Ahhoz, hogy viszont láthassam azonban még fél évet várnom kellett. Ez a fél év már elenyésző volt  itt az azkabanban. Igazán már nem is zavart a tény, hogy rab vagyok. Hiszen kint már készülődtek a tervek, a halálfalók újra felhúzták az eszménk zászlaját.  Észrevétlenül kellett maradniuk. Titokban, hogy az első igazi megmutatkozáskor, már erejük teljében legyenek. Ezért nem is hallottunk semmit felőlük. És hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekelt, hogy Voldemort mit tervez. Hogy eszében vagyunk-e mi, akik itt raboskodunk az azkabanban. Egyszerű ostoba női észjárás. Úgy gondoltam, ahogy minden nő,- akit egyszer is az életben szerettek - gondolkodna. Megmérettettem Voldemort érzéseit irányomba. Kíváncsi voltam, hogy érez irántam, mennyire siet értem. Ha egyáltalán érdeklem még. A világ azt mondja, szívtelen és kegyetlen úr ő, akinek a szívében egy csepp érzelem sincs már. A világ nem ismeri az árnyalatokat. Hogy valahol a mélyben mind azonosak vagyunk, csak a rengeteg réteg az alapérzelmek felett eltompítja az ősi elemeket. Annyi terve közt ezekben az időkben, én is ott voltam. Mi, az azkabani rabok. Szüntelen a mi kiszabadításunkat tervezte, s ezt a legbiztosabb forrásból, a sógoromtól tudom, aki a maga finom modorában, de elárulta nekem. Persze több mint tizenhárom év börtön után már türelmetlenül vártam. Egy igazi szerelmes férfi már másnap értem jönne. Persze ez csak hevesség tőlem. Tisztában voltam vele, nem fognak gyorsan zajlani az események. Vajon mit gondolhatott, ott apja sírja előtt, amikor Lucius Malfoy mellett üresen állt a helyünk a körben? Mert mélyen és sokáig gondolhatott. Ránk, akik itt voltunk, akik nem tagadtuk meg. Az egyetlen, aki igazán képes értékelni egy ilyen áldozatot, az ő volt, ebben biztos vagyok. Megértette a mi lelki erőnket, és felértékelődtünk a szemében, olyan magasra, amilyen magasra ő maga sem képzelt minket. Én kötelességemnek tartottam vállalni ezt érte, ő a legnagyobb hűség és önfeladás jelének. Egy igazán szerelmes nő nem is tett volna másként. Ha kell a halálba is követem. Mert nekem csak ő adta a létet és semmi más. Megbízott bennem és nem cáfoltam rá. Én keresni kezdtem, azt tettem, amit senki más nem mert megtenni azokban az időkben. Akárkit legázoltam volna, hogy megtaláljam. És ő ezt tudta rólam. Eszme és szerelem együtt volt ő nekem. Igazán megmondani nem tudnám, melyik volt erősebb bennem.  Annyira összeolvadt a két érzés. Minden nap figyeltem a jeleket, vártam, hogy történjenek az események. És milyen sokáig nem érkezett semmi. Csalódottság uralkodott el rajtam. Indokolatlan csalódás volt ez. Mert nem volt, anp ,hogy Voldemort ne tervezte volna ,az én megszöktetésem. Én mégis azt hittem elfelejtett. Amikor már hónapok óta tengettem az életem a csendben, ugyanúgy mint eddig, már meg akartam halni. Ha így elfelejtett. Ha ennyire nem érdekli a sorsom, ha hagy az azkabanban, akkor már nincs értelme élnem. Mert én csak az ő fényében éltem, ha elfordul tőlem, akkor halott vagyok.  A legnagyobb öröm után a legnagyobb a lehangoltság is. EZ következett be. Bár örültem, hogy ismét feléled az eszme, de ekkor kellett rádöbbennem, hogy jobban fáj a szeretete hiánya mint hittem. Mert az, hogy itt kínoznak még mindig a dementorok hát ez pontosan annak a jele volt. Elment a kedvem az élettől. Két napja már enni se volt kedvem, amikor este váratlan látogatóm érkezett. Az, aki könnyen bejuthatott az azkabanba is, hiszen állat, és a dementorok nem veszik észre. Akit szintén tizennégy éve nem láttam. Nagini. Akkor érkezett, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Először el sem hittem, hogy ő kúszik be a cellám rácsán keresztül. De ő volt. Bizonytalanul siklott. Fel-felnézett. Persze megváltozhattam. Jócskán, amióta nem találkoztunk. Egy borzas hajú koszos nő pedig igazán nem hasonlíthatott a fiatal, szép lótuszillatú egykori önmagamra. Felültem és meredtem rá percekig.

-         Nagini! Hát eljöttél? TE drága, te kedves, gyere közelebb! – alig forgott a nyelvem. A hangom természetellenes volt, rá se ismertem. Alig tudtam beszélni is. Hiszen egy-két motyorászáson kívül nem szólaltam meg már hány éve. Nem volt itt kihez szólni, és én elszoktam a beszédtől. Nagini izgatottan kúszott közelebb és megállás nélkül szorongatott, Majd megfojtottam úgy szorítottam magamhoz. – Hát egyben vagy te szépségem? Semmit nem változtál! – puszilgattam a fejecskéjét. Körbesiklott a nyakamon, a derekamon a lábamon. Ő küldte. Hozzám. Hát mégis gondolt rám. Most, hogy már nem függött a léte Nagini mérgétől, elküldte hozzám. A jel, hogy nem feledett el, hogy gondol rám, és eszében vagyok. Az azkaban teszi ilyen érzelgőssé az embert? Szörnyű. Már megint pityeregtem. Kacagtam és sírtam egyszerre, hogy legalább Nagini itt van és láthatom, valami a múltból, a régből, a sok évvel ezelőtti életből.  És láthatóan Nagini sem tudta fékezni magát, szüntelen körözött körülöttem, nem akart lenyugodni, úgy örültünk egymásnak mint valami szerelmes pár. De Nagini nem csak magát, hanem üzenetet is hozott. Szüntelen sziszegett és nem értettem, persze. De ő csak sziszegett és sziszegett.

-         Jaj te tüneményem! Hát tudod hogy nem értem, amiket mondasz! – simogattam a langymeleg bőrét. – mond mit szeretnél? Mi ez az izgatottság? Mit akarsz elmondani? – már megint imbolygatta a fejét mint annyiszor és csak sziszegett. Néztem figyeltem, mire végre leesett. A nyelvére varázslattal írtak egyetlen szót: „Hamarosan.” Kábultan meredtem a feliratra, s Nagini elégedetten állapította meg, hogy megértettem a dolgot, és most már megint izgatottan csúszkált rajtam. – Jaj ne mond el neki milyen rémesen nézek ki jó? Ugye nem árulod el? – néztem a kígyóra. Szegénykém, persze nem értette. Voldemort tehát kapott előzetes információkat, hogy milyen állapotban lehetek most.  Nagini addig velem maradt, amíg el nem aludtam. Másnap amikor felébredtem, már üres volt a cellám. A hamarosan, azonban nem volt, olyan igazán hamarosan. Már majd megvesztem, türelmetlenül ébredtem minden nap, éjszaka a hangokat figyeltem. Sejtettem, hogy estére tervezi a szöktetésünket. Ismét hidegek voltak. Benne voltunk a télben rendesen. Már csak az évszakokat számoltam, hogy hány telet töltöttem itt, vagy hány nyarat. Ebből tudtam az évek számát is. Várakoztam és várakoztam. Mást nem is tehettem. Az őrületig várakoztam minden nap. Mikor történik már valami? Amikor már majd megbolondultam a várakozástól neszekre lettem figyelmes. Az egész szöktetésünk hihetetlen csendben történt. Nyikorgásra ébredtem, s a nesz forrása ott állt a cellám bejáratánál. Szőke haja világított a sötétben.

-         Lucius!? – lepődtem meg, s fellöktem magam a kövezetről.

-         Gyere már Bella sietnünk kell! – segített kituszkolni a  cellámból. Tizennégy év után. Kiléphettem a cellám ajtaján. A Voldemort tervezte akcióban, Lucius Malfoy nyitotta fel a cellám ajtaját, ennyi év után. Nem kellett attól félnünk, hogy zajt csap a kopogó cipőm. Ugyanis mezítláb voltam. Már mióta nem volt cipőm. Teljesen haszna vehetetlen lett egy idő után. Meg hát mindig vizes volt. Lyukas, és egyszer csak szétfoszlott.  Hiába a sok testedzés, más a cellában rohangálni, mint kint a szabad ég alatt. Gondolni sem gondolnánk, hogy el lehet szokni a friss levegőtől. Alig bírtam lélegezni is. A friss levegőtől fuldoklottam. Lucius úgy húzott maga után, mint egy rongybabát. Félelmetes ütemet diktált. Persze a dementoroktól mind féltünk. Nem hiányzik egyikünknek sem, hogy visszakerüljünk egy cellába. Rohantunk az azbakan folyosóin, udvarán és  a sötétben én semmit nem is láttam, de elég volt Luciust követnem, aki el nem engedte a kezem, vonszolt erősen fogott. Valaki ismerhette az azkaban tervrajzát. Honnan szerezhették meg? Nem tudom, de ne ma főkapun távoztunk az biztos. Mert nem ott jutottam ki, ahol beléptem az azkabanba.  A szennyvízcsatornába értünk. Persze én már ezt sem éreztem.  Lucius pedig kiváló úriember lévén egy fintort sem eresztett el. Pedig hát nekem sem lehet jobb illatom. Nem tudom mennyit futottunk a sötétben és hol és mint,  Lucius pálcáját előreszegezve haladt előttem, s talárjával takart, miközben rohantunk. Már majd összeestem, amikor végre egy szűk résen a szabadság erdejébe léptem. Egy erdőben voltunk. És a dombtetőn ott magaslott az azkaban börtön. Kijutottam. Ha szökéssel is, de visszakaptam a szabadságomat.  AZ erdőben nem csak mi voltunk. Szakállas, őszülő rendezetlen koszos ruhájú rabok. Hosszú mócsingos hajjal. TE jó ég!

-         Lucius kik ezek? – húzódtam közelebb.

-         Ne kelljen már bemutatni a férjednek Bella! – vihogott Rodolphus. Édes Merlin! A robusztus, nagy testalkatú, mindig simára borotvált arcú, szinte bika kinézetű férfi, most véznán, összeesett vállal, beesett arccal, a köldökéig érő szakállal erősen őszülve állt előttem. Mint egy csatornalakó alkoholista. A szeme is olyan zavaros. A talárja már felismerhetetlen. Ők is mezítláb voltak. Majdnem elájultam. Ha ők így nézhetnek ki. Merlinre én hogy nézhetek ki!

-         Rodolphus! – suttogtam hitetlenkedve.

-         Én hát te boszorkány – kacagott és magához húzott egy ölelésre. Kábán öleltem át. – Sok mindent megéltünk ugye asszony? – szorongatta a kezem.

-         Az nem kifejezés – rebegtem. Jó volt újra látni őket. De így? Hiszen meg sem ismerem őket! Rabastan léphetett hozzám.

-         Gyere sógorasszony! Hát megéltük ezt a napot is! – szorongattuk egymást, s közben potyogtak a könnyeim. Ennyit életemben nem sírtam, mint ebben az évben az biztos. Mind itt voltunk, a rabok, a most szabadulók, akik felvállalva  Voldemortot vonultak a cellájukba. Ölelgettük egymást és sírva nevettünk.

-         Mennünk kell! Még nem vagyunk elég messze! – szólt közbe siettetve minket Lucius. Az ő irányításával folyhatott a szöktetés.  Lucius vezetésével rohantunk végig az erdőn, amikor a közepén. Egy ezüsttál állt.  Lucius bevárt minket. Megismertem. A beavatáskor használt edény  volt. Zsupszkulcs lesz.

-         Hova? – kérdeztem lassan forgó nyelvvel.

-         A Nagyúr elé – villantak a szürke szemek. Megijedtem.

-         Máris? – legalább egy fürdőt. Mielőtt elé lépek. Semmiképp sem akartam, hogy így lásson. Szakadt ruhában, mocskosan, zsíros csombékos hajjal, mezítláb, büdösen. Hát…jó-jó, hogy én is látni szeretném, de…

-         Nem számít Bella – intett le Lucius. Sejtette mik a kétségeim.

-         Már, hogyne számítana – toppantottam, persze nem tudtam elég gyorsan mondani, beleakadt a nyelvem, de értették.

-         A feleségem! – vihogott Rodolphus. – Persze nem is én előttem akar jobban kinézni…á!

-         Neked mindegy – meredtem rá.

-         Mi az ,hogy nekem mindegy? Na csak kerüljön pálca a kezembe- dohogta.

-         Meg az enyémbe – vágtam rá.

-         Fogjátok meg a tálat! – szólt közbe Lucius. Nem volt mit tennünk. Semmi kedvük nem lett volna visszamenni, ahonnan jöttünk. Egyszerre érintettük meg a zzupszkulcsot és máris száguldottunk…Voldemort kastélya felé. A vadászlesbe érkeztünk. Távol a kastélytól. Erős kőépítmény volt ez is. Külső csigalépcső vezetett lefelé. Utoljára maradtunk Luciussal.

-         Miért? – néztem kétségbeesetten a jól öltözött férfira.

-         Bella! Természetes, hogy türelmetlenül látni akar titeket. És főleg téged.

-         Egy életre elmegy tőlem a kedve, ha így meglát.

-         Ő is változott.

-         Hogy néz most ki? – kaptam rá izgatottan.

-         Másabb. Készülj rá Bella! Egyikünk sem lett fiatalabb az évek alatt. S neki testet is kerítenie kellett.

-         Hát biztos jobb illata lesz mint nekem – fintorodtam el. A hajamat próbáltam igazgatni, persze reménytelen próbálkozás volt.

-         Az biztos.

-         Nincs egy fésűd? – fordultam felé.

-         Nem hoztam. Mire ezt kibontanád, az egy évet is igénybe venne – legyintett.

-         Kösz a bíztatást. Azt hittem azért jobban nézek ki – muszáj éppen így, ebben az állapotban látnia? Nem is jutott el a tudatomig, hogy igen. Így szeretne látni. Hogy saját szemével lássa, mit tettem az eszméért és érte. Hogy hogyan éltem évekig nélküle. Hogy mit vállaltam és kibírtam miatta. Ahogy a csigalépcsőn haladtunk lefelé megakadt a lélegzetem. Az út a kastélyig fel volt fáklyázva.  A fáklyát pedig a visszatért halálfalók tartották. Emberi sorfal. Ami előttünk tisztelgett.

-         Merlin ősz szakálla! – kapkodtam levegő után. Voldemort előttünk tiszteleg. És a mi áldozatunk előtt. Álmodni sem mertem ilyen fogadtatást itt. Kint. Ebben a világban. Földre borult halálfalók százai tartották a fáklyákat, kivilágítva az utat, az érkezőknek. Minket vártak. Azokat, akik éveiket áldozták az eszméért és Voldemortért.

-         Voldemort nem felejti el mit tettetek érte – suttogta halkan Lucius. – És a hálája nem ismer határokat – tette hozzá fanyarul.  – Megvonnád tőle, hogy már ma lásson? – könnyes szemekkel intettem nemet. Ilyen fényes és dicsőséges visszatérést? Meghurcoltak minket. S Voldemort pontosan tudja hogy mi büszkén vállaltuk. Törleszteni akarja az elmúlt éveket? Gyönyörű volt a táj. Fel a dombtetőn álló várig. Mindent ellepett a szűz hótakaró, s egyedül az út világított. Megható volt ezt látni. Megható volt Voldemort ilyen figyelmessége, ilyen előttünk adózó és meghajló tisztelete.  Hát nem érdemes ezért ezért odadobni bármit is? Az életünket is? Nem hittem volna róla, hogy így fogad minket. Hogy ilyen elismerésben és tiszteletben részesít minket. Térdeltek a hóban, a mi nagyságunk, a mi lelki erőnk és hitünk ereje előtt. Voldemort parancsára. Mert Voldemort úgy érezte, hogy ez a minimum minden halálfalótól kijár, azoknak akik tizennégy évet töltöttek az azkabanban.  Lucius megérintette a karomat. Igaza van. Nem ámulhatok itt órákig. Pedig napokig tudtam volna itt sírni. Hogy ezt kapom tőle. Ilyen bevonulást és ilyen visszatérést közéjük.  A könnyeimet törölgetve lépkedtem a széles  csigalépcsőkön. Lucisu haladt előttem, s láttam, ahogy megdermed. Nem értettem. Hogy mi történt. Az első fáklyás már ott állt. Láttam a halálfalómaszkos térdre borultat, a lobogó fáklyafényt. Valami tehát nem a tervek szerint zajlott. Mi dermeszthette, és döbbenthette le Luciust?  Lucius félreállt, hogy egyedül léphessek le. Már csak három fok volt a kanyarból, amikor megláttam, hogy mi az, amiért Lucius megdöbbent. A terveket felrúgva elénk jött a vadászleshez személyesen Voldmort. Ahogy vettem a kanyart, láttam egyre többet belőle. Ott állt. Fekete talárban. Magasan, erőtelkesen, mint régen. Megtorpantam, és az utolsó fokokat egészen lassan tettem meg. A fáklya fénye játszott mindkettőnk arcán. S csak néztük egymást percekig. Ott álltam, mezítláb, szakadt ruhában, ami már csak a bokámig ért. Szabadon hagyta a lábam. Egyformán mocskos, szakadt foltos, elnyűtt, a bőröm is, izzadt és koszos, ahogy ennyi év börtön után és mosdás nélkül kinézhet. A hajam, zsírosan, gubancosan, tépetten akár egy őrülté. Vékonyan, ijesztően vékonyan. Beesett arccal, amelyen ott voltak az évek, amelyeket még én nem is láthattam.  Mekkora ellentétben állhatott ez a kép az emlékképével. Amiben fényes dús fekete egyenes hajam a fenekemig ért. A sima, kerek arcom, puha bőröm, amely mint a tej, fehér és szép, selymes, és az erotikus lótuszillatot méterekkel előre érezni lehetett. És a legszebb legérzékibb női test, amit csak el lehetet képzelni, az az enyém volt. Ezt, már nyomokban sem lehetett most látni. És igen. Én is csak néztem őt. Aki szintén sokat változott. A fejbőr, amelyen már nem nőtt haj. A szikár erőteljes arcvonások, amelyek nyomokban őrizték a fiatalkori mintát. Kábultan álltam. Tizennégy év. Eltörölhetetlenül. Amikor elváltunk én huszonkilenc ő ötvennégy…most…én lassan negyvenhárom…ő, hatvannyolc. Küzdelmes évekkel a hátunk mögött. Néztük egymást. Ismerkedtünk. Ugyanazok voltunk, mégis egészen mások. Nem tűnt el nyomtalanul az a tizennégy év, amit nehézségekkel éltünk le. Egy valami mégsem változott. A nézés. A Pillantás. A szemünk tüze. Amely most egymást perzselte. Ugyanazzal a régi fénnyel izzott  szemünk, ugyanazzal a szenvedéllyel ugyanazzal az őrült vad izzással. Nem. Itt nem változott semmi. Belül. A külső nem számít, belül pedig még mindig ugyanaz a tűz ég.  Az utolsó lépéseket gyorsan tettem meg, s a lába elé borultam.

-         Nagyuram! – suttogtam, boldogságtól remegő ajkakkal, s a számhoz érintettem annyi annyi év után újra a régi jól ismert jégillatú talár szélét.  Merlin, mennyit vágytam erre. Hogy csak még egyszer ,de megcsókolhassam ezt a talárszegélyt. Halálomig akartam tartani itt a számnál ezt a talárt. El sem akartam engedni, mert féltem, hogy ismét kicsúszik a kezemből, s elveszítem örökre. Szorítottam a számhoz, s áztattam a könnyeimmel a taláranyagot, s amikor így a lábai elé borulva felnéztem rá, megláttam a szemében azt, amit senki más nem láthatott tőle. Könny csillogott az ő szemében is. A megrendültség és a viszontlátás boldog könnyei voltak ezek.  Évek. Amiket elvesztettünk. Amiket nem hozhatunk vissza. De viszont láthattuk egymást. Akárhogy is, akármilyen megviselt, meggyötört testtel, de visszakaptuk a másikat. Zokogtam a boldogságtól, itt a lábai előtt , a földre rogyva  rázkódott az egész testem a boldogságtól. Nem, képtelen vagyok ezt az érzést megfogalmazni. Visszatérhettünk mindketten. Ennyi év után. Senki nem élte át azt, amit mi átéltünk távol egymástól. ÉS kiálltuk. A sors próbája volt? Hogy elég erős-e az akaratunk? Hogy elég erős e a hitünk? A szerelmünk? Ha így is volt, megmérettettünk és győztesen kerültünk ki belőle. Fel sem akartam állni. Örökre a lábai előtt akartam térdelni, de ő nem hagyta. Felhúzott magához, s az itt állók szeme láttára magához ölelt. Szorítottuk egymást, a mellkasához nyomtam az arcom ,s áztattam a talárját a könnyeimmel. Éreztem a szíve dobogását, a lélegzését, ugyanaz a szuszogás, amit már olyan régen hallottam, hogy szinte már el is felejtettem.  A Teste melegét. És nem érdekelte, hogy milyen büdös és mocskos vagyok szorított mintha soha nem akarna elengedni.

-         Bellám! – sziszegte halk lágy dallammal, mintha a szívéből tört volna utat az egyetlen szó, az egyetlen név, amelyhez fogható nem volt az életében. Egy egész lavinát indított el ez az egyetlen név, lüktetett a fejemben a vér, húzott a fejem, mint annak idején régen, amikor először a karjaiban tartott.  S belőle is úgy szakadt ki, mint egy sóhajtás. Egy megkönnyebbült sóhajtás. Hogy igen. Visszakapott. Újra itt vagyok vele, és nem nélkülem kell folytatnia a harcot. Meghúzta a talárja zsinórját és levetve rám terítette. Könnyes csillogó szemekkel néztem rá. Merlinre! Ebben a mozdulatban minden benne volt. A gyengédség, a bizalom, az erő az elismerés és a csodálat.  Igen. Egy nőt csodált. Aki érte küzdött a legsötétebb időkben is. És ő csodálta az én erőmet, az én küzdő harcias szenvedélyemet, azt az érzést és azt a hitet, amit senki más nem érzett és nem tanúsított irányába. A szájához emelte a kézfejem, s a hűvös forró lehelete után az ajkait és éreztem a bőrömön, a karjára fektette a kezem, s  együtt indultunk el, egymás mellett, a sorfal között. Az azkabanból érkezők menete élén haladtunk, s ahol csak elhaladtunk a fejhajtás még mélyebbre süllyedt. Fátyolos szemekkel haladtam mellette, aki most meghajolt a mi nagyságunk előtt. Aki most maga mellé vett, és egyenlőkként haladtunk vele a halálfalók előtt.  Percekig haladtam, amikor megláttam, hogy min is lépkedünk. Az egész út a várig lótusz-virágszirmokkal volt felhintve. Megtorpantam.

-         Lótuszvirág – suttogta halkan. – bármilyen színű ,vagy illatú, a sárból és iszapból születve is megőrzi tisztaságát. A sötétségből kell felküzdenie magát a világosságra. A szépséget fejezi ki. A lótusz te magad vagy Bella. Az én lótuszvirágom, az én Bellám – suttogta. Kifejezőek a szavak. Amelyeket olyan gondosan válogatva mondott most nekem. Kaphat-e nő nagyobb elismerést, mint amit én kaptam tőle? Kifejezte mindazt, amit szeretett volna. Nem számít a külső, a változás. Az azkabani éveimmel mutattam meg igazán, milyen híve is vagyok én. Az eszme tisztasága bennem született meg, úgy abban a formában, amit mindenki másban keresett, s ahogy csak bennem találta meg. És igen. Így döbbent rá arra, amit mindig is tudott, a sötét azkabani cellámból küzdöttem fel magam arra, hogy ez megvilágosodjon előtte. A leghívebb szolgája én vagyok. Történjék bármi is, az ő szemében mindig ugyanolyan szép leszek. Az ő szemében talán így tizennégy évi mocsokkal magamon vagyok a legszebb…