Halk léptekkel közeledtem. A szirten álltak. A kislány apró kezét fogta hosszú fehér ujjaival. A szétcsattanó hullámokat nézték, a víz fel-felcsapott majd, aláhullott vissza a tengerbe. A távolból sirályok hangja szállt felénk. Térdig érő fekete szoknya, fekete pántos cipők, s egyik lábáról a másikra állt. Halk sziszegéssel beszélt hozzá. Ők megértették egymást. Ki tudja miről sziszegtek itt kettesben. Én nem értettem a nyelvüket. Mintha a gólyákat utánozná húzta fel a kislány a szoknya alá a lábát. Fekete haja lebbent a szélben. Fújta a szellő a hullámos éjfekete fürtöket. Az éjszín, ami pontosan olyan…mint az enyém. Kábultan néztem őket, a pókszerű ujjak a kislány haját simogatták, átfésülték, s hátraigazgatták. A feketéskékes taláranyag lebbent a szélben, játszott a levegő a nehéz anyaggal. Alig ötéves forma kislány. Komoly, szomorú kék szemekkel, de vidám nevetéssel. Ő és én. A mi kettőnk ötvözete. Az arany nemessége és szépsége. Süvített a szél a fülembe, a tenger moraját hozta, a kérdést és a választ. A dallamos sziszegéseket.  A kislány a talárjába kuncogott, s ahogy megfordult meglátott.  Mélykék szem, mégis minden vonásán ott van ő. Voldemort nemes vonásai.

-         Anya! – már emberi hangon kiáltott felém, ő is rám pillantott a vöröses szemek villanásával…

Leizzadva, riadtam fel a kiáltással egy időben az álmomból. Ziháltam, levegő után kapkodtam, s a homlokomról törölgettem a verejtéket. Mellettem egyenletes szuszogás. Mélyen aludt. Nyugodtan. Csak Nagini kapta fel a fejét, a mocorgásomra. Zavartan sepertem ki a hajamat az arcomból. Felkaptam a fekete szaténköntöst a karfáról, s idegesen gyújtottam illanóra. Nem az első álmom ez. És nem is az utolsó. Álmok. Amelyektől  a legnagyobb feketemágusok sem menekülhetnek. Amitől én sem menekülhetek. Mélyen szívtam a tüdőmbe a lótuszillatot, s kifujva a fésülködőasztal tükrére fújtam. Szembe magammal. A szemeim közé. Bármennyire gonosz, kegyetlen és sötét boszokrány voltam, nem tudtam kiölni magamból, hogy nő vagyok. És gyűlöltem magam ezért. Ezért a vágyért. Ezekért az álmokért. Gyereket akartam tőle. Azt amit nem kaphatok meg. Amióta visszatértem mellé az utolsó évei egy nőnek, hogy még gyermeknek adjon életet. És én ezt nem tudtam elfelejteni. Akartam. S bár kifelé nem mutattam, az álmaimban ott volt.  Ha mindig más helyzetben is, de ott volt ő. Voldemort lánya. A fekete hajú kislány, akiben magamat látom. Aki lehetne. Aki továbbvinné a mardekár vért. Beletúrtam a hajamba, s újra a számhoz emeltem az illanót. Elfordítottam a tekintetem a tükörről. Nem akartam látni, ahogy elfutja a szemem a könny. Utáltam magam ezért a szenvedésért. Ami elgyengített. Mert ez az értelmetlen sírás a gyengeség jele. Néha előtört belőlem ez. Álmaimban előjöttek ők ketten. Ugyanígy. A komolyságukkal, az öröklött kígyónyelven folytatott párbeszéddel. Ilyenek lennének. Nem kételkedtem benne. Nagini siklott hozzám. Sziszegett, mire csendre intettem. Ha sokat beszél felébreszti. És nem akartam, hogy kérdezősködjön. Mit is mondhatnék? Inkább meghalnék, mint hogy bevalljam ezt neki. Hogy az álmaim miatt sírok, hogy az álmaimban visszatérő motívum a közös lányunk képe. Aki meg sem születhetett. Csöpögtek a könnyek a márvány fésülködőasztalra. Fel akartam lökni magam, hogy a mosódba siessek kifújni az orrom, amikor a tükörben találkozott a tekitnetünk. AZ ágyban könyökölve nézett. A vörös szemek most talán a végtelen fájdalmát sugározták? Vagy csak én láttam azt a szomorú villanást a szemében? Nem tudom. Gyorsan letöröltem a halántékomról a könnyeket, s hűvösen szívtam meg az illanót.

-         Bella? – fuvallatnyi kérdés és rebbenés. Lágyan szisszent az éjszaka csendjében. Nagini a földre siklott és kettőnk között kúszott oda-vissza.

-         Aludj csak Nagyuram! – mondtam fanyar, fáradt mosollyal. Szembenéztem magammal a tükörben. Nedves az arcom, csillog a szemem. Hát elárultam már megint magam. A bársonyszéket hátralökve léptem a kandalló tüzéhez.  A mennyezet felé eregettem a lótuszillatot. Betöltötte a hálót. Magasan volt a mennyezet. A kandallónak döntöttem a hátam. A kezemmel a kandalló márvány faragását simítottam.  Hozzásímultam a hűvös kemény anyaghoz. Megszívtam az illanót, s ránéztem. Viszonozta a pillantásom. Meredtünk egymsára percekig. Szívtam az illanót , s símítottam a kígyómintát. Csak az ujjam figyelte, ahogy a motívumon fut, le és vissza.  Hátradobtam a hajam, s a levegőbe újabb lótuszillat röppent. Nagini akasztotta a fogait a köntösöm övébe, s elkúszva tőlem oldotta ki a csomót. A szatén szétnyílt. Szabadon hagyva a meztelen hasam, a melleim íve is kivillatn a szétnyíló köntösben. Voldemortnak meglebbent a szempillája. Mélyet szuszogott, s a lótuszillattól elhomályosult a tekintete.

-         Gyere ide te boszorkány!-  sziszegte mély pergő hangon. Kéjesen nevettem fel, de nem tettem eleget a kérésnek. Nagini siklott rám, újból, a köntössel mesterkedett, hogy kihámozzon belőle. Rutinosan végezte a műveletet. Az anyag lehullott a vállamról a hűvüs márványhoz simult a hátam és a lábam szinte átfonta a kígyómintát. Nagini felkúszott a nyakamba, majd a lábaim közé furakodott a fejével. Felhördültem.  A fejem a márvány párkányzatra döntöttem, s újra belélegeztem az illanót. Voldemort az ágyról nézte a kettősünket, meg- megbillenő szempilláival.  Találkozott a tekintetünk. Nem szakítottuk el a pillantásunkat. Nagini nyelve már tüzesen forgott, kereste a ritmust gyorsan megtalálta. Homályosult a szemem, de nem téptem el a vörös pupillától a tekintetem.

-         Bella! Gyere vissza az ágyba!-  sziszegte hidegen. Gúnyos mosollyal az ajkamon, de felléptem az ágyra, s a derekára ültem. Megszívtam az illanót. Azonnal magamba fogadtam, minden erőlködés nélkül. Leeresztette a szemhéját.  Kifújtam a lótuszillatot, s megfeszítettem az izmaim.  Kieresztettem a füstöt, s elernyesztettem az izmaim. Hosszan folytattam ezt. Nagini feltekeredve figyelt minket. Voldemort ujjai a derekamra csúsztak, s szaporábban szívtam meg az illanót. Hátravetve a fejem a hajam seperte a kezét. Belemarkolt a hajzuhatagba, a fejem hátrafeszült a húzó szorítástól. Elakadt a  lélegzetünk. A tüdőmben tartottam a lótuszillatot. Majd, ahogy magamba szippantottam az utolsó cseppeket is  ruganyosan gördültem le. Hűvös nyugalommal folytattam az illanózást. A vörös szemek vesébe látón néztek. Nem mondott semmit. Nagini siklott a nyakára, s ő simgoatta a hűvös pikkelyes finom bőrt. Szembenézett Nagini sárgás szempárjával, megütögette a fejét, mire felháborodott sziszegés votl a válasz.  Voldemort fanyar fintorgással válaszolt csak.  Én pedig illanótól vártam az álmokat. Amelyeket nem is akartam. Met sejtettem, hogy ismét azzal álmodom, akivel nem akarok. Aki hol kígyók és gyíkok után szaladgál, hol pálcát forgat a kezei közt, hol Voldemort pókszerű ujjaiba csúsztatja apró kis kezét. Akinek a szaladó léptei, a nevetése, és sziszegése visszhangzanak a várkastély termeiben, és udvarán. Aki apja képességeit és varázstehetségét örökölte. S akinek a vonásaiban ott vagyok én is. Akinek a haja éppen olyan selymes és dús mint az enyém, amelyet Voldemort annyira szeret. Amit annyiszor áttúrt már. S amely örökre csak az enyém marad. Ha akarom, ha nem. Az emléke ennek a kivételes hajnak. Mert már az enyém sem őrzi az igazi voltát.  Nem is sejtettem, hogy álmomban is végigcsorogtak a halántékomon a könnyek, s egy hűvös kéz simította le őket. Aki bár nem akarta, mégsem bírta megállni, hogy ne nézzen az álmaimba. Így, amikor nem titkolom előle. Pedig én álmaimban is lezárom az elmém. A legjobban én tudok védekezni Voldemort oklumenciája ellen. A mesterévé váltam  mellette. S ő mégis látni akarta…az álmaimat. Kettőnkről…és az álmomban megjelenő lányunkról.