A külső testi hányattatások mellett az azkabanban sokkal szörnyűbbek volt a lelki tényezők. Egyedül egy cellában évekig, ahova egy lélek sem jár, aki itt halt meg, az boldogan ment a túlvilágba, esze ágába nem lett volna itt kísérteni. Még egy nyamvadt kísértet se boldogított időnként. Nem volt senki, akihez szólhatott volna az ember. Elszoktam a beszédtől. Egy időben már magam elé motyorásztam, de  akkor sem sokat…szellemi sivárság egy börtön. Hiszen semmit nem vehet az ember a kezébe, se könyv, se újság, se beszéd. Semmi. Csak a hűvös cellafalak a süvítő szél beszélt hozzám. Mérhetetlen unalom. Napról napra. Ez sokkal borzasztóbb volt, minta hideg esővízben mosakodni, felfázni, tüsszögni és  bármi fájt azt elviselni. De ez az unalom ez elviselhetetlen volt. Nem hiszem, hogy csak nekem. Az azkabanban nem ostoba emberek voltak. Egyikünk sem. Mind előkelő nevelést kaptunk, magas  szellemi szinten voltunk, hiszen magánkönyvtáraink voltak. Olvasás nélkül nem is telt el egy napom sem. Ahogy egyikünknek sem. Most pedig nem tudtam mit kezdeni a rengeteg időmmel ami rám szakadt. A legveszélyesebb betegség itt tényleg az őrület. Mert ebbe az unalomba bele lehet őrülni. Mit mondjak? Ez is inkább az elején idegesített. A harmadik évben már megszoktam, már nem zavart. De addig…majd megtébolyodtam. Én ,aki mindig tett valamit, aki mindig türelmetlenül úton volt, a lelkem ziláltságával bolyongtam a könyvtárban is, a várakban is és mindig akadt valami amivel leköthettem azt a rengeteg fölös energiám, a szellemem üldözését. Most meg foroghatott magában az agyam. Kattogott, és nem tudtam már min gondolkodni sem. Egy időben rászoktam a téglák számolására. Volt bőven a cellám fala magas volt. Végigszámoltam naponta többször. Aztán mindig variáltam, minden másodikat számoltam, minden negyediket, aztán a két végéről felváltva számoltam. Megdöbbentően kifejlődött vele a térlátásom. Kezdetben persze nem ment, de legalább lekötött, amíg rájöttem, hogy számolgassam. Időm igazán volt. Nem panaszkodhattam.  De aztán már nem tudtam új számolási módszereket sem kitalálni. Már mindet tudtam, már minddel szédületesen számoltam, sőt már kívülről fújtam a cellám tégláinak a számát, minden aritmetikai számolással. Ezzel fel kellett hagynom. Unalmassá vált. Ez a semmittevés. Gyűlöltem. Áttértem a komolyabb testedzésre, reggeltől estig tudatosan futottam, járkáltam, jobbra, balra, keresztbe és körbe körbe körbe. Igen. Őrület… ekkor már kezdtem azt érezni, hogy közel járok hozzá.  Végülis ez a napi körbe futásom, ás kóválygásom ez megmaradt. Az azkabanban tengernyi idő van gondolkodni. Átértékeli az ember az addigi életét. Az emlékeiből táplálkozik. Én is sokat gondolkodtam a kint töltött éveimen. Az életemen. Alapvetően nem azért gondolkodtam, hogy megtérjek. Nem lettem jobb. Ellenkezőleg, ha lehet még gyűlölködőbb és még kegyetlenebb lettem az azkaban által.  Alig vártam, hogy kijussak és legyilkolhassam az egész minisztériumot, az összes aurort és a bíróságot. Vagy csupán a jó oldal nagy képviselőit. Meg a kisebbeket is. Most persze mosolygok…nyersebb lettem az biztos. Az azkaban senkit nem tesz nőiesebbé az is biztos. Durvább, erőszakosabb és agresszívebb lettem. Pedig ,hát anyám is mindig azt mondta, hogy én már épp eléggé az vagyok. Persze máshogy tekint az életre az ember. Értékesebbé is válik talán. Talán jobban megbecsülöm most már a bort amit megiszok. Vagy az egyéb testi örömöket, amiket kint élvezhettem. És sok emlékem visszatért, amikre azt hittem már elfelejtettem. A gyerekkorom sokkal intenzívebben köszönt vissza, nagyon élesen. Tele emlékekkel. Képek, ahogy játszom a húgaimmal, sőt még az unokaöcséimmel is. Futó emlékek az iskolai éveimről, ami után olyan sietve megházasodtam. Na igen a házasságomból is akadtak élmények…aztán a legfontosabb…Voldemort és az eszme, a halálfalóság… mindennél többet rá gondoltam. A múltra a jelenre a jövőre. A toronyszobára, az együtt töltött estékre és éjszakákra. A hosszú és küzdelmes tanulásomra. A mérhetetlen fájdalom az elvesztésére, és most a kétség a bizonytalanság. Vajon mi történhetett? Az első két év vízválasztó volt. Addig szüntelen vártam és reménykedtem. Később is, de már nem olyan intenzitással. Nem érkezett hír. Nem hallottam felőle. S gyötörtem önmagam is, hogy miért nem a horcruxal nyitottam. Persze értem, hogy miért döntöttem így. Meg akartam bizonyosodni, hogy valóban eltűnt-e. Átsimítottam ezerszer naponta az üres nyakamat, a medaliont keresve, de nem volt ott. Elvették tőlem örökre. Az egyetlen emlékemet tőle. Hiányzott. Kifejezetten. Ő és a medalion. Ez a kettő a legerősebben. Azért mert lelkileg e kettőhöz kötődtem a legerősebben. Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, hogy ne néztem volna a sötét jegyet a karomon. A tiszta vér eszméje tartotta bennem a lelket is. Itt az azkabanban. És az, hogy egyszer valami csoda folytán felnyílik a cellám ajtaja, és a túlvilágot is felkutatom utána és visszahozom. Megkeresem és feltámasztom akár az életem árán is. Meg akartam keresni, vissza akartam hozni, s csak erre tudtam gondolni. Ez a terv éltetett, vagy a remény, hogy talán mégis visszatért és talán, talán ő is eljönne értem. Eljönne értem? Kihozna a sötét azkabani cellámból, s megmutatná még egyszer a napfényt? Ahogy én vágytam rá, ő is vágyott vajon rám? Gondolt-e annyit rám, mint amennyit én őrá? Érezte-e úgy a hiányomat, ahogy én az övét? – Mh. A kérdéseimre nem kaptam választ. Fel se igazán mertem tenni őket. Voldemort nem beszélt igazán ezekről az éveiről. Később sem. Csak érintőlegesen. De igen. Azt hiszem éppen annyit gondolhatott rám, mint én rá. Éveket éltünk le egymástól olyan távol. Küzdelmes nehéz éveket. Neki testre lett volna szüksége, nekem szabadságra. De egy pillanatra sem szűntem meg szeretni őt, és hinni benne, és reménykedtem a visszatérésében. Én vártam az időt, amikor újra visszatér. A világ legnagyobb mágusának tartottam, aki bárhonnan képes visszajönni, akár a halálból is. Hittem abban, hogy ő mindenre képes. Nincs még egy ilyen férfi a földön. És én ezt a férfit szerettem. Aki tudásával és minden varázserejével a lehetetlent is megpróbálta…aki szüntelen az örök életet kereste, aki olyan dolgokat képes volt megcsinálni és véghez vinni, amit senki más előtte. Hát nem csodálatra méltó? Tényleg lehetetlen lenne csodálni? A sötét erőkbe nem lehet szerelmesnek lenni? De lehet. Ahogy az ellenfelünk erejét is elismerhetjük és becsülhetjük, úgy a felettünk álló erőt főleg. Én nagyra tartottam őt. Én tartottam Voldemort és az eszméjének a fáklyáját az éjszakában. Akkor amikor az egész világ egy kisfiút csodált és próbált felé emelni. Akiről azt rebesgették legyőzte a Sötét Nagyurat és megmentette a varázsvilágot a gonosztól. Van akinek hihetetlen nagyságú varázserő jutott a fekete mágiához, és van, akinek elképesztő szerencse az élethez. Nem lebecsülendő a szerencse sem, anélkül sokmindent nem is élnénk túl. A kiválasztott a nagy túlélő. Aki szerencsével él túl mindent. Ez sem hátrány. Ahogy Voldemort varázserővel él túl mindent, ugyanúgy ő a szerencsével. Mindenki elpártolt a Sötét jegytől, mindenki elfelejtette hogy halálfaló volt? Hol voltak a halálfalók? Hogy lehetett megtagadni egy ilyen eszmét? És cserben hagyni a Nagyurat? Én a börtönéveim alatt távolodtam el a halálfalóktól örökre. Hatalmas távolság tátongott azok közt, akik felvállalták a nagyurat, akik keresték és vállalták a börtönt Voldemortért, a hitükért az eszméjükért…és azok között, akik csendben meghúzták magukat az évek alatt és csak a bizonyosságra tértek vissza urukhoz. Bár Voldemort később mindet visszaengedte magához, hiszen mi mást tehetett volna…az életét valóban csak azokra bízta volna, akik börtönt viseltek érte. A szűk mag. A feltétlen és odaadó hívei, akik itt sínylődtünk az eszménkért.  Én többet nem is bíztam a halálfalókban, azokban, akik cserben hagyták őt. És titkon mindet gyűlöltem innentől. Mert gyáva módon meghúzták magukat. Az ő eszme szeretetük és Voldemort iránti hűségük különbözött az enyémtől. S nem is tudtam azonosulni velük többé. Persze mit is mondhatnánk, hiszen nem sokan voltunk itt. Kilencen voltunk. S ebből három Lestrange. Azt gondolnánk rossz házasságot kötöttem? Tévedés. A mi házasságunk alapvetően nem volt rossz. A körülmények tették azzá. A tönkrevágott házasélet, a gyermektelenség, s ezek magukkal vonták a mi külön életünket. S még ha téptük martuk is egymást az az elcseszett közös életünkért volt. Egyformán nyersek és durvák voltunk. És minden kegyetlenség ellenére megvolt a legerősebb közös pontunk, feltétlen szerettük az eszmét és Voldemortot. A legnehezebb pillanatokban mégiscsak ő volt mellettem, amikor Voldemort eltűnt. S együtt jöttünk a börtönbe is. Egyformán hittünk benne és reménykedtünk. Az eszme szeretete is képes összetartani embereket.  Minket már csak ez tartott össze. De ez a szeretet erősebb volt minden másnál. Ahogy Voldemort bűvkörébe kerültünk alapvetően hű halálfalóivá váltunk és szövetségesekké. A Lestrange-testvérpár lett az én szövetségesem. Testileg fényévekre kerültünk egymástól, de talán szellemileg minden addiginál közelebb. Ez így volt már a börtönévek előtti utolsó évben is. És megbékéltünk egymással és a sorsunkkal is. Kitöltötte az életünket a halálfalóság. Olyat adott nekünk amire mindenki vágyhat. Betöltötte az egész életünket. És értelmet nyert a létezésünk is. A mi hitünk erős volt. A remény, hogy viszont láthatjuk még a vezetőnket, hogy megérinthetjük a fekete talárt, a szánkhoz érinthetjük a talárja finom szegélyét, amiből jégillat árad, amelyet megérinteni olyan felemelő érzés, mintha az égben járnánk és markolhatnánk a felhőket. Mikor? Mikor tehetem meg ezt ismét? Eljön-e a nap, amikor újra elé borulhatok?