Tizennégy év távol és elzárva a külvilágtól…teljesen elszigetelődtem. Voldemorttal való kapcsolatom a társadalmi érintkezéseimet teljesen megszüntette. Valójában már amikor börtönbe kerültem is, csak a halálfalók körében voltam. És mióta kikerültem. Azóta már csak a családoméban. Én csalódtam a halálfalókban. Nem is kerestem többé a kapcsolatot velük. A halálfaló feleségek pedig úgy láttak, ahogy régen is. Egyedül bolyongtam, ha Voldemort nem volt velem. Illanót szívva gúnyos mosollyal élveteg szemmel, és a régi ritmussal, a régi csípőringással. Flegmán és unottan. Minden mozdulatomban ott volt az Azkaban emléke. Örökre belém ivódott. A sötét, lebbenő szempilláimba, az arckifejezésembe, a mozgásomba. Mindent megélt nő lettem? Kétségtelen. Azkaban után, már nincs, amit meg nem éltem. A szökésem után minden eddiginél többet időztem Voldemort mellett. Megszakítva a kapcsolatot a többi halálfalóval. Csak azokkal tartottam kapcsolatot, akik velem együtt élték le az azkabani éveket. Éles határ húzódott ezen kilenc ember és a többi halálfaló között. Átértékelődött az életszemléletem. Szabadság és igazság kérdése. Család és szeretet. Gonoszság és jóság? A szabadság mint fogalom…szabad voltam én az azkabanban is. Mert a tudatom volt szabad. Mert a hitem volt tiszta, mert a szerelmem volt igaz. A Voldemort iránti hűség szabadított meg a korlátaimtól. A hűség, aminek a tökéletes megtestesítője én voltam. Az ő uralma alatt ez a legfontosabb. És a hűségért is jár jutalom, itt Voldemort mellett a sötétségben is vakít a fény. Bár Voldemort maga nem szigetelődött el a halálfalóitól. Én igen. Soha nem tértem többé vissza abba a közösségbe, ahova tartoztunk egykoron. Mi kilencen egy külön csoport voltunk.  S tartottak tőlünk, még ha nem is mutatták. Furcsa volt tizennégy év után ismét beszélni a férjemmel. Eltávolodtunk testileg, de szellemileg valóban közelebb jutottunk. Különös élmény volt együtt keserédes nevetéssel visszaidézni az azkabani éveket. Ironizáltuk önmagunkat. S bár lehunyt pilláink mögé rejtettük a szemünket elfutó könnyet, mindig ott volt. A nevetés, a hit, az évek, a fiatalság, a remény és hűség, és talán a szomorúság könnyei. Nosztalgikusan idéztük vissza ezeket az éveinket. És jó volt beszélgetni így, kilencen Voldemorttal. Többnyire hétvégékre jöttek fel a Lestrange-ok a várba. Tízenegyen ültünk az asztalnál. A kis Barty Kuporral, igen ő a legfiatalabb közöttünk, aki már maga sem olyan fiatal. A Lestrange birtokokra ritkán vetődtem el. A férjem talán a leghívebb barátom lett. Ha illik rá ez a szó. Még nedves volt a hajam. Mosolyogni lehet nyugodtan. Többnyire mindig nedvesen hordtam ezután. Mert nedvesen visszakapta a régi fényét. Ha megszáradt ismét száraz és sprőd lett. S minden este és reggel mostam, élveztem a lótusz illatát, szívtam magamba, mintha szüntelen apadatlan igényem lenne rá. És volt is. A kerekasztalnál ültem Voldemort és Rodolphus között. Sercegett az illanó, ahogy meggyújtottam. Az egyetlen nő voltam az asztaltársaságban. Az asztalra löktem a pálcát és mélyen beszippantottam a lótuszillatot. Voldemort mélyet szusszantott, ahogy a hajam seperte a kézfejét, ahogy hátralöktem. Az illanó terjengett az asztal felett. Rodolphus a whisky-jében kocogtatta a jégkockákat. Rabastan az asztalra könyökölve kacsintott rám. Dolohov a szakállát simogatva hümmögött mint oly sokszor, főleg mióta kijöttünk. Valószínűleg az Azkabanban szokott rá. Hogy szakállát simogatva motyorásszon magának…Nott ha lehet még betegesebb lett. Most is az orrát fújta. Az ifjú Kupor, a karfán dobolt.

-         Bella szívem! Te mint nő… - vihogott Rodolphus.

-         Nem vagyok a szíved – néztem rá a szemem sarkából, miközben a mélyen búgó közönyös hangommal igyekeztem leállítani.

-         Szóval áruld el, mi volt a receptje az Azkaban változatos étrendjének? – nevetett.

-         Csak nem hiányzik Rodolphus? – kérdeztem flegmán miközben  az illanó füstjét a csillár felé fújtam.

-         A titkát akarjuk tudni – dőlt előre Rabastan, hogy szinte az arcomba lihegett. – Ugyanis már több hete arra a következtetésre jutottunk, hogy téged befogtak a konyhára.

-         HA a konyhán lettem volna, akkor már nem éltek, mert mérget készítettem volna – kacagtam gúnyosan.

-         Bella csak viccel – intett le Rodolphus. – De komolyan… - nézett rám kérdőn.

-         Sajnálom fiúk – ingattam a fejem miközben az asztal körül ülőkre néztem. – Én abban is kételkedtem, hogy ez konyhatermék. Szerintem a dementorok anyagcserefolyamatának végtermékét kaptuk – vágtam oda gonoszul.

-         Fuj Bella! – fintorgott Dolohov. – Mindig is tudtuk, hogy nincs érzéked a szép emlékekhez.

-         Ez nem igaz! –tiltakoztam az illanót meglengetve az ujjaim között. – Most őszintén nem olyan volt az íze? – böktem meg Rodolphust.

-         Mert íze is volt? – ráncolta a homlokát Barty.

-         Téged hamarabb kihoztak, persze, hogy fogalmad sincs – dohogott Nott.

-         Megállás! Nekem például meggyőződésem volt, hogy Bella főz ilyen rémesen – röhögött Rodolpus. – Szidtalak is te gonosz boszorka!

-         Bella mind téged szidtunk – szívta meg az illanóját Rabastan.

-         Hiába szidtatok – legyintettem unottan.

-         Mondtam is Rodolphusnak ,hogy én a feleségem péppé verném ,ha így tudna főzni mint te – kacagott Dolohov.

-         Neveltem én, de hát… - röhögött Rodolphus.

-         Rodolphus te semmire nem neveltél engem, fogd vissza magad, mielőtt megismerkedsz a pálcámmal – sziszegtem kéjesen.

-         Vagy te az enyémmel – nézett rám.

-         Én a te pálcáddal már évtizedek óta nem ismerkedem – súgtam gonosz mosollyal persze mindenki felnevetett. Gyors villanások Voldemort és köztem.

-         Bella! – halk sziszegés mellőlem.

-         Nagyuram? – gyors lebbenés és már felé fordultam. A vöröses szemek meghatározhatatlan kifejezéssel néztek rám.

-         Keverj! – tolta elém a kártyalapokat.

-         A Sötét Nagyúr – bólintottam gúnyos mosollyal. De szemünk összerebbent. Voldemort a szájához emelte a serleget, s belekortyolt. Pálcapöccintéssel újra szétosztottam a lapokat. Alapjában mindig ő nyert. Észrevétlenül varázsolta magához a lapokat. Igazán nem is azért játszottunk, hogy játszunk, hanem, hogy együtt legyünk. Ahogy röppentek az asztal széléhez a lapok sorba szisszentek fel.

-         Ha így haladtok, legközelebb Naginit is asztalhoz ültetjük – húzta fanyar mosolyra a száját Voldemort.  Csendesen kacagtam, s Nagini lelkesen emelte fejét közénk. Voldemort fordított neki. Összehúztam a szemhéjam, s megérkezett a lap Voldemorthoz is. Szándékosan osztottam rossz lapokat. Meg sem nézte, tudta, hogy neki is rossz lapok érkeztek.  Egyetlen rántás, Naginit félrelökte kettőnk közül és éreztem a bor ízét a számban. Szerette a száraz kesernyés borokat. Ez is ilyen volt. Szerettem ezt az ízt. A szája ízét, a nyelve érintését. A csókját. Ami erőszakos és durva volt. Indulatos és agresszív. Húzott a fejem. Mint mindig. Mielőtt felnyögtem szakította meg a csókot. A hajamba markolva rántotta el a számat.  Mindenki a lapjaiba mélyedve ült.

-         Újat!- intette össze a lapokat Voldemort elém. Megnyaltam a számat, s újrakevertem. Sebesen érkeztek a lapok.  A hamuzóhoz ütögettem az illanót, majd újra a számhoz emeltem. Gúnyosan mosolyogtam körbe, unottan forgattuk a lapokat, csöpögtek a viaszcseppek a karos gyertyatartóról.

-         Áá! – Nott hullajtotta ki a kezéből a lapokat. Nagini kukucskált a lapjai fölött.

-         Nagyuram ne ijesztgesd Nottot még a végén szívbajt kap. Szegénynek gyenge az idegzete – pöccintettem meg az illanót.

-         Jaj…újra kell osztani – nézett szomorkásan Nott.

-         Ez gyenge trükk volt! – vágta hátba Barty.

-         Persze! Mert a Kegyelmes úr trükkje sokkal jobb! Naginival tudakozódik a lapjárásról – tettem hozzá. Voldemort felkacagott.

-         Bella, már megint rajtam köszörüli a nyelvét – sziszegte hidegen.

-         Ez az igazság, így nem lehet nyerni! – szívtam meg az illanót. Villanás, s Voldemort kikapta a kezemből az illanót, a hamuzóba nyomta és  éreztem a szorító ujjakat.

-         Mert nyerni akarsz Bella? Mh?

-         Így semmi értelme a kártyának! – a csuklómon nem juthatott túl a vér a keringésben. Szorította a csuklómat. Felbosszantottam. Láttam rajta. Gyors lökés és a talárja szélére szorítottam a szám.

-         Bocsáss meg Nagyuram! – suttogtam. Felnéztem a vöröses szemekbe. Amelyek alig rebbentek.  A hófehér karom a padló bársonykárpitján feküdt, ahogy itt kuporogtam a lábánál. Szerette ezt látni. Szeretett maga előtt térdelve látni, és én is élveztem. Őrültek voltunk? Fogalmam sincs. De így, ahogy felém magasodik még ültében is. Szédületes érzés. Kábító, és felemelő érzés. Ő pedig tudta az én alázatom az igazi, a tényleges az önfeláldozó. Nézte a földre bukó tincseket a sápadtfehér karomat. Gyönyörködött az alázatomban, az előtte térdelésben, s vágyott már megint már annyiszor. Most is láttam a szemében a vágyat.  Így ebben a helyzetben. Így kívánt a leghamarabb, ahogy maga előtt látott kúszni. Mert az alázatomban minden ott volt, amit csak keresett. Mert egyedül én gondoltam komolyan ezt, én adtam meg a térdelésnek a valódi értelmét. S tudta, ha földre vetem magam az nem csak kényszer, de belső vágy. A csodálatom az elismerésem és a behódolásom mély és tiszta alázata. A kék pupillámba véste a vörös pupilláit. Rezegtek az írisz színei és fényei.  Imádta nézni az arcom, ahogy felnézek rá, ahogy a szemeim még nagyobbá válnak ,ahogy a tekintetem rá irányul így ahogy őt nézem felfelé fordított arccal, a hajam a hátamon hullámzik alá. Már rég megnyugodott. Már másodpercek óta csak nézzük egymást. Fanyar mosoly.

-         Az én Bellám! – ingatta a fejét, miközben felhúzott a földről. – Gyorsan forog az az éles mardekáros nyelve -  nevetett, s maga osztotta újra a lapokat. – Nyerni akar – hordozta körbe a tekintetét a férfiakon.  Rodolphus már mosolygott. Értette mit akar Voldemort.

-         Mintha nem győznének le mindig minket a nők – jegyezte meg ironikusan. – Ez a boszorkány! Ez mindegyiken túltesz! – szorította meg a kézfejem az asztalon. Már új illanóra gyújtottam. Egy pillangórebbenésnyi ideig összekulcsolódtak az ujjaink. Rodolphussal összenevettek.

-         Most rajtam gúnyolódtok? – méregettem kettejüket.

-         Aki a végletekig fel tud bosszantani és meg tud nyugtatni – emlegette Voldemort. Ki tudja mennyiszer…Összevillant a tekintetünk, ahogy átnyújtotta a lapokat. A legértékesebb lapok voltak. Az első osztásnál nyertem.

-         Kivételezett helyzetben vagy te bestia – nézte Rodolphus a kettősünket. – Kiszálltam. Bellánál vannak a nyerő lapok – dühöngte.

-         Így járunk, ha nővel játszunk – morogta Rabastan. – Mindig a női bájait veti be.

-         Tiltakozom! – csaptam az asztalra, mire az asztal körül felnevettek. Én is elnevettem magam.

-         Bellám, most ezt nem tudod letagadni – sziszegte gúnyosan Voldemort.

-         Bella veled nem érdemes játszani! Eltereled a figyelmet – tette hozzá Barty.

-         Ezt vehetem dícséretnek a szépségemről? – húztam ki magam és elégedetten néztem körbe az asztalnál ülőkön.

-         Tizennégy év börtön után? – hitetlenkedve méregetett Rodolphus. – Azt akarta mondani Barty barátom, hogy megszánunk a reménytelen nem létező női erőfeszítéseid miatt – vágta oda Rodolphus.

-         Nagini édesem! – keresgéltem a kígyót. – Ha vért akarsz, akkor tudom javasolni a mellettem ülő férjemet. Tudod ölni most nincs kedvem. Majd máskor – fintorogtam Rodolphusra.

-         Bella! – Voldemort hátradőlve kacagott. Éjszakába nyúló kártyázások. A visszatérésem utáni legjobb emlékek…