A várban minden a régi volt. A toronyszobában az ágyon feltekeredve Nagini várt minket. Ahogy meglátott megemelte a fejét és sziszegett, és sziszegett. Átsimítottam a langyos kis fejét.

- Nagini is üdvözöl – fordította röviden Voldemort. Kérdőn néztem, rá. – Azt mondja, semmit nem változtál, mióta utoljára látott – mosolygott hűvösen.

- Ellentétben veled igaz?  - kacagtam fel. Nagini alig néhány hete látott, de Voldemort…Nem válaszolt. Nem reagált. Csak nézett. Azzal a meghatározhatatlan tekintettel, amit még soha nem láttam tőle.

- Mit kívánsz?  - kérdezte lágy dallammal. Halványan gondolkodtam el. Már csak ketten voltunk. A Lestrange-birtokokat Voldemort visszakaparintotta a két fivérnek, és hazatérhettek. Persze valahol az enyémek is a Lestrange-birtokok, tehát nekem is visszaadta őket. Nem kétlem, hogy ez erősebben motiválta a megszerzésében. Hogy mit is szeretnék most? Hiszen a legfontosabbat már megkaptam. A szabadságom és Voldemortot.

- Talán egy forró fürdőt – suttogtam rekedten, ahogy lenéztem magamra. – Nagyon puhánynak tűnik ez? – bizonytalankodtam.

- Egyáltalán nem – felelte nyugodt hangon. A fürdőszobába léptem. Voldemort a szemével követett. Nem vette le egy pillanatra sem a szemét rólam. Bezártam, az ajtót, és a méregzöld márványon siklott a tekintetem. Velem szemben, egy idegen állt.

- Nagyuram, ki…ez…- másodpercekig tartott, míg felfogtam, hogy nem idegen állt velem szemben…hanem saját magamat látom a tükörben. Velem szemben, egy ismeretlen nő állt. Akit soha nem láttam. Aki én voltam és mégsem én. Sokkolt a saját tükörképem. Az arcom elé kapva a kezem sikítottam fel. Egy villanás alatt mellettem termett, s csak éreztem a hideg pókszerű ujjakat, nem láttam, nem is mertem felnézni. Komolyan így nézek ki? És így látott? Borzadtam a saját kinézetemtől. Egy asszony képétől, akinek élete virágja az Azkabanban hervadt el. Csak most döbbentem rá, hogy tényleg elszálltak felettem az évek. Hogy a bőrömbe beleivódtak az azkabanban töltött évek. Hogy soha nem láthatom a huszonéves önmagamat, amilyen önkép élt bennem magamról. Ez a nő idegen volt. ÉS féltem tőle. Képtelen voltam szembenézni magammal. Tizennégy évi változással az arcomon. Ezt nem lehet elképzelni sem. Tizennégy évig nem nézünk tükörben. És bennem még a huszonkilenc éves képem élt. És most tizennégy év után újra tükörbe nézni. Iszonyatos látvány volt. Tudtam, hogy a tükörben én vagyok, mégsem tudtam felfogni, hogy a tükörkép azonos velem. Nem is tudom meddig sikítottam a rémület hangján, ahogy az agyam próbálta felfogni, hogy így nézek ki, hogy ennyire megváltoztam az évek alatt, addig, amíg nem láttam tükröt. Voldemort sokáig nem szólt, csak hagyta, hogy a mellkasába rejtsem az arcom. Legszívesebben elsüllyedtem volna, hogy ne is lássam többet magam, és hogy ő se lásson így. Percekig tartott míg elült a sikolyom és a zokogásom.

- Bella – súgta halkan és átsimította a derekam.

- Bocsáss meg Nagyuram – toltam el magam. Már nem sírtam, de kerültem a tükröt a szememmel. Nem mertem újra belenézni. Ahogy egyedül maradtam szinte beleszédültem a kádba. Már ezen az első napon nem emlékszem, hányszor mostam hajat és dörzsöltem át újra és újra a bőröm… Talán órákig folyattam a vizet, tizennégy év mocskát akartam lemosni magamról. De ez a mocsok a lelkemben volt. A börtönévek emléke és illata nem a bőrömön volt, hanem a tudatomban. Elzártam a csapot, s Voldemort újból belépett. Átnyújtotta a köntöst, s  szembefordított a tükörrel. Éreztem a mozdulatán mit akar. Lehunytam a szemem. Erősen préseltem a szemhéjam, hogy még véletlen se lássak semmit. Mögöttem állt, s a tükörben várta, hogy találkozzon a tekintetünk.

- Bella! Nyisd ki a szemed!-  sziszegte hűvösen.

- Nem! Nem akarom látni – a kézfejemet a szemem elé tettem. Sokáig várt, végül erősen fogva a kezem húzta el.

- Nyisd ki! Gyerünk – parancs volt. Érződött a hangján. S a parancsokat teljesíteni kell. Lassan lebbentve emeltem egyre feljebb a szemhéjam, de a tekintetem elfordítottam a tükörről. – Nézz rám! Így! – szorított le, hogy ne tudjak, megmoccanni se. Mély sóhajjal tettem eleget a kérésének. A vörös szemekbe néztem, de a szemem sarkában én is ott voltam. Láttam a nedves hajam, a fekete selyemköntöst, amely v alakban hagyta szabadon a hófehér mellkasom. A szegélye egészen mélybordó volt. Szép köntös volt ez is.  –Látod a szemed Bella?! – suttogta a fülembe. Szembenéztem magammal. – Ugyanaz a tűz, ugyanaz a kékség, semmi nem változott Bella! – a szemem körüli ráncok ott voltak, a megfáradt pillantás, a kialvatlan karikák a szemem alatt, az enyhén megereszkedett szemhéj. De maga a kékje, a szempillák fekete lebegése mit sem változott. Én voltam. A lelkem ott izzott a szemem őrült pillantásában, a kékjében ott voltam én. Megérintette a bőröm, s átsimított az arcomon. – Női hiúság igazam van? – mélyről jött a nevetése. És a torkában akadt meg. Csak a szája sarka rándult. – Benned ott volt mindig is Bella! Hamarabb mint más…utánam magadat imádtad a legjobban. Mindig is. Láttam. Figyeltelek. Ahogy a tükörnél órákig őrizted a szépséged, a fiatalságod, kinek? Nekem? Nézd meg kettőnket! Most sokkal illőbbek lettünk egymáshoz mint régen. Mennyi időt áldoztál a szépségedre! Bellám, még mindig szép vagy. Emlékszem, én mit éreztem, amikor először néztem tükörbe, úgy mint most te. Pedig nekem egészen friss a testem, alig egy éves. Nekem a lelkem teszi időssé a testem. Neked a lelked fiatalítja a tested – fanyarul mosolygott. – Több időt töltöttünk külön, mint együtt. És mégis ez idő alatt voltunk igazán együtt.  Mert egy cél éltetett minket Bella.

- Azt hittem én adhatom meg neked újra a szabadságot, s mégis én kaptam tőled szabadságot – súgtam alig hallhatóan, kiszáradt a szám, beszélni is képtelen voltam.  Nehezen is ment. Alig forgott a nyelvem, keresgélve formáltam a szavakat és nagyon zavaró  volt. Legalábbis nekem.

- Te kerestél egyedül. A legkevesebb köszönet ezért, hogy kihoztalak – lejjebb akarta csúsztatni a kezét, de megállítottam. Tiszta csont és bőr vagyok. Nem akartam, hogy ezt érezze.

- Mennyi élményünk van…az évekről, amiket egyedül éltük…

- S egyben milyen kevés is – suttogta vissza. Igen. Sok minden és mégis semmi. Ő a szüntelen puszta létezéssel küzdött, én csak az unalommal és az azkabani napi nyűgökkel. Soknak tűnik és mégis egyhangúan kevésnek.  Átfogta markával a hajam és végighúzta rajta a kezét. – Sokat megéltünk. Ha elmondanánk se hinnék el mások, hogy milyen sokat. Kikupálódtál Bellám! Mindig is leghűségesebb és legengedelmesebb voltál a halálfalóim közt. De most…

- Honnan gondolod Kegyelmes uram? – követtem az ágyra. Nagini már izgatottan csúszkált.

- Látom a szemeden Bella – sziszegte sejtelmesen.

- Sok mindenről árulkodnak ezek a szemek – sütöttem le gyorsan a szemem.

- Én mindent kiolvasok belőlük – nevetett fel. Halk sercegés és erős keleties lótuszillat terjengett a levegőben, az ujjaim közé helyezte az illanót. Lebbentve a szempillám mosolyogtam fel rá. – Beszédesek ezek a szemek Bella. De igazán csak az tud olvasni belőle, aki ismer – Nagini izgatottan siklott a lábaimon, időnként rám-rámnézett, majd folytatta útját, bejárta a testem, s Voldemort csak szemével követte Nagini lelkes felfedezőútját. Leszívtam mélyen a tüdőmbe az első slukkot. Mennyei érzés volt. Merlinre, hány éve nem éreztem már ezt. Voldemort alaposan készülhetett a fogadásomra. Lótuszillatú fürdőolaj, sampon, és illanó. Ha nem jártak volna a szöktetéssel sikerrel azt hiszem Lucius hetekig kezeltethette volna magát a hibáért.  Kábultan dőltem a fejtámlának, és a mardekárcímert bűvöltem a fejem fölött. Egyetlen éjszaka leforgása alatt kerültem vissza ide. Ugyanide. Voldemort mellé. Hihetetlen volt. Felfogni is képtelen voltam, ami történt ,csak így egyetlen villanással, egyik percről a másikra. Mintha a kieső tizennégy év nem is lett volna. Mintha még mindig ugyanott lennénk, csak a külső változott, csak a világ változott körülöttünk. Mi ugyanazok maradtunk. Még ha el is szálltak felettünk az évek. Szívtam az illanót, Voldemort pedig követte a mozdulataimat. Sokat nézett ma. Meglepően sokat. Persze én is őt. Úgy szemrevételeztük egymást, mint a szerelmesek az első éjszakán. Nem annál talán mélyebben és jobban. És intenzívebben. Ismerkedtünk a másik új külsejével. Kerestük a régit, és az újat. A változót és a változatlant. Így nedvesen egy fokkal jobban emlékeztetett a hajam a régi múltjára. Sötétebb és egyenesebb volt.

- Megasszonyosodtál Bella! – gurgulázva nevetett.

- Csak hozzád idomultam Nagyuram – vágtam rá vissza. – Túl fiatal voltam hozzád.

- Még most is az vagy – ereszkedett a könyökére. – De sokkal jobban illesz hozzám.

- Igen. Most már én is félelmetes és ijesztő vagyok – nevettem el magam. Voldemort is felkacagott. Talán volt benne igazság és szerette ha félelmetesnek néz ki az biztos. Hajnalig illanóztam, s fürkésztük egymást. Alig beszéltünk. Én képtelen voltam, ő pedig nem akart. Lekötötte a szemrevételezésem. Külső szemmel talán furcsán hathatott, ahogy félig felkönyökölve néztük egymást, szótlanul, ittuk a másikat a szemünkkel, én illanóztam, s Nagini kettőnk körül siklott olyan boldog ficánkolással, akár egy kishal az élet vizében. És mi csak feküdtünk és néztük a másikat. Nem értünk egymáshoz, csak a szemünkkel tapogattuk és simogattuk egymást. Egészen biztos, hogy én aludtam el hamarabb. Bármennyire is látni akartam még, képtelen voltam fennmaradni. Kimerülten ájultam ki a reggeli napfény derengő sugaraival. Sokára kelt a nap. Hideg volt a tél. A kandalló tüze világította az ágyat, s Voldemort takart be, ahogy elnyomott az álom. Nem gondoltam, hogy az este nem marad el az előttünk való tisztelgés nélkül. A halálfalók egész nap kint térdeltek és égették a fáklyákat. Amikor a toronyszoba erkélyére kinéztem délután, akkor döbbentem rá, hogy a halálfalók azóta is kint térdelnek a fáklyákkal a kezükben. Gyönyörű és könnyfakasztó volt ez a tiszteletadás előttünk Voldemort is kilépett a jéghideg szélbe mellém, s elégedetten nézte a fáklyafényes sötétedő tájat.  Mit jelenthetett neki az, amit mi tettünk érte? Nem tudná talán ő sem megfogalmazni…de kimutatni mindenképpen igyekezett. És sikerült is neki. Magához szorított itt a torony erkélyén, ahogy a végeláthatatlan fáklyák fénye csillogott vissza a szemünkben.