Sokszor gyűltünk össze mi négyen. A Lestrange-ok Voldemortnál. Rodolphus, Rabastan és Voldemort. A három férfi, akikkel a leghosszabb ideig volt szexuális kapcsolatom. Mélyen elhallgattam eddig, de tény, hogy Rodolphus bátyja is meghatározó szerepet töltött be az életemben. Már férjnél voltam. A házasságunk harmadik évében, a spleen teljes mélységében. A franciaágyon szívtam az illanómat. Részegen feküdtünk Rodolphussal, de ő még ivott rá, hogy kábuljon, amennyire lehet.  Laposan pislantottam.

-         Rodolphus. Nekem tetszik a bátyád – böktem ki a füstöt a levegőbe fújva. Elhúzta a száját.

-         Te is neki – dünnyögte. Az igazság az, hogy Rabastan nekem mindig is jobban tetszett mint Rodolphus. De Rabastan már régen nős volt, amikor a mi házasságunk felvetődött. Lekéstem róla. Talán ő is rólam.  Hosszú haja volt, mint Regulusnak. De velünk ellentétben lágybarna szeme volt. Nagyon lágy. Nagyon mogyorós. Nagyon szép. És olyan fénnyel csillogott, amivel csillogni barna szemet még nem láttam. Nagyon erotikus férfi volt. Vékonyabb mint a férjem. Karcsú, magas, jó felépítésű.

-         De most komolyan, hívjuk meg magunkhoz, szeretném jobban megismerni – búgtam ördögi hangsúllyal.

-         Figyelj! Szerintem ha arra kéred, azt is megteszi – húzta meg az üveget Rodolphus.

-         Mit? – izgatottan sepertem ki a tincseket az arcomból, hogy jobban lássam, komolyan mondja-e.

-         Ha megkéred, hogy feküdjön le veled, szerintem lefeküdne veled – nézett fel unottan, s újra az üvege társaságába merült. De az én agyam már lázasan gondolkodott. Akartam azt a férfit. Tetszett nekem, és ki akartam próbálni milyen vele. A férjemben már akkor semmi élvezetem nem volt, és ott volt Rabastan, aki valamennyire hasonlított is rá, de mégis ezerszer jobb volt. Nem nyugodtam, amíg meg nem kaparintottam. Meghívtam hozzánk a Lestrange-birtokra, ami kisebb volt, mint Rabastané, hiszen a nagy örökös az ő volt. Igazán meg sem beszéltük. Olyan váratlanul történt az egész. A szeme csillogása, a pillantása, amely sűrűbben siklott rám, s én kendőzetlenül hívtam a szememmel. Engedett a hívásnak. A kertbe invitáltam. Akkor még csak meg akartam beszélni vele, de ahogy nézett, ahogy állt. Képtelen voltam fékezni magam. Szó nélkül a szájára nyomtam a számat. Borzongtam a bűnös ölelésben. A férjemet a saját testvérével csaltam meg először. És hihetetlen volt. Itt a Lestrange-kastély falához szorítva nyögtünk fel egymás ölelésében. Arra sem volt időm, hogy megkérdezzem, hogy tényleg benne lenne-e. Már magamban éreztem. Jobban összeillettünk volna mi ketten. Tudtuk. Azt hiszem a szüleink is tudták. De ha nem így lett volna, akkor talán soha nem jutok Voldemort közelébe. Akkor nem lettem volna az, amivé váltam. Így kellett történnie. Sokáig tartott ez a bűnös kapcsolat köztünk. Hónapokig. De nem tarthatott örökké. Rodolphus persze sejtette, hogy összejártunk a háta mögött. De családon belül volt. Senki nem tudott róla, vagy inkább senki nem gondolta, hogy a valóság sokkal nyersebb, mint amit gondoltak. Titokban vágytuk egymást. Ezért voltak ők ketten, a fivérek velem. Rodolphus mert a férjem volt, Rabastan, mert titkon talán szerettük egymást. Akikre mindig támaszkodhattam, akik Voldemort leghívebbjei lettek velem együtt. Akikkel elkezdtük a Voldemort utáni keresést, akikkel együtt vonultam börtönbe is. Különös útjai vannak a sorsnak. Kiszámíthatatlanok. Rabastan, aki izgalmasabb és lendületesebb partner volt. Akire ha csak ránéztem kívántam. S ő hozta ki belőlem először az igazán erotikus Bellát. Mert ő látott először igazán ilyennek. És aki tényleg elindított végérvényesen a romlás és züllés útján. Az első bűnös ölelés után észrevétlenül haladtam a Hét pálca varázsába.  Rabastan viszont már képtelen volt követni az én utamat. Egyedül léptem tovább a kéj és életunt vágy ösvényén. Amelynek végén a végső sötétség tátongott. Voldemort állított sorompót nekem. Pedig anyám szerint a tátongó sötétség az ösvény végén maga Voldemort volt. Kinek hogy tetszik. A végső állomásom mégiscsak ő lett. A Nagyurat megcsalni…elképzelni sem tudtam volna. Amint Voldemort keze érintett a halálfalók körében tabu lettem. Voldemorttal akkor találkoztam, amikor a kétes hírnevem már nem süllyedhetett mélyebbre. Mindenki tudta miféle nő vagyok, s már akkor rettegtek szóba állni velem. Persze merő lenézésből és lekezelésből. Lecsúszott nőnek tartottak. Gazdagok rongyának, mert a Hét pálca varázsa akárhogy is mindig vonzotta az aranyvér elitjét. Én is ott voltam. Bár aki oda jött, azt sejteni lehetett miért jött. És akkor találkoztunk. Mindent tudott rólam. És neki pontosan így kellettem. Ezzel a romlottsággal, azzal az erotikával és életundorral, ami már akkor kiforrta magát bennem. Mintha csak arra várt volna, hogy elérjem ezt a szintet. Különös nem igaz? De neki éppen ez a Bella kellett, ami már akkor voltam. A korábbi énem nem is kellett volna neki. És sejtem, hogy miért. Mert ekkor már nem voltak korlátaim. Bátran tehettünk bármit ami erkölcstelen, ami törvénytelen, ami hiba, ami mások szemében bűn és rossz és megvetendő. Végső csapás vagy utolsó pillanatban érkező megmentő? Most is gúnyosan mosolygok ezen a kérdésen. Nekem az utóbbi mindenki másnak az előbbi. Azt gondolom. Ismertük egymást látatlanban. A két Lestrange fivér már ekkor a vonzáskörében volt. Közvetve hallhattak rólam és halottam én róla. A későbbiekben is szorosan meg maradt a családdal az erős összeköttetése. Hogy ki mikor és miért és hogyan vált Voldemort hívévé az nem is igazán lényeges. Hogy miattam volt-e Rabastan Voldemort híve csakúgy mint Regulus? Erre nem tudok választ adni. De bizonyára ez is közre játszott. Akkor ebből az következik, hogy én voltam Voldemort legnagyobb toborzója? Hát ezen muszáj nevetnem. Nem hinném, hogy én lettem volna ilyen hatással, mert igaz nőként mondom ezt, de Voldemort sokkal nagyobb hatást tudott gyakorolni ,ahogy sokkal jobban is értett a meggyőzéshez, mint holmi női praktikák, és szépség, vagy erotika. Rabastan maga is Voldemort feltétlen odaadó híve lett függetlenül tőlem, és Rodolphus is. A magunk hibáival és bűnösségével mégis mi voltunk azok akik bátran és büszkén vállaltuk azt, ami mellett állást foglaltunk, és kiálltunk Voldemort eszméiért. Egyenesek voltunk. Soha sem kétszínűsködtünk, nem változtunk és hajlottunk meg semmi miatt sem. Mindenünket elvesztettük Voldemortért. A Lestrange vagyont, a birtokokat, de minket ez sem érdekelt.  El lehet ítélni minket…de lelki erőben és hitünk erejének nagyságában mégis mi emelkedtünk ki a többiek közül. Szerettem Lestrange lenni. Jobban mint Black? Erre nem tudnék válaszolni. Különcök voltunk mi Lestrange-ok mind. Egyszerre voltunk együtt és teljesen külön is. Mind éltük a magunk életét.  A magunk egyediségével. De ha úgy hozta a szükség mindig ott voltunk együtt. A két fivér mindig mögöttem állt. Furcsa kört alkothattunk. Lestrange-ként voltam Voldemort szeretője, s közben ott ültem mellettem a férjem, s az egykori szeretőm Rabastan is. És mind tudtuk, hogy hányadán állunk. Az erkölcstelenségünk nem ismert határt? Lehet. De igazán nem zavart minket. Rodolphus ugyanolyan nyers és szurkáló maradt, Rabastan mindig a csillogó szemeivel kacsintgatott rám mint régen, ha hátra hívott a félreeső szalonba, Voldemort pedig sziszegő dallammal csapott közénk, de többségben szűkszavúan ült mellettem, s mindenki szeme láttára is képes volt lekapni, durván és kíméletlenül. S iszonyatosan jó volt. Nem voltam ártatlan. Soha nem is állítottam. Mindig is azt mondtam nálunk Voldemort és az én lelkemnél két sötétebb lelket nem találnának a pokolban sem. De minket ez egy cseppet sem zavart. Szerettünk ilyen sötétnek és romlottnak lenni. Mi sem éltünk rövidebb vagy hosszabb ideig. Nem aludtunk többet vagy kevesebbet…mint a jó oldal nemes képviselői.  Voldemort szeretője voltam és ennél nagyobb rangot nem is kaphattam nőként az ő birodalmában, az ő hatalma alatt. Ahogy senki másra nem is illett volna ez a szerep…