A visszatérésemet követően nem sokkal az első tervét hajtottuk végre. Hosszas előkészítés előzte meg a jóslat megszerzését. A jóslat, amihez annyi reményt, annyi bizalmat fűzött, és amitől annyi választ várt. Eddigre már visszanyertem régi erőmet, még ha külsőmet, már nem is. Lucius és én, mi ketten vezettük az akciót. Nem véletlenül bízott meg elsősorban kettőnkben. Bár mit mondjak. A jóslat megszerzését mégis a leghűségesebbekre bízta. Azokra, akik az azkabanból kerültek ki.  Mi Lestrange-ok, Dolohov…a sorba azért a Malfoy családfő is beillett. Fontos tett volt. Ezt Voldemort is éreztette velünk. A jóslat mind neki, mind nekünk fontos volt. Nekem legalábbis ugyanannyira fontos volt Mint Voldemortnak.  A szívügyemmé vált a jóslat megszerzése, s talán éppen azért, mert annyira akartam, kicsúszott a kezünkből. A Minisztériumi akció. Mind veszélyben voltunk. Szökött rabok, akiket keresett az egész varázsvilág. Lucius, akinek a hírneve a minisztériumi pozíciója forgott kockán. De szükségünk volt rá. Mi nem ismertük úgy a minisztériumot mint ő. Én magam, hogy hittem-e a jóslatban? Én félek a jóslatoktól. Persze kívülre mindig azt mutattam, hogy nem érdekelnek, és nem hiszek bennük. A valóságban azonban rettegtem tőlük. Véletlen sem akartam, hogy halljak magamról jóslatot. ÉS sikeresen el is kerültem a jósnőket. Nem akartam kihívni a sorsot, azzal ,hogy tudja ma jövőt. Amióta őt ismertem, nem is volt erre szükségem. Ő volt a fontos. Az én életem az én terveim, az én utam nem. Nekem egyedül ő volt fontos, az ő tervei és azok elérése és megvalósítása és semmi más. Ezért volt fontos a jóslat. Mert ő nagyon akarta. S ezért én is nagyon akartam. Több kérdést felvet ez. Engem nem érdekelt maga a jóslat, de az ok igen. Potter és a hihetetlen tény. Gyűlöltem. Nem őt magát. Mert egy tizenéves fiú nekem semmit nem jelent. De az amit tett, aminek a következtében, majd megőrültem a fájdalomtól, az elvesztésétől, aminek köszönhettük az egész hányatott sorsunk, az életünk ilyetén fordulását, a szenvedések igazi kezdetét, az azkabant, és a csaknem enyészetté foszlást mindketten. Na igen. Ez már elég nyomós indok volt, hogy kellőképpen gyűlöljem. És mindehhez megvolt a kis túlélő maga személyisége, ami egyenesen idegesítő volt. A hajam téptem volna tőle, ha nem lett volna már így is elég tépett. Az azkaban tönkre vágta egy életre a hajam, a fényét, a minőségét, a selymét…és valahol ez is miatta volt. Ha bűnbakot keresnék, akkor ő lenne a tökéletes alany. De mindennek talán így kellett lennie. Hogy ma itt lehessek, hogy ezt ma leírhassam.  Tehát a jóslatért könnyedén a minisztériumba csaltuk őket. Sejthettük, hogy Rend nem várat magára. Az élükön Siriussal. Az unokaöcsémmel. Utoljára az Azkabanban láttam, a bebörtönzésem napján. Kérdés sem volt, kit fog választani. Engem. Velem akart párbajozni vesztére. Ez a nap igazán kérdések sorozata magam előtt is. Öltem-e már? S ha igen, akartam-e a saját vérem halálát? S ezzel a Black család egyenesági kihalását? Mit mondhatnék. Ha őszinte akarok lenni, nem akartam Siriussal harcolni aznap. Nem is akartam megölni sem. Ahogy nem is én voltam az, aki tényleg megölte. Az egész véletlen baleset és szerencsétlenség, mint az élet is. Megölhettem volna, jobb párbajozó voltam ekkor már bárkinél. Voldemort maga tanított ki. Velem harcba szállni persze nem volt egyenlő azzal, mint ha Voldemorttal szállt volna szembe, de azért erős ellenfélnek számítottam. Eltávolodtunk. Sosem voltunk érzelmileg közel. És a történelem során nem először fordul elő, hogy unokatestvérek harcolnak egymás ellen. Pedig ekkor már ok sem volt, hogy miért. A jóslat ekkor már összetört, bár még nem tudtuk.  A billegő emelvény a fátyol előtt. Egy sorsüldözött szökött rab jutott át a másvilágra. Általam. Nem halálos átokkal. Még igazán nem is erős átokkal. Ha biztos lábon áll, és nem henceg, mint ahogy mindig is tette, akkor nem most jutott volna át. Talán egy két hónappal később. Mert a vakmerőségért mindig fizetni kell. Meglepődtem én is. Ahogy mindenki. Semmiképp sem én akartam ezt véghezvinni. A civakodás és a szópárbaj természetes közegünk volt. Az ellentétes nézetek miatt. De a tény ,hogy tényleg én küldtem át…sok mindenen túltettem már magam. Ez sem fog sokáig tartani. Értelmetlen volt a harc, ahogy Potter esztelen üldözése is. Engem akart, bosszút. Persze a bosszú mindig élvezetes, ezt én is ismerem. Az egyik legcsodálatosabb érzés a világon. Legalább ez a siheder is próbálkozhatott vele.  Ahol Potter felbukkan ott viszont természetellenes velejárójaként Dumbledore is.  A jóslat elvesztését ekkor tudtam meg. Magamat is kíméletlen megkínoztam volna ezért. A legfontosabb feladatát bízta rám, és én nem teljesítettem. Nagy hiba volt ez, ha nem égbe kiáltó bűn és hiba. Ahogy megtudtam, ugyanabban a pillanatban már ő is tudta, s egy villanás és ott volt. Eljött, a legveszélyesebb helyre, kúsztam a lába előtt a hibám miatti bocsánatért. Szép látvány párbaj közben. Ezt mindig is tudtam. Tehetetlenül szorongtam a szobor szorításában, miközben szemeimmel a mozgását figyelve tapadtam a talárjára, követtem minden lépését. Potter és Dumbledore együtt. Mh. És én tehetetlenül csak a márványra szorulva szemlélőjük lehettem. A hármasuknak. Bámulatosan párbajozott. És itt mondhatom el azt, amit ritkán láthattak, de annyira egyedi volt. Azt mondják érdektelen. Hogy csak önmaga érdekli. Hogy önző módon csak saját magát mentené a veszélyből. És itt a példa, hogy mennyire nem igaz ez. Hogy mennyire nem ismerik mások. Mert az egyetlen, akit itt is kimentett, akit kiszabadított és a karjaiba emelt…az én voltam. Nem hagyott a minisztériumban. Pedig megtehette volna, hogy magát mentve elsiet nélkülem. Mégis velem együtt menekült. Mégsem hagyott ott, mégis gondja volt rám.  A legékesebb példája a mi kapcsolatunknak, amikor mások előtt is kinyilvánította az érzését.  Egyetlen vörös villanás a szemében, egyetlen rebbenés, a szobor szétrobbant rajtam, erős karok emeltek fel a földről és már köddé váltunk a minisztériumban hűlt helyünket hagytuk. A villámgyors közelítés, a fekete talárlibbenés, amely teljesen beborított, a jégillat, amely már a tüdőmben volt és az erős szorítás, amellyel a karjaiba ránt és a sötétség, ahogy füstként illanunk a biztonságos távolba ketten. A karjaiban…