Több hónap után jutottam el ismét a Malfoy-birtokra. A húgomhoz. A csillagvizsgálóban ült, amikor egy este megleptem. Ott álltam az ajtóban. És kitekeredett testhelyzetben meredt rám. Az azonos kék szemek. Ugyanaz a mélység, ugyanaz a ház, ugyanaz a család, ugyanaz a kékség. Rajtam jobban látszottak az évek, mint rajta.  Persze idősebb is voltam nála. Az a négy év épp elegendő volt ahhoz, hogy én már negyven felett legyek, míg ő alatta. Magasabb voltam nála. Fekete talárban, vékonyan még magasabbnak tűnhettem, ahogy illanót szívva nekidőltem a falnak. A cipőm hegyes sarkát beakasztottam a kovácsoltvas korlát egyik fokába. Furcsa ennyi év után ismét találkozni a testvérünkkel is. Narcissa pedig soha nem értett igazán az érzelmei kimutatásához. Most is csak kikerekedett vizenyős kék szemekkel nézett rám.  Az ő haja nem ment tönkre mint az enyém. A mézszín szőke haj, most is ugyanazzal az egészséges mély színnel ragyogott a gyertyafényben. Ugyanúgy hullámzott, félig feltűzve, mint többnyire. Szép haja volt neki is.  Úgy kapaszkodott a kaleidoszkópba mintha attól várna bíztatást, hogy elhiggye tényleg ismét itt vagyok és láthat. Fejem hátravetve feszült a nyakamon a fehér bőr, ahogy felnevettem.

-         Cissy! Hát meg sem öleled rég látott nővéredet? – néztem rá vissza. A hangom megtörte a jeget. A rekedtes mély hang. A búgó rég hallott és érdes hang, Narcissa felemelkedett ,s a köztünk levő távolságot én tettem meg, hogy megöleljem a húgom.  A régi méz és vanilia illat megcsapott, s emlékek egészét zúdította rám. A gyermekkoromat, a szülői házat, a húgom bosszantását, a közös zongoraleckéket.

-         Trixy! – suttogta a hátam mögé a levegőbe. Sokáig szorongattam a húgom.

-         Rám sem ismersz úgy megváltoztam igaz? – nevettem fel, s  megszívtam az illanót.

-         Lucius említette, hogy megváltoztál az utóbbi években… - kék szemeivel az arcomat fürkészte, ahogy én is.

-         Gondolom nem előnyömre – billegtem az ablakhoz, a hamut a levegőbe hintettem, az ablakpárkányon kívülre.  – Hogy is mondta anyánk? Az a férfi lesz a vesztem? – gúnyosan felnevettem.

-         A bánatba halt bele – sütötte le a szemét Narcissa.

-         Inkább a szégyenbe. A lánya az azkabanba került. Egy Black! – hadonásztam az illanóval. – Még ha az aranyvér eszmékkel azonos gondolatokat vallott is, Voldemortot ő maga nem tudta elfogadni.

-         Miattad.

-         Persze miattam – legyintettem, néztem az illanóból áradó füstöt. – Soha nem értette meg azt ami Voldemort és köztem van.

-         Bella, igazán ki értené? – ráncolta meg halványan a homlokát.

-         Hagyjuk – mosolyogtam rá. – Mesélj magadról!

-         Mit mondhatnék…

-         Draco?

-         Itthon van – bólintott Narcissa.

-         Merlinre, nagyot nőhetett azóta – ingattam a fejem, az emlékeimben az anyja mellkasára boruló bújós kisfiú volt, a szöszi kis pisze hajával. Most pedig már tizenöt éves.

-         Magas, és apja fia – Narcissa arcán halvány mosoly suhant át, s elindult előttem a lépcsőn. A nagyszalonban volta a férfiak. Draco apja mellett, szürke szemeivel kutatva nézett, s kamaszos vigyor ült az arcán. Rávigyorogtam.

-         Bellatrix Lestrange, a nagynénéd – léptem elé, s hagytam, hogy a fenyőillatú sima arcát az arcomhoz nyomja.

-         Draco Malfoy – szép fogsora volt, és szemtelen gondolatai.

-         Gyenge. Még gyenge – villantottam a szemem Luciusra. Kimért bólintás volt a válasz.

-         Ezért is döntöttem úgy, hogy neked kellene tanítanod – a hanghordozása mély és nyugodt. Nem lehetett kibillenteni ebből a végtelen nyugalomból. Sötét szemekkel méregettem a legifjabb Malfoyt. 

-         Az elme lezárása csak gyakorlat kérdése – összehúztam a szemhéjam. – Persze, aki lusta, és inkább mással készítteti a házi feladatait – jegyeztem meg gonoszul. Draco elpirult, Narcissa tekintete metszőbb lett. Kihívóan néztem az unokaöcsémre. – Nos , megpróbálod még ma lezárni az elméd vagy hagyod hogy kiderítsem, ki az a lány, aki olyan segítőkész? – újabb illanót gyújtottam.

-         Hogy csinálod? – tiltakozott Draco.

-         Pálca nélkül? – nevettem rá. – Voldemort maga sem pálcát használ az oklumenciához… semmi szüksége rá. Így nem is tudod, hogy épp az elmédben jár. Ezt kell megtanulni, ha a közelébe akarsz jutni – magyaráztam neki, miközben a tüdőmbe szívtam a lótuszillatot. – Minden amihez érzelem kötődik az könnyedén felszínre jön. Ezt kell megtanulni. Az érzéseket elrejteni mások elől. Előle is. Voldemort az érzéseket használja fel másokkal szemben, a saját érzéseiket.

-         Tapasztalatból mondod Bella néném? – kaján vigyor. A kamaszkor élénk fantáziája. Sokáig kacagtam.

-         A másikról szerzett ismeret fegyver a kezünkben. Te sok fegyvert adsz nekem – húztam résnyire  a szemem. – Pedig az a lány jó oklumenciában Draco - kacsintottam rá. Ezen a nyáron mindent megtanítottam neki az oklumenciáról, ami átadható volt. Egy kicsit mintha a saját gyerekemet tanítottam volna, olyan érzésem volt. Persze csak egy-egy pillanatra. Sűrűn jártam a birtokon ezekben a hetekben, mindig ugyanúgy. Illanót szívva, lótuszillatot hagyva magam után, lengő szoknyával, fekete talárral, lebbenő kiengedett hajjal. Az évek tudásának birtokában, az élet küzdéseinek vonásaival a szemem körül, a pillantásomban. S hogy külső szemmel milyen voltam ezekben az időkben arról Draco vallott a legtisztábban: „ Minden nap jött Bella néném, s fáradtságot nem ismerve gyakoroltatott. Kíméletlen volt önmagával is, velem is. A nyár végére be akarta fejezni a tanításomat. S amit kitűzött véghez is vitte. Ilyennek is ismertem őt. Erős akaratú asszonynak. Határozott volt. Kemény léptekkel, mégis lágyan lépett, magas sarkú cipője alatt recsegtek a park kavicsai. A parkban gyakoroltunk a szoborpark alakjai között. Sokszor néztem, ahogy közeledik, illanót eregetve, a maga belső dallamára, ruganyosan erősen, mégis félreérthetetlen érzékiséggel a lépteiben, a csípőringásában, a szélre erősen kivágott szoknyalebbenéssel, a tekintete és a gyors mozgása vadságával, indulatával. A tanítás során a tekintete erőszakos villanásával, az ördögi gonoszsággal, a gúnyos nevetéssel a megfáradt átsuhanó szemhéjlebegtetéssel. S, ahogy az alkonyatban távolodott, s néztem utána sokáig úgy éreztem, hogy Voldemort nélkül magányos volt. De mégis illett hozzá ez az egyedüllét. A zizegés körülötte, ami mindig körülvette nem is igényelte a társaságot. Izgalmas arcú nő volt. Igazán a szeme volt nagyon különleges. A Tekintete, a nézése. Hatásos megjelenésű, elegáns nő volt. Még ma is látom a léptei ütemét, ritmusát, ahogy távolodik és közeledik a sövény mellett, ahogy a lótuszillat már méterekkel előre jelzi a közelségét, ahogy a füstje körüllengi, ahogy időnként a nap felé fordul, ahogy kézlendítésével kíséri a mozgását. Hajó volt a tengeren. Egyedüli hajó. Bárki aki látta úgy nézett rá, mint a távcsövön át a tenger végtelenjében feltűnő árbocra. Iránytű volt. Nekem is. Voldemorthoz. Általa ismertem meg Voldemortot, s ő mutatta meg az utat is ami közelebb vitt Voldemorthoz. Nem beszélt róla sohasem. Magától sohasem. Mintha a neve kiejthetetlen lett volna, mintha az oly bizalmas viszonya a Nagyúrral egy másik életében zajlana. Élesen elválasztotta a toronyszobát az élete többi színterétől. Holott mindenki más ha csak meglátta élete ezen színterével azonosította. Érdektelen és közönyös volt az emberek iránt és nagyon jól állt neki. Az a flegma gonosz mosoly. Lerítt róla az a többlettudás, amivel csak ő rendelkezett. Ami olyan magabiztosságot kölcsönzött neki, amitől bárhol teljes megjelenést kapott egyedül is.  Tényleg ez érződött kettejükről is. Voldemort és Bella is magában tökéletes egészet alkotott. Egyedül is mindketten páratlan és felejthetetlen megjelenéssel bírtak. Hogy is vonulhattak volna ők be egyszerre bárhová is. Bella minden társaságban magányosan kóválygott és ez a bolyongás illett hozzá a legjobban. A tudatos és határozott bolyongás. A látszólagos unott tekintet ellenére valójában mindenhol minden helyzetet tökéletesen felmért és látott. Mindig mindennel tisztában volt és nem is lehetett kizökkenteni vagy meglepni. Mindenre felkészült és számított. Hogy is alkothatott ez a két teljes egész ember egy párost? Felfoghatatlan és mégis egyértelmű, hogy a vezető és vezetett, az uralkodó és alattvaló egyértelmű meghatározottságából.  Bella Voldemort közelében szűnt meg egésznek lenni. Mert Voldemort mellett előjött belőle az alattvaló, az alávetettség, s alárendeltség és ebben teljesedett ki. Láttam nem egyszer Voldemrot nélkül és Voldemort mellett. Külsőleg semmi nem látszott. De belül minden más volt. Voldemort közelében látszott rajta, hogy legszívesebben állandóan előtte térdelne, állandóan a talárja szélét csókolná, s ez a fanatikus elvakultság minden mástól fontosabb volt neki. Senki máson nem láttam ezt a mértékű önfeladást mint rajta. Voldemort pedig mindent így értékelt. Az ő hatalma alatt a hűség és alávetettség kapta a jutalmat. A két legfontosabb tényező ez volt. S e kettő alapján mérettetett meg minden halálfaló. Bella volt Voldemort igaz halálfalója mindig is. A többiek csak mérföldekkel lemaradva követték őt. Voldemort pedig mindenki fölé fejlesztette. Bella tökéletes boszorkány volt. A legilimencia mestere Voldemort mellett az oklumentorok oklumentora. Nekik nem kellett érdemrend ehhez, mindenki sejtette, hogy a legnagyobb professzorok felett állnak tudásban. Persze csakis a feketemágia terén. És sehol máshol. Én pedig a nagynénémtől, Bellatrix Lestrange-tól tanulhattam meg az oklumencia fortélyait. Kiváló tanítómesterem volt. S ezt mindenki más megállapította a későbbiek során is. Itt ezekben az időkben a tanulásom során kerültem igazán közel hozzájuk. Bella nénémhez. Okos, sötét és felettébb intelligens nő volt, értettem, hogy mi foghatta meg Voldemortot ebben a nőben, a testiségen túl. Voldemort mellé nem is tudtam volna mást elképzelni, mint Bellát. S akárki látta, Voldemort körül a trónus lábazatánál ülve egyetérthetett ezen megállapításommal. Bella különlegessége fogta meg…nem is lehet hozzá foghatót találni sem. Gonoszságban, vadságban, kegyetlenségben, észben, és erotikában sem. És igen, valahol alárendeltségben sem. Senki nem vetette volna alá Voldemort akaratának úgy magát, mint ahogy Bella tette. Kiismerhetetlen nő volt nekünk, akik távolról láttuk, és talán csodáltuk ezt a boszorkányt. Megfejthetetlen és érthetetlen nő. De azt éreztük, hogy különleges. S ez az egyedi nő volt Bellatrix Lestrange, a nagynéném.”

Amikor ezeket a sorokat írta, még nem is tudta, hogy lesz rajtam kívül egyetlen nő, aki Voldemort gondolatait megmozgatja. Az a nő, nem más, mint Draco felesége lesz. Nem úgy mint én, teljesen máshogy. Ahogy én Dracot úgy ő Pansyt tanította. Valójában egyikünk sem tanította őket. Csak felhoztuk felszínre azt, amit rejtegettek magukban. Hogy jobbak voltak-e nálunk? Voldemort egyenlő Pansy és Draco egyenlő velem? Ha nem is teljes valójában., de valami hasonló felállásban? Ki tudná megmondani… Nem akartam ezekre az időkre gondolni. Itt még semmiképpen sem akartam erre gondolni. Pedig Voldemort már erőteljesen készítette elő a talajt a váltásra. Tíz év a visszatérésünk után. Ez a tíz év volt a miénk. A legszebb tíz évünk.