Ez az utolsó bejegyzés lesz a naplómba, vagy inkább az emlékiratomba. Voldemortot már semmi varázslat nem tarthatja ezen a világon. Itt ülök a toronyszobába állított íróasztal mellett a gyertyafénynél. Voldemort mellett virrasztva. Még az utolsó illanóimat szívom. Én is ebben a világban. Eltökéltem. Elterveztük ezt a napot is. Én megyek át a fátyol mögé hamarabb. Gyors méreggel. Hogy Voldemortot már ott fogadhassam. Félt egyedül az ismeretlenbe átlépni. Így én fogom odaát várni. Az egész toronyszoba a lótuszillatban úszott. Feketében voltunk mind. Hallgattam a szuszogó akadozó légzést. Alig pihegett már. S itt volt a másik szobában az egész Malfoy család. A mellettünk levő szobában.  Utoljára Pansy Malfoyt hivatta magához.  Akadozva súgta az utolsó üzenetét neki: „ Az eszmét, soha ne feledd! A legfontosabb az eszme!” Ha kinézek a toronyszoba ablakán ugyanazt látom, amit egyetlen egyszer. A szökésem napján. De most nem csak az út világított az éjszakában. Hanem a várkastély körül mindenhol a dombok, az egész mezőség, egy aprócska hely sem volt. Mindenütt fáklyák világítottak. Virrasztottak a halálfalók. Mindenki tudta, hogy Voldemort haldoklik. S elzarándokoltak hozzá, hogy az utolsó pillanatban fejet hajtsanak és leboruljanak előtte. Az életműve előtt. A nagysága előtt. Még egyszer. Utoljára.

-         Látnod kellene Nagyuram! Gyönyörű  - suttogtam neki. Erőtlenül mosolygott.

-         Tisztelegjenek a hálátlanok. Már késő. Hát ilyenkor kell megtérni? – dohogta erőtlenül.  – Mégis megértettek valamit Voldemort Nagyúr zavaros szövegeléséből?

-         Látod, hogy mégis téged akarnak? – nevettem halkan.

-         Add a pálcám! – legyintett fáradtan. A kezébe tettem a pálcáját, s  egy lassú fáradt mozdulattal lőtte fel a Sötét Jegyet az ablakon keresztül az égre utoljára ő. Gyönyörű volt. Mozgott, s még én sem láttam ilyen szépnek soha, mint akkor. Benne volt a ködös sejlés, mintha a lelke egy darabkája lebegne ott. Moraj futott végig a kint állókon. Hallatszott az ámulat és a térdre borulás hangja. Mindenki tudta a jegy Voldemorttól érkezett, haldokló toronyszobájából. És tőle.  Sok erőt elvett tőle a jegy fellövése. Rosszul lett.  Kivettem kezéből a pálcát, s  a kezét szorongattam.

-         Itt az idő Bellám! Igyekezz! – szorította meg a kezem.

-         Találkozunk odaát Nagyuram! –szorongattam a kezét bíztatóan.

Úgy legyen – bólintott fáradtan, leeresztette a szemhéját. Kapkodva nyúltam a méregfioláért. Gyorsan hajtottam fel.  Sietnem kell, hogy hamarabb érjek át, mint ő.  Még magában most is mosolyog, hogy azért a naplómat be akarom fejezni.  Most is itt írok, ahelyett, hogy a kezét fognám, hát micsoda dolog ez? Átülök a naplóval az ágyra, hogy a kezét foghassam. Jó mérget kevertek. Semmi fájdalmam nem lesz. Váratlanul áll meg a szívem, s egyik pillanatban még itt a másikban már odaát leszek. Küzdelmes életünk volt. De lelki erőben, és nagyságban gazdag. Én így éltem meg a mi harcunkat.  Voldemort egyszer megkérdezte, hogy mi volt életem legmeghatározóbb pillanata. Igazán nem is tudtam felelni. A beavatásom? Vagy a szökésem az azkabanból? A visszatérésem hozzá?  Vagy amikor először találkoztunk? Sok volt. Nem tudnék választani. Neki sem tudtam választ adni.  Ha azt kérdezte volna ki volt a legmeghatározóbb az életemben arra tudtam volna felelni. Ő volt. Voldemort volt az életem. A legmeghatározóbb találkozás az életemben.  Nagy mágus volt. A legnagyobb akit csak ismertem. Aki csak létezett hosszú évszázadok óta ismét. Bűnösek voltunk. És ő még bűnösebbé tett. Ha van odaát pokol, akkor most oda igyekszem éppen. Jó helyre. ÉS a legkevésbé sem bánok semmit. Feladtam mindent érte és az eszméért. Voldemorttal teljesedtem ki. A mi kapcsolatunk a hűség, a hatalom, az önfeladás és uralkodás, a szerelem és a szenvedés együttesen... mégis ketten együtt egy olyan egyedi párost alkottunk, amit bátran lehetett nevezni a sötét szerelem királyi párosának... valahol itt bújnak ezek a sorok között...az  egész varázsvilágban a mindent elsöprő küzdő harcias, kegyetlen és fanatikus szerelmet testesítettem meg, mert hiszem, hogy Voldemort ezt érdemli és Voldemortot csak így lehet szeretni...szerelemmel szeretni...ilyen szerelemmel szeretni…

„Ahogy Bellát is csak így lehetett szeretni…Szerelemmel szeretni… Találkozunk még: V”

„Én fújtam el a toronyszoba ablakában a gyertyát. A halálfalók arcán mély gyász söpört végig. Térdeltek, s fejet hajtottak Voldemort halála előtt. Nem volt varázsló, aki így rettegett ettől a pillanattól mint ő. De bátorság kell a halálhoz is. A legnagyobb fekete mágusnak is bátornak kell lenni ahhoz, hogy leküzdje félelmeit. Hogy elfogadja a sorsot, hogy elfogadja a felfoghatatlant. Halk éneklés dallama hallatszott a halálfalók tengeréből. Voldemort halálának tiszteletére írt gyászének volt. Pansy Malfoy, az utód, pedig elrendelte, hogy Voldemort születésnapja gyásznap a halálfalók közt. Mi gyásszal köszöntöttük az új évet. Voldemort tiszteletére. Pansy, aki már így is ritkán járt más színben, most már örökké  feketét viselt. Mi sem voltunk már fiatalok. A testük ugyanúgy, ahogy a hálóban álló franciaágyon, ugyanígy egymás mellett lett felravatalozva.  Márvány talapzaton feküdtek, s már nem Voldemort talárját csókolták meg, csak a márvány talapzatot. De azt minden halálfaló, ahogy elhaladt előtte végső tiszteletadásként. Nagy mágus volt. Talán nem is értékeltük igazán, hogy mennyire nagy. Bella ismerte őt csak. Az egyetlen, aki el tudott igazodni ezen a kiismerhetetlen varázslón. Bella, aki követte, aki bár nem is sejtette, meghatározó volt Voldemort életében ugyanannyira, mint az övében Voldemort. Egymásra hatottak. Voldemort és Bella volt egymás számára az, aki kihozta belőlük a legtöbbet. Aki azzá tette őket, akik lettek. Egymás támogatásával jutottak el oda, ahova. S itt nyugszik mellette örök békében a küzdelmes éveik után, Voldemort szeretője, a vár nagyasszonya: Bellatrix Lestrange, a nagynéném. Felbecsülhetetlen érték ez az emlékirat. A Malfoyoknak és talán a halálfalóknak is.”

Draco Malfoy