Lengedeztek a faágak a szélben. Az ágakon madarak csicseregtek, melegen sütött a nap.  A várkertben sétáltunk egymásba karolva. Kettesben. Voldemort és én. Gyorsan száradt a hajam az erős napsütésben. Minden nap hosszú sétákat tettünk a vár körül, a várkertben, ahol végül a kőpadra ültünk. Most is kiválasztottuk az egyik árnyékos padot, s a naptól felforrósodott kőre ültünk. Szuszogott szaporábban, s közben a fejünk felett szétterülő lombot figyelte. A levelek rezgését. A szél finom volt, tiszta illatokat hozott, friss levegőt.  A térdére tettem a kezem. Megszorította az ujjaimat. S lassan bólogatva járatta tekintetét a leveleken a fények játékát figyelte.

-         Sok mindent megéltünk Bellám – paskolgatta a kézfejem.

-         Sok mindent Nagyuram – hagytam rá.

-         Talán nem eleget.

-         Elégedetlen vagy Nagyuram? – néztem kutatva az arckifejezését.

-         Annak kellene lennem? – a nyakán feszült a bőr, de csak szemét fordította rám, majd ismét visszanézett a felénk boruló lombkoronára. – Amit elértünk azért nem. A többiért igen.

-         A horcruxok? A halhatatlanság? – elhúztam a kezem, s illanóra gyújtottam.

-         Igen. Mardekár vére sem volt elegendő ahhoz, hogy megtaláljam a halhatatlanság titkát – nemtetszőn rázta a fejét. – Már késő – szomorkásan nézett rám. A kőpadra könyököltem, s illanóztam, miközben néztem őt.

-         Beletörődtél Nagyuram? – emeltem meg gúnyosan a szemöldököm.

-         Soha. Nem fogom tudni megérteni a halált – mélyet szusszantott.

-         Nem is kell – legyintettem. – Nem is ez számít.

-         Talán tényleg nem.

-         Gazdag életünk volt Nagyuram – ajkamon elégedett mosoly ült. – Eszmében harcban és küzdésben gazdag szép élet. Én elégedett vagyok.

-         Bellám, te mindig elégedett vagy. Csak én vagyok nyugtalan. Tudni szeretném, hogy amit felépítettünk az állni is fog.

-         Állni fog- biztosítottam. – Úgy építettük ki, hogy ha mindenkiben ki is halt az eszme, akkor is jön valaki, aki felismeri a mi eszménk nagyságát és szépségét. Bűn tökéletes világot megálmodni?

-         Tökéletes lenne a mi eszménk?

-         Igen. Tiszta. Egyszerű. Aranyvér. A boszorkány, boszorkány. A varázsló, varázsló. Mi lehetne ennél tökéletesebb?

-         Te a kristályt látod, én a lehulló törmeléket.

-         Ahhoz, hogy megkapjuk a legtisztábban ragyogó kristályt az eredeti anyagot kell formálni. Elkerülhetetlen, hogy saját anyagából formálódjon és ha kell a saját anyagából tisztítsa meg önmagát a fölösleges törmeléktől.

-         Nott – nyammogta a szót. Igen. Nott, aki a leghívebb volt. Az Azkabanba is velünk jött, s a fia…most mégis ellenünk harcolt.

-         A legigazabb kristály is elhullik? Talán értékeseket veszítünk.

-         Nem. Legyen inkább kisebb, de tökéletes az a kristály – erősködtem. Átsimította a homlokát.

-         Jól van – bólintott a homlokán tartva a pókszerű ujjakat.

-         Nincs még egy ilyen nagy varázsló a világon mint te Nagyuram – néztem rá átszellemült arccal. – Olyat tettél, amit előtted senki. Sokan csodálnak még ha félnek is tőled – Voldemort fanyarul mosolygott. Vörös szeme az arcomon járt, áhítatosan néztem. Azt hiszem én már úgy imádtam, mint egy bálványt. És ő az én imádatom aranytengerében fürdött minden nap.  Átsimította a hajam.

-         A te szavaid éltetnek Bella – suttogta halkan.

-         Akkor amíg csak élek beszélek Nagyuram – súgtam vissza, s könnybe lábadt a szemem.

-         Szeretem az életet Bella.

-         Én is Nagyuram. De csakis melletted – néztem rá komolyan. Bólogatott. A kézfejem a szájához emelte.

-         Élt-e valaki ennyi mindent át mint mi? – mosolygott fáradtan.

-         Nem hiszem Nagyuram. De újra megtenném. Bármikor. Akár még most is – elhivatott voltam egy életre. Elkötelezett.

-         Én talán bölcsebb lennék – ingatta a fejét.

-         Nálad bölcsebbet nem ismerek – tiltakoztam.

-         Én csak az önző mardekár eszméket láttam mindig is. Semmi mást. Ez nem bölcsesség. Ragaszkodás az élethez. Inkább ostobaság.

-         Egyáltalán nem az – tettem a karjára a kezem. Mindent megtettünk a halhatatlanságáért. Teltek az évek. Közeledett a mi időnk. A mi időnk, hogy elhagyjuk ezt a világot. Megbékéltünk már az élettel, a sorsunkkal. És élveztük azt, ami még nekünk jutott. A napfényt, a levegőt, az ég kékjét. Néztem a felhőket, amelyek lassan úsztak, csendesen. Élveztem a szél simítását a bőrömön. Az utolsó nyarunk. Már tudtuk. Voldemort már nagyon beteg volt. Én nem is. De ő igen. Az új teste sohasem volt a régi, s így is tökéletesen bírta. Sokáig, évtizedekig.  Bájitalok tartották. Mindig is nyugodt elegáns és nemes mozgása volt. Most még inkább. Széles talár volt rajta. Már alig jelentünk meg a halálfalók előtt.  Furcsa volt a kinevezés napján az ünnepség. Megrendülve nézte mindenki Voldemortot. Jól tartotta magát, s mégis. Már mindenki tudta, talán az lesz, az utolsó, hogy láthatják.  A trónuson ültünk. Az azkabani rabokból már velem együtt csak öten. És aki nem illetődött meg, hát az tényleg nem volt igazán a mi ügyünk híve. Ezen az estén mindenki meglátta Voldemort nagyságát. A legsötétebb feketemágus. Már csak árnyéka voltunk egykori önmagunknak. Hol voltam már az a fiatal lendületes fekete hajú mélykék szemű démon, aki börtönbe vonult. Hol voltam az a negyvenegy- néhány éves nő, aki kikerült, és hol volt már az az ötvenes nő, aki kesergett Voldemort hatalomátadásán. Alacsonyabbak lettünk. Töpörödtünk, és  öregedtünk egymás mellett.  Még akkor is ha tudásban nem csökkent a képességünk. De a mítosz már az életünkben megindult. A kettőnké. A halálfalók körében már ezekben az években dicshimnuszok születtek. Voldemort nevével. És az enyémmel is. Akik kétkedtek benne is megtértek. Hogy nem Voldemort volt a vezető, még élt a hit benne az elhivatottság a csodálat irányába még erősebb lett azokban, akik megértették egy kicsit is Voldemort céljait és eszméjét. Mély tisztelet fogadta mindenhol ahová csak ment. Az élete felértékelődött mindenki szemében. Felismerték azt, hogy mi volt ő, hogy mit hozott létre, hogy mit alkotott, s hogy nem lesz még egy ilyen sötét varázsló. Ritka dolog a varázsvilágban is a nagy varázslók születése, élete és halála. Keveseknek adatik meg, hogy ilyen korokban ilyen történelmi események alatt éljenek. Talán erre jöttek rá ,s ezt ismerték fel.

-         Felhők gyülekeznek Bellám  - figyelte az eget Voldemort. – Menjünk vissza a várba! – lassú léptekkel indultunk vissza a várkastélyba. Voldemortba karolva, a sziszegését hallgatva, feketéskék talárban, mint mindig. Kiérdemelte a tiszteletet. Bármilyen sötét és gonosz tettekkel is. De kiérdemelte.