész varázslótársadalom előtt elítélnek. Fel sem merült bennem, hogy a bíróság előtti parádénak tényleges célja van. Persze az a fene nagy jó oldal, a fehér mágusok, mind tetszelegtek az általuk törvényességnek tartott díszben. Valójában semmi törvény nem volt itt, ugyanúgy csak a saját törvényük, mint ami nekünk is megvolt haláflalóknak. Nekik az a törvény ,ha börtönbe zárnak, nekünk az, ha ölünk. Ennyi. Ezáltal tartják jónak magukat. Hát én nem fosztom meg őket ettől a szép rózsaszín fellegtől. Had lebegjenek rajta, amíg le nem esnek maguktól róla. Iszonyatos volt a tömeg a bíróságon, fülledt meleg…izgatott pusmogások. Hogy élvezkedhettek, hogy elítélik a csúnya gonosz gyilkos halálfalókat! Annyira nevetségesek! Talán egy kicsit a szokottnál is hűvösebb voltam ma. Egyébként mást nem lehetett észrevenni rajtam. Véletlen sem számíthattak tőlem arra, hogy pironkodom, kétségbeesem, szégyellem magam, vagy bűnbánást mutatok. Ellenkezőleg. Öntudatosan húztam ki magam, ahogy kinyílt az ajtó és királyi tartással vonultam a láncos szék felé. A sorok közt pusmogás volt, mindenki minket nézett. Nem akármilyen társaság voltunk egyetértek. Szélen ott ült ifjabb Barty Kupor, akit a saját apja fog most elítélni, És mi hárman Lestrange-ok. A férjemmel Voldemort szajhájaként. Szép kis egyveleg. Köszörülhették rajtunk a nyelvüket nyugodtan. Megadtuk a módját igazán. Volt miről pusmogni. Felvetett fejjel, egyenes derékkel a büszkeség levakarhatatlanságával az arcomon ültem előttük. Nézzenek csak és irigykedjenek. Hogy ők soha nem ismerik meg ezt az érzést, az eszme ilyen imádatát, ők, akik semmiért sem tudnak ennyire lelkesedni, milyen sivár lehet az ő lelkük az enyémhez képest. Tulajdonképpen még sajnáltam is őket. Szegény az ő lelkük, eszme nélkül üres az élet. Voldemort szeretőjéhez méltón fogadtam az egész tárgyalást, az ítéletet mindent. Senki nem vetheti a szememre, hogy nem úgy viselkedtem, ahogy az elvárható volt minden idők legnagyobb feketemágusának szeretőjétől. Magabiztosan ültem, a bűnösségem és hitem teljes tudatában és szinte elégedett voltam. Nyugodt és hűvös. Mélykék szemem végighordoztam a tömegen, alig érezhető közönnyel. S a gondolattal, hogy tessék itt vagyok nézzetek csak és ámuljatok. Bátran és kiegyensúlyozott nyugalommal ülök előttetek. Nem tagadok semmit és büszke vagyok rá. Az egész tartásomból a büszkeség áradt. Megtettem amit megtettem és ezerszer megtenném érte. Egy cseppnyi félelem sem volt bennem. Mivel ezt az érzést már rég nem ismertem. Egy Black, egy Lestrange, aki Voldemort ágyasa lett. S akit most elítélnek Voldemort kereséséért. Kíváncsiak voltak, hogy fogadom az ítéletet, meg akarták nézni ahogy elítélnek Voldemort miatt. Nem is értették, hogy nekem ez nem áldozat érte. Én, aki bármit megtennék érte. Érte a halál sem lenne áldozat, az én halálom se. Valahol a sorok közt ott volt anyám, a húgom, ki tudja talán még Lucius Malfoy is. De a családom biztosan. Sírtak-e? Zokogtak, amiért az Azkabanba zárnak? Nem tudom. Ők, akik azt hajtogatták, hogy Voldemort lesz a vesztem, a mélybe ránt, lám most úgy érezhették beigazolódott a félelmük. Ez nem veszteség, ez nem áldozat. Ez kötelesség. Hűségem bizonyítéka. Az eszme felvállalása. Bármikor bárki előtt felvállaltam volna őt és az eszméjét.  Most közszemlére tettek itt mindenki előtt mindenki megnézhette magának Voldemort szeretőjét. Hát nézzenek és ámuljanak. Életem teljében és virágában voltam, Black lány. Ami sokat jelentett. Mindenben tökéletes voltam a színdarabba. Szépség, érzéki test, és fanatikus rajongás érte. Illett rám a szerep, amit az élet adott nekem. Minden beképzeltség nélkül állíthatom, hogy nem volt még egy ilyen vonzó külsejű nő a teremben mint én, belsőre meg főleg! A lelkemhez még csak hasonló sem volt senki. És én képes is voltam úgy kezelni és fogadni a helyzetet, ahogy azt Voldemort ágyasának kellett. Tökéletes voltam erre a szerepre, egyszerűen rám szabták. Nem véletlen, hogy Voldemort akkor évekkel ezelőtt meglátta ezt bennem. És megtett azzá, ami most itt voltam. Leghűségesebb halálfalója voltam. Az is maradtam a mai napig. Az én hűségemet senki nem kérdőjelezhette meg. Nyilvánvaló volt. Borzongatta őket a gondolat. Hogy voltam képes Voldemort ágyába feküdni? Aki kegyetlen, hideg és félelmetes. Sőt undorító. Talán ilyesmiket gondoltak rólam. Ilyen kérdések kavarogtak bennük, miközben engem néztek.  És a perverz kézpelet a jó oldal nemes képviselőiben is ott van. Nem kell őket félteni. Kiszínezhették maguknak a kettőnk kapcsolatát, hogy milyen kegyetlenségekre képes velem az ágyban, persze, hogy szinte megváltásnak érzem az Azkabant Voldemort hálója után. És ehhez hasonlók. Talán azt gondolták rólunk, hogy Crució alatt szeretkezem vele. Olyan jókat mosolyogtam magamban az ilyen felvetéseken. Az egész tárgyalás pusztán színjáték volt. A nagyközönségnek. Hogy megmutogassanak minket. Igen. itt vannak. Elfogtuk őket és börtönbe kerülnek. Tudtam nagyon jól, hogy az egész bírósági tárgyalás erre megy ki. Itt nem nekünk kellett védekeznünk és az ártatlanságunkért felszólalni. Tudták jól, és mi is tudtuk jól, hogy el fognak ítélni minket. Ezért nem is hatott meg ez az egész felfordulás itt. Legalább egy napig azt érezhették, hogy csinálnak is valamit. Ha már egyébként úgyse voltak képesek semmit sem tenni. Én bizonyos voltam abban, hogy Voldemort visszatér. És engem csak ez érdekelt. A kérdés csupán a hogyan s a mikor volt. Az egész tárgyalás gyorsan zajlott.  A Lestrange-ok végigülték békésen a tárgyalást, nem reagáltunk semmire semmit. Nyugodtan megvártuk az ítéletünket, és mehettünk is. Egyedül a fiatal Barty Kupor könyörgött az apjának. Az én szavaim pedig a másnapi címlapon díszelegtek fekete kiemelt betűkkel. Hogy megfenyegettem a bíróságot a Sötét Nagyúr visszatérésével. Nem. Kedveseim. Ez nem fenyegetés volt, hanem ígéret és bizonyosság.  A tárgyalásról egy kép is került a főoldalra négyünkről.  S még azon az estén megérkeztünk az Azkabanba. Hatalmas kővár volt. Szürke. Hideg. Rideg s komor. Tele vasakkal, rácsokkal és dementorokkal. Hát éppen nem a királyi palota az biztos.  De bevehetetlen és aki bent maradt, az ki nem jöhetett. Biccentéssel búcsúztunk egymástól a férjemmel és a sógorommal. Hiszen olyan félelmetes gyilkosok voltunk, hogy együtt nem is maradhattunk. Előkelőségünkhöz méltón különcellákat kaptunk. Ironizálok most persze. De valóban mind külön cellába kerültünk. Az azkabanban nem szeretik összetenni az embereket. Mert tény, hogy aki ide kerül az nem ostoba ember. A piti bűnözők azok eléldegélnek máshol is. Ide szigorú őrizetbe a társadalomra veszélyes egyedek kerülnek s mi azok voltunk. A hűvös várfolyosón haladtam, az egyik cellából kikiáltott rám valaki.

-         Üdv Bella! Látom te is megérkeztél! – a rácsra könyökölt. Futó gúnyos mosoly suhant át az arcomon.

-         Sirius! Ki gondolná, hogy az egész rokonságom itt van? – kérdeztem gúnyosan. – Mivel kerültél ide? Túltengő jósággal?

-         Tévedésből. És a magam ostobaságából – legyintett.

-         Látod ez jár azoknak akik annyira a jó oldalhoz ragaszkodnak – haladtam tovább. – Látszik, hogy a minisztérium, az aurorság és a bíróság sem érti a dolgát – kacagtam fel gúnyosan.  – Ha téged is ide hoztak. Mi legalább tudjuk, melyik oldalon állunk. Ti még azt sem tudjátok magatokról – húztam el a szám. Tovább haladtunk a folyosón. Dementor haladt előttem és mögöttem is. Az azkaban parancsnoka ért be minket. A férjem és a sógorom tehát már a maga cellájában volt.

-         A pálcájukat kettétörjük – egyetlen mozdulattal eltörte a pálcámat. Nem szóltam semmit csak összeszorítottam a szám. – Erre itt nem lesz szükségük, és már többet nem lesz az életben – vigyorgott a parancsnok. A nyakamhoz ért. – ahogy erre sem – egyetlen rántással kitépte a nyakamból az aranyláncon függő medaliont.

-         Ne! – tiltakoztam és utána akartam kapni, a kezem persze bilincsben volt. Tehetetlenül követtem a szememmel az egyetlent, ami megmaradt belőle nekem. Voldemort vére, a medalionban.

-         Ékszert nem viselhetnek, hova gondol!  Ez börtön nem bálterem – morogta, s Rabastan jegygyűrűje mellé került a kosárba. – Ne aggódjon megsemmisül mind, nem kerül idegen kezekbe – összeszorítottam a fogsorom és némán hallgattam. Egyetlen lökéssel kerültem a cellámba, s csapódott rám a vasajtó. Hideg, nyirkosak a falak. A cella elég sötétnek tűnt. Egyetlen apró ablaka volt fent a magasban. Nem is lehetett még kilátni sem rajta. Gúnyosan fintorogtam. Abban a hiszemben építették így, hogy a sok felfelé meredéstől, a fény felé talán megtérünk és megváltozunk és rájövünk mi a helyes út. Ostobaság. Ilyen soha nem lesz. A kemény földre egy pokrócot dobtak, s mérhetetlen volt a csend. Merlinre! Alig néhány nap leforgása alatt mennyi minden változott. Észhez sem tértem és itt vagyok. A cellámban…amelyre azt hittem csak átmeneti tartózkodási helyem lesz. Közeledtem a huszonkilencedik évemhez.  Mind azt hittük Voldemort néhány hónap múlva visszatér és csak idő kérdése, hogy kiszabadulunk innen…Hittünk. Bíztunk benne. S reménykedtünk. Vártuk, hogy felizzon újra a Sötét Jegy.  A hívó jel. Amivel magához kéret minket. Az én hűségem iránta nem ismert határt, ahogy a bizodalmam sem benne. Meg sem gondoltam, hogy az én bebörtönzésemmel a legerősebb bástyáját veszítette el. Én az egyetlen, aki harcoltam érte, aki kerestem, aki megtalálta volna. Megakadályoztak ebben. Hiába ellenkeztünk volna. A Mi varázserőnk nem volt azonos az övével. Bár sokat tanultam tőle, vannak dolgok, amik nem megtanulhatók. Amikkel születni kell. Ő született ilyen képességekkel. Én nem. Én csak azt tudtam, ami megtanulható volt. A Lestrange-ok elvesztették a birtokaikat. Magyarán én is. S a példát látva minden halálfaló megrémült, akiben még élt is a terv, hogy talán keresni kellene a Sötét Nagyurat az most gyorsan tudata mélyére száműzte ezt. Hiszen akik halálfalók voltak, mind vagyonosak voltak. Gazdagok, birtokokkal. És féltették az anyagi biztonságukat, a galleonjaikat, a birtokaikat, a házukat, kastélyukat várukat. És a gazdagsághoz jobban ragaszkodtak, mint a nagyúrhoz. Ilyen hűséggel, ilyen feláldozással csak mi én és a Lestrange-testvérek voltunk Voldemorthoz. Pedig…hát meg lett volna az oka Rodolphusnak is, hogy gyűlölje. Egyértelműen szakítottunk. Voldemorttal éltem, még ha időnként a Lestrange- birtokra is vetődtem.  Ha nem keressük Voldemortot, visszakap engem. De Voldemort iránt valóban ő is hűséges volt. Olyannyira hűséges, hogy átengedett neki. Pedig bizonyára sokan hozzávágták, hogy miért engedi. De Voldemort tudta ezt róla is épp úgy mint rólam. Tudta, hogy Rodolphus engedni fogja, és minden erőfeszítés nélkül az övé lehetek. Hárman tettünk hitet mellette együtt. S most hárman kerültünk is együtt az Azkabanba. Meg sem gondoltuk, hogy milyen hosszú-hosszú évek várnak itt ránk…