Évek. Hosszú évek. Mennyi idő! Elmondani nem lehet milyen sok. Az azkabanban megkétszereződnek az évek. Már azt is elfelejtettem milyen az élet a falakon kívül. Milyen az élet emberek között. Milyen az élet Voldemort uralma alatt. Lemondtam már mindenről.  Tíz év azkaban után, már elhagyott a remény is. Reményvesztetten éltem, egy csodás eszme emlékével a szívemben. Amelyet a legnagyobb feketemágus szerelme tett fénylővé és ragyogóvá. Nem tudom mi éltetett még. Talán annak a tudata, hogy a horcruxok még megvannak, és azt az egyet meg kell találnom. Ha egyszer valami könyörület árán kijutok innen. Különben már tényleg nem volt értelme az életemnek. Már a dementorok hideg sivárságot hozó látogatása sem rázott meg. Nem hatott meg már semmi sem. Tíz év után már megkeseredetté váltam. Az azkaban mindent elvett tőlem, ami az enyém volt. Amire büszke voltam. Amit szerettem. S ami én voltam. A vonzó külsőt, a fiatalságot, a reményt is. Minden nap ott élt bennem Voldemort és az eszme. S amíg én élek, addig él az eszme is, addig Voldemort is él. Mert általam él. Én nem hagyom kihunyni a mi harcunk tüzét. És utánam talán lesznek nemzedékek, akik ismét felveszik a mi elhullajtott zászlónkat. Nem így képzeltem el az életet az biztos. Hogy itt öregszem meg az azkabanban. Egy nő életébe is belép az életkor, amikor már azt mondja, hát most már azért nem vagyok fiatal. A negyvenedik életévembe lépve éreztem ezt. Merlinre! Amikor beléptem az azkaban kapuján még nem voltam huszonkilenc. És most. Már több mint negyven évesen…hát nem hittem volna. Sejtelmem sem volt ,hogy nézhetek ki. Több mint tíz éve nem láttam a tükörképemet. Nem híztam el az biztos. Árnyéka voltam önmagamnak. Mocskosan, szutykos bőrrel, undorodtam magamtól, a szagtól, ami belőlem is áradt, s amit már nem éreztem. Most már nem. Ennyi év után az orrom már meg sem érezte a bűzt. Már semmi nem érdekelt. Már közönyös voltam az iránt, hogy mi lesz, hogy hányingerkeltő lehet már csak rám nézni is. Egyhangúan telt az életem. Közönyösen, fásultan, kiábrándultan, megundorodva magamtól, az élettől, az egész világtól. Amit Voldemort előtt éreztem, az semmi volt ahhoz képest amit most éreztem. Mindent elvesztettem. És csak vártam valamit, akármit, hogy történjen bármi is, csak legyen ennek vége… beletörődve vártam a következő napot, hetet, hónapot évet…eggyel több vagy kevesebb év itt az azkabanban…hát olyan mindegy…már nem jelentett nekem semmit az idő. Semmit. Akár meg is szűnhetett volna. Feküdtem a kövön, vártam, hogy elnyomjon az álom, hogy legalább az álmaimban szép lehessen minden. Sötét volt, a hold halvány fénye vetődött az azkabani szűk ablakon be a cellámba. És… először fel sem fogtam az érzést. Először nem nem is hittem. Megemeltem a karom s ránéztem a már egy évtizednél is több év óta hallgató és mozdulatlan jegyre. Azt hittem. Azt hittem…tényleg megőrültem. Lassan feketedett át a jegy és mozgott a sötét jegy…Kábultan dörzsöltem meg a karom. Meredtem rá másodpercekig… a jel…amelyre Merlinre hány éve vártam. Amely azt hittem már soha…soha nem fog felizzani. A hívó jel. Ő hívott! A jegyet más nem aktiválhatta csak ő. És igen. Élesen rajzolódott ki a Sötét Jegy! Képtelen voltam felfogni. Meredtem kikerekedett szemmel a jegyre. Ki tudja mióta vártam erre? És most itt volt! Megérkezett az első életjel tőle! Hát mégis, mégis él! Tényleg életben van! És volt értelme  a sok sok évnek a sok reménynek, a hit erejének. Mégis feltámadt poraiból…visszatért hogy átvegye tőlem az eszménk fáklyáját. Hisztérikusan zokogtam fel és térdre rogytam itt a cellám kövezetén, mintha csak előtte térdelnék.  Hitetlenül emeltem a sápadt gyér holdfény felé a karomat, hogy lássam a magabiztosan erősen mozgó jelet. És ott volt, nem tűnt el, várta a halálfalóit. Csorogtak a könnyeim áztatták az arcom,  hullottak a földre, hogy összekeveredjenek a koszos esővízzel a cellám mocskos nedves talaján. A boldogság és öröm könnyei voltak ezek. Sikoltottam a boldogságtól és a sikolyomat az azkaban valami távoli pontjáról visszhangozta a férfiak üvöltése. Távoli halk suttogásnak tűnt és csak a szellő hozta felém az üvöltésnek vélt hangot. Tehát ők is észrevették! Úgy sikoltottunk ahogy csak tizenhárom évi rabság, reménykedés után lehet. Elment a hangom, s csak potyogtak a könnyeim megállás nélkül, félelmetes őrülettel csilloghatott a szemem és a kövezeten térdelve néztem a magasban levő rácsos ablak felé. Hát mégis visszatért!  Nem mi voltunk az őrültek, akik keresni kezdtük. Akik utána mentünk! Akik az éveinket áldoztuk az eszméért. Sírtam megállás nélkül és kacagtam gúnyos nevetéssel, hisztérikus kacajjal, visszhangzott tőlem az egész cella, visszaverte az őrült zokogó nevetést, de nem érdekelt most semmi, mert boldog voltam, a szívem úgy dobogott mint sohasem. Lüktetett az ereimben a vér, s végre egyszer már tényleg nem fáztam itt a kövezeten itt az azkabanban. Melegített a hit, a remény, a boldogság. A tudat, hogy Voldemort életben van. És ismét összegyűjtötte maga köré a halálfalókat. Szüntelen visszanéztem a karomra, figyeltem a mozgó jelet, féltem ha nem pillantanék rá eltűnne, elveszne, és azt hinném csak a képzeletem űzött tréfát velem. Átsimogattam ezerszer a jelet a karomon. És nem akart véget érni a könnyeim patakja. Aludni sem tudtam a hisztérikus örömtől. Csak térdeltem a sarkamra ülve zokogtam, így ért a hajnal is, nem is tudom meddig sírhattam ilyen átszellemült boldog arccal, talán napokig, amikor a kimerültségtől szó szerint kiájultam s még álmomban is örültem és vele álmodtam. Nem hittem, hogy megélem még a napot, amikor újra látom felizzani a karomon a jegyet, s mégis…annyi év után megérkezett a jel, amire vártunk. Innentől már semmi nem érdekelt. Nem számított semmi. A dementorok kínzása sem, az azkaban nehézségei sem. Ha itt hagyott volna az azkabanban az sem bántott volna. Mert csak az volt a fontos, hogy ő él, hogy tovább folytatja a harcot az eszme megvalósításáért. És csak ez a lényeg. Én már így is boldog lettem volna halálom napjáig…