A hűvös cellafalnak döntöttem a fejem. Az első héten még vigyáztam, nem akartam, hogy a hajamra csorogjon a nedves börtönfal piszkos leve. Ma már nem foglalkoztam vele. Nem is érdekelt, majd megmosom otthon, ha már visszakerültem. Lassan itta fel a hajam a koszos cseppeket, amelyek szüntelen csorogtak, ki tudja honnan. Esős időben az egész cella vízben úszott. Volt valami undorító szaga az egész Azkabannak. Valami iszonyatos bűz, amitől hányni lehetett, annyira gyomorfelkavaró volt. Megnevezni sem tudnám mi ez az illat. Szennyvíz, a meghatározhatatlan étel bűzös szaga, a penészes falak, a mocsok a szutyok a halál szaga. Mind ott volt. Amíg élek nem felejtem el azt a szagot. Iszonyatos bűz. Azt hinnénk erősek vagyunk, és bármit képesek vagyunk kiállni. Kezdetben elutasítottam a szürkés trutymót, amit minden nap ebédre löktek be. Fogalmam sincs mi lehetett, de még az íze is szörnyű volt. Én, aki a világ legjobb borait és ételeit ettem. Aki a haját pakolásokkal ápolta és tartotta meg a fényét, a bőrömet gondosan kényeztettem, minden nap, egyedi fürdővízzel és balzsamokkal. Most mindent feladtam érte. Az azkabanba nem voltak tekintettel az emberekre. Még örültek volna is, ha meghalunk.  Egy férfinak se könnyű, de egy nőnek mondhatni borzalmas volt az azkaban. Hirtelen fogytam. És a fogyástól rendszertelenné vált a vérzésem is. Először még megvolt az időérzékem. Sejtettem, hogy talán már itt lenne az ideje is. És őrülten hittem azt, hogy csoda történt. Amikor már hetekkel csúszott kezdtem meggyőződni, hogy terhes vagyok. Egy teljes hétig kábultam a hihetetlenen, hogy Merlin mégis megadta nekem egyszer az életben és tőle. Voldemorttól. Lebegtem a boldogságban, ami nem tartott sokáig. Gúnyosan nevettem magamon, hogy honnan is hittem ilyen őrültségeket. Mivel nem hagyhattuk el a cellánkat, és mosakodási elhetőségre gondolni sem lehetett…hát igen…egy nőnek sem ajánlom az Azkabant… áldottam az eszem, hogy aznap, amikor behoztak dupla rétegű alsószoknyát vettem fel. Egyszerűen a varrásnál téptem ketté és a bizonyos napokon alig vártam, hogy felfogjam a falakról csepegő nedvességet és a váltás alsószoknyát kimossam az undorító szagú szennyes vízben. Egész nap a falhoz nyomva tartottam az alsószoknyám, még jó, hogy senki nem látta, mit művelek, mert biztos megállapították volna, hogy szerencsétlen nő máris megőrült.  Már az ájulásig tartottam, és sikáltam és mostam, egy idő után a régi fehér alsószoknyán nem lehetett eldönteni milyen színű, valami szürkés sárgás, foltos aztán végül együttesen azonos meghatározhatatlan színe lett.  Belegondolva annak örültem, ha pocsék idő volt és zuhogott az eső. Mert akkor bőven volt víz a cellában, ha a sarokba álltam, még zuhanyvíz emlékeim is lehettek a lecsorgó zuhogó esővíztől.  A szennyes, börtönfalról lecsorgó szutykos esővízben mosdani…hát éppen nem a legfelemelőbb érzés. A lótuszillat talán egy hétig őrizte nekem korábbi életem emlékét. Aztán szép lassan eltűnt. Úgy éreztem belémivódott az Azkaban bűze. A bőrömön is ezt a bűzt éreztem. Az azkaban bűzét. A Hajam, a ruhám, a bőröm, minden átvette a börtönszagot. Már magamtól is hányingerem volt.  Érdekes megoldás volt. A cellát ne mhagyhattuk el. Egyébként egy szavunk nem lehet. Igazán tágas cellák voltak az azkabanban. Nem érezhettem, hogy szűkös helyen kell szoronganom. Délután ebéd után jártak körbe a dementorok. Fő a szórakozás nem igaz? Nem tudom, hogy ugyanaz érkezett-e hozzám, de valamelyik mindig jött. Belépett, és megkezdte a nem létező boldog emlékeimből az energiám szipolyozását. Nem igaz. Most füllentek. Mert ekkor jöttem rá, hogy bizony nagyon sok boldog emlékem volt. Szívesen szipolyoztak minden nap. Megvolt a napi rutinja. Az érzésnek, hogy már soha nem lehetek boldog. Voldemort nélkül ez egészen biztos is volt. Nekem igazán egy szavam sem lehet, az első egy-két évben ugyanis rendszeres látogatóim is érkeztek a dementorok után. Na persze, hogy nem előttük. Hiszen azért erőben sem voltam egy gyenge teremtés. Dementorok után azonban mondhatni, olyan közönyös lettem minden iránt, hogy az erőm is elhagyott. Amikor először megéreztem, hogy rám fekszik valaki talán még meg is döbbentem. Azt hittem engem nem tudnak megerőszakolni, hiszen minden szexet élveztem. Azt hiszem, amit ekkoriban tettek velem, az már az erőszak kategóriába tartozhat. Valójában, semmi nem történt, belém hatolt, gyorsan megtörtént és el is ment. Egy kis lélekgyötrés után a dementorokkal ez már meg sem kottyant. Hogy kik jöttek? Hát nem is ismertem igazán őket. Valakik a jó oldalról, akik pusztán jóságból elégültek ki rajtam. Még ez is megmosolyogtat. Hát ennyit a jó oldalról is! Voldemort egy nőhöz nem nyúlt volna. Aki a foglya. A Minisztériumból, az aurorságról, azonban a látogatók szívesen betértek hozzám. Mégis Voldemort a leggonoszabbak egyike. Annak használtak, ami voltam. Szajhának. Egy szajha pedig csak arra való. Hogy élvezhették, hogy ott vagyok kiszolgáltatva nekik. Kedvüket tölthetik és meggyalázhatják Voldemort szeretőjét. Amit neki nem mertek szemébe köpni, azt én kaptam. Élvezték, hogy kínoznak, hogy megbecstelenítenek, hogy foglyuk vagyok és elvehetik azt, amit akarnak, hogy azt tehetnek velem, amit akarnak. Csak lett volna nálam a pálcám. De hát védtelen voltam, dementoroktól gyötörve csak feküdtem a földön és tehetetlenül és kábán néztem a kéjes gyűlölködő vigyorukat. Az elsők megráztak mindenképpen, ahogy újra magamhoz tértem, csendesen csorogtak a könnyeim. Az eszméért az akkori hatalmunkért fizettem. Mindenért fizetni kell az élet behajtja a boldog perceket kamatostul. Ez volt a vezeklés a hitemért, és érte is. Az eszmét és a Voldemort iránti hűségemet azonban nem lehetett megtörni és kiírtani sem belőlem. EZ volt a lámpás a nehéz időkben az azkabani rabságom sötét celláiban. Az én fejem felett ott világított Voldemort és az eszme. És a kettőért bármit túlélnék. Aztán, amikor már képtelen voltak kivárni a sorukat is egyszerre töltötték kedvüket rajtam. Ketten, hárman…mit számított nekik. Nehogy azt higgyük, hogy a jó oldalon nem létezik az erkölcstelenség. Mert aki azt hiszi, hogy ott ártatlanok és tiszta lelkűek élnek csak, azok alaposan tévednek. Éppen annyira megvannak bennük a gyarlóságok, a bűnös gondolatok és perverziók egész tömkelege mint a sötét oldal képviselőiben. Én persze tudtam ezt. Nem is volt meglepő, hogy az erre igényt tartók boldogan használták ki, hogy egy nő is az azkabanba került. Nem is akármilyen nő. És hát az elégtétel, hogy Voldemort szeretőjét mocskolhatják. Hát azért ez igazán kárpótolta őket a fáradtságos minisztériumi munkáért ugye? Az elmaradás oka, talán a külsőm rohamos változása volt és nem beszélve a betegségektől, amiket alaposan összeszedtem. Rám fért volna egy gyógykúra alaposan. Az égető fájó érzés borzalmasan kínzott. Kúrálás nélkül pedig…hát igen. Meglehetősen látszott és érződött a kezelés hiánya. Néha úgy éreztem kiszakad a méhem a helyéről. És ennek ellenére mégis össze-vissza időnként de moshattam az alsóneműm. Mindig gúnyolódtam ezen. Minek, ha úgysem lehet gyerekem. De ez a kiégettség még régről származik, itt már közönyösen fogadtam. Aztán a rendszeres esti program szép lassan elmaradozott, már nem volt olyan szenzáció sem, hogy én itt vagyok az Azkabani cellában. Két év azkaban után már nem lehettem olyan vonzó sem a szemükben. A börtönévek gyorsan rámnyomták a maguk bélyegét. Nem láttam magam. Fogalmam sem volt, milyen hanyatlásnak indultam, csak gyűlöltem a koszt, a körmöm alá települő mocskot, amit nem győztem az esővízben kiáztatni, állandóan ez a borzalmas érzés, hogy zsíros a bőröm, hogy koszos vagyok és úgy megfürdenék már. A hajam fésülés és vágás nélkül hát…elindult a töredezettség útján. Kezdetben csak a vége volt förtelmes, majd az egész hajam. Már csak az emlékét őriztem, hogy milyen lehetett az egyenes, sima fényes dús hajam. Hiába mostam a csöpögő vízben…koszos és bontatlanul gubancos lehetett. Hiszen még körmöt vágni sem tudtam, a kövek közt tördeltem le. Félelmetes módon lefogytam. Csont és bőr lettem. Az ujjaim megcsontosodtak és a csípőcsontomat akár fogasnak lehetett volna használni. Lötyögött rajtam a régen feszülő, és hozzám simuló ruhám. Abban az egyetlen ruhában éltem le a börtönéveket, amiben beléptem oda. Igazán megérte az árát. Látszott, hogy értékes jó anyag. Ennyi évet kibírt, és bár elindult az enyészet felé, azért jól tartotta magát az évek alatt. Örültem, hogy nem volt tükör és nem láthattam a lassú külső hanyatlásom, mert akkor talán tényleg megállás nélkül zokogtam volna. Nevetséges vagyok. De hiú voltam mint minden nő önmagára. Főleg a szép nők. És sirattam volna a szépségem s a fiatalságom. De nem tettem.  Igazán fel sem fogtam, hogy milyen változásokon mentem át külső tekintetben. Szüntelen vártam a hívást a jelet, naponta átsimítottam a hallgató sötét jegyet a karomon. És még itt is az én hányattatásomban is rá gondoltam. És őt féltettem. Aggódtam, hogy hol lehet, mi történhetett vele. Él-e és ha igen, ő vajon milyen körülmények közt. Biztos voltam benne, hogy az én nehézségeim az övéhez képest elenyészőek. Nem érkezett hír, nem tudtunk semmit a külső világról. Nézhettem a cellám négy falát ezeket a szürkés barnás mocskos falakat. A pokrócot, ami ugyanolyan mocskos volt, mint én magam, ugyanúgy tizennégy évig voltunk összezárva. Bezárva ide.  A cella kövezetén feküdtem, a fejem a kemény kövön volt, nem volt elég hosszú a pokróc és a lábam egy idő után már jobban fázott, mint hogy a fejemre vigyázzak. Mondhatni szüntelen fáztam az azkabanban. Fagyosan hidegek voltak a falak. Átsüvített az erős szél is. Nem foglalkoztak itt fűtéssel. Nem azért küldtek minket ide, hogy vígan éldegéljünk, hanem ha lehet sínylődjünk és haljunk ki amilyen gyorsan csak lehet.   A hidegtől nem lehetett rendesen elaludni sem. Állandóan arra kellet ébrednem, hogy vacog a fogam, hogy reszket az egész testem, persze, a nyirkosságtól alapvetően mindig nedves volt rajtam a ruha. Alsóneműm már nem is volt. Valamelyik barom letépte rólam, s hasznavehetetlen cafatként el is tűnt. Minek is az, hiszen csak útban volt, ha siettek és pár percben el akarták intézni itt nálam a dolgot, csak felcsapták a szoknyám és kész. A lábaim szerintem el is fagytak, természetellenesen kékültek, éjszakánként dörzsölgettem őket, a  cellámban futkostam, hogy meg ne fagyjak. Az őrültség első jele? Néha ezt éreztem, ahogy körbe s körbe futottam a terembe, hogy ne érezzem ezt az iszonyat hideget. Remegett a szám a hidegtől, belilult és a fogaimmal egész zenekart helyettesíthettem volna olyan pergő ritmussal koccantak össze szüntelen. Különösen télen hittem azt, hogy ezt a telet már nem fogom túlélni. Nem panaszkodhattak az izmaim, amennyit kellett szaladgálnom és testedzenem itt a hidegben igazán jó erőben voltam. Bár sovány s egyre ijesztőbb külsejű, de minden eddiginél erősebb lettem. Amennyire lehettem.  Már nem emlékeztem a fényre, a napra, az illatokra a szellőre. Az időjárást a hidegben mértem és a lecsöpögő esővízben. Elszoktam teljesen a külső tényezőktől. Elvesztettem az időérzékem. Az éveket már csak abból tudtam, ha valakit kiengedtek, s tudtam, hogy azt hány évre zárták azkabanba.  Mert azt mindig tudtuk, ha valakit hoznak, vagy visznek. Hallottuk, talán még láttuk is. A csendes folyosókon jól jöttek a hangok. Lelassul az idő az azkabanba. És elveszti a funkcióját is. Nekünk nem számított, hogy hány év telik el, nem is számoltuk igazán. Hiszen tudtuk, hogy ha Voldemort nem hoz ki minket, akkor életünk végéig raboskodunk. Mi csak éltünk, vártunk és reménykedtünk. Hiába álmodoztunk és tervezgettük a szökésünket, lehetetlenség volt innen megszökni. A Folyosó végéig nem jutottam volna el, hiszen ott már őrt állt egy dementor. Még ha meg is próbáltam lebontani a falamat, akkor is a külső udvarra kerülök. És azon túl egy újabb fal és még egy. Három  vastag várfal mögött őriztek minket dementorok százai. Pálca nélkül pedig puszta kézzel mit is tehettem volna. Az első akadály megállított volna, egy vasajtó, egy rács, egy fal…egy dementor is…pálca pedig sehol sem volt. Nem voltak itt csak dementorok. És magunk. Akiktől elvették a pálcát. Lecsúsztam a pokrócra és lehunytam a szemem. Vártam, hogy a csendben elnyomjon az álom. Hogy álmomban kiléphessek a börtön ajtaján. A cellám magányából. Hogy álmomban ismét Voldemort előtt térdelhessek, és felnézhessek rá, és teljesíthessem a parancsait. Az álom a legszebb dolog a világon. Ahol a rab is szabad. Ahol a szerelem is szép. Ahol a halott is él…