Zöld levelekből készített apró hajó úszott a vízen.  Gondos pálcamozgás kísérte az útját. A parton halványzöld fátyolruhában haladt mellette a lány.  Enyhén áttetsző volt a ruha, a csipke alsónemű sejlett át az anyagon.

-         Aurora!  -távoli kiáltás hallatszott a kastély felől. A lány zavartan nézett fel, s a kis hajó felborult, s elveszett a lány szeme elől. Csalódottan keresgélt utána.

-         Igen? – kiáltotta fel.

-         Gyere kislányom! Vár itt valaki! – Aurora ráncolta a homlokát. Ki jönne ilyenkor?  Ahogy sietve átugrott egy tócsát a cipője orra beleért. Érezte, ahogy a könnyű vászoncipő átnedvesedik. Zsupsz! Aurora megrántotta a vállát és futva sietett fel, már a bokrok legvégéről vette észre, hogy ki érkezett hozzá. Anyja mellett Deimos Malfoy állt, egy csokor válogatott színű rózsával a kezében. Vanessa Deimos háta mögött mutogatott valamit. Aurora homlokráncolva nézte anyját. Mit mutat? Mi van? Mit? Aurora fintorgott. Hát ezt nem értem. Vanessa kézzel lábbal magyarázott, mire Deimos épp felé fordult. Zavartan elmosolyodott, s leeresztette a kezét. Közben Aurora rájött, hogy mit akar annyira az anyja. A haja felcsapva és ügyetlenül volt összefogva, ahogy otthon megszokta, s ezt próbálta eljuttatni lányához, hogy engedje ki a haját. Aurora kirántotta a hajából a hajgumit és zavartan lépett a fiú elé.

-         Mh. Szia – suttogta halkan, s  a tenyerét törölgette a szoknyájába. Vizes volt ,ahogy a patak vizében hűsítette az ujjait.

-         Szia. Ezt neked hoztam – adta át a csokrot Deimos. Aurora esetlen mozdulatokkal vette át. Nem akart a fiú kezéhez érni, s a csokor hatalmas volt.

-         Köszönöm – motyogta az orra alatt. Deimos inkább csak sejtette, hogy kimondta a szót, mint hallotta.

-         Menj kísérd fel a szobádba Deimost és tedd vázába ezt a gyönyörű csokrot – mosolygott rájuk Vanessa, s el is illant előlük.  Aurora ügyetlenül indult el a lépcsőn felfelé, s Deimos is szerencsétlen képpel követte. A saját szalonjába vezette a fiút, s szemével váza után kutatott.  A csokrot a kandallópárkányra tette, s átsietett a saját mosdójába. Deimos körbenézett a szalonban. Aurora úgy tűnik minden helyiséget belakott. A szalonban könyvek voltak, szanaszét, és a vastag perzsa szőnyegre egy párnát dobott még talán az este. A mellette levő szoba a tanulószobája lehetett, és egy hatalmas festőállványra látott, mellette ecsetek és színkeverő paletták. Aurora kényszeredett mosollyal húzta be maga mögött az ajtót, s a kandallóra helyezte a vázát. Tanácstalanul nézett a földre, gyorsan felkapta a párnát és összerendezte a könyveket. Miért nem jön már valaki? És ez a kínos hallgatás…!

-         Látom festesz – jegyezte meg Deimos.

-         Mh, igen szoktam – mosolygott zavartan Aurora. Elég szűkszavú lány – állapította meg Deimos, s végigmérte a nedves cipőjétől a szélfútta hajáig. Bronzbarna lábszára volt. Vékony bokája, s a térdkalácsa…egészen…Aurora félénken menekült a kanapé mögé, ahogy megérezte a fiú tekintete rajta kutakodik.

-         Ne haragudj lehet alkalmatlan időpontban jöttem – mentegetődzött Deimos.

-         Jaj nem. Egyáltalán nem – simogatta a huzatot Aurora. Nem nézett Deimosra. Tulajdonképpen ma még egyszer sem találkozott a tekintetük. Furcsa egy lány. Nagyon halk szavú, kerüli a pillantását állandóan, és nem úgy tűnik, mint aki tényleg akar is valami komolyabbat. Miért erőltetik ezt az egészet? – bosszankodott Deimos. A kandalló előtt ácsorgott még mindig. Egyre kényelmetlenebbé vált a csend. Aurora érezte, ahogy végigcsorog a verejték a hátán. Esdeklően nézett körbe a szalon bútorain.

-         Foglalj helyet! – ébredt rá a súlyos udvariatlanságára, s  lepislogott a bal gyűrűsujján vakító ezüst gyűrűre. Deimos a legközelebbi fotelt választotta, s kérdőn nézett a lányra.

-         Te nem ülsz le? – nézte. Látta a lány tekintetét. Ahogy a szokatlan ékszert szemrevételezi. Felfoghatatlan, hogy jegyben járnak szinte. Sajnálta is talán a lányt. Eljegyezte egy vadidegen fiú. Ő. És igazán nem is tudnak mit mondani egymásnak. Aurora előmerészkedett a kanapé mögül és a szélére ereszkedett. Lábait szorosan maga alá húzva. – Szeretsz festeni? – próbálta elindítani a beszélgetést Deimos.

-         Megnyugtat – suttogta halkan Aurora. Deimos furcsállta. Ennek a lánynak tényleg nyugtatásra lenne szüksége?  Persze most ideges, de egyébként elég nyugodt természetnek tűnik.

-         És miket festesz? – érdeklődött tovább Deimos.

-         Tájképeket – motyogta az orra alatt Aurora.

-         Szívesen megnézném egyszer, ha megengeded…

-         Jaj igazán nem érdemes arra, hogy lásd. Nagyon ügyetlen vagyok a festésben – mondta egy fokkal erőteljesebb hangon Aurora. Feszült csend. Deimos nézte a lányt, ahogy szorosan összezárt térdekkel maga alá húzott lábakkal ült előtte, keze az ölébe hullott erőtlenül, tehetetlenül babrált a ruháján a valószínűleg most is nedves ujjaival, szemlesütve, szinte az arcát sem látta, a haja mögé igyekezett bújni, és érződött, hogy az egész helyzet nagyon kényelmetlen és terhére van. Ez a lány lesz a felesége? Az utód, a Malfoy- örökös anyja? Deimos erőtlenül eresztette meg a vállát. Ez elsősorban politika. Tisztában volt vele. Mindketten tisztában vannak vele. Nem válogathatnak és nem kérdés, aláírt szerződésük van. Száraz, hivatalos okiratok, papírok, pergamenek, a Malfoy és a Carrow pecséttel ellátva. De a száraz tények mellett Deimos mindenképpen reménykedett abban, hogy boldog lehet a házasságában. Úgy, ahogy anyjáék, ahogy nagyapjáék. Ahogy a húga. Csalódottan érzékelte, hogy a mai találkozás sem hozza közelebb őket egymáshoz. Hogyan lesznek ezekből a találkozásokból érintések, csókok, és vágyak? Ez a félős lány, aki már fél órája itt ül vele szemközt, de még egyszer sem nézett rá sem, nem hogy a szemébe…hogyan is jutnának el oda, hogy egyszer több is legyen a kényszeredett beszélgetésekből, a kötelező találkozásokból…Carrowék igazán megadták a lehetőséget, hosszú percekre hagyták kettesben a két fiatalt. Vanessa azonban megdöbbenve lépett lánya szalonjába. Aurora tanácstalanul húzódott a kanapé karfájához, félénken, megszeppenve, és látványosan képtelen volt kezelni a helyzetet. Deimos szemében pedig feneketlen csalódottság és reményvesztettség ült. Vanessa érezte, hogy ma tényleg nagy hibát követett el azzal, hogy egyedül hagyta őket. Ha abban reménykedett, hogy ketten irányítani tudják a kapcsolatukat, akkor tévednie kellett. Deimos és Aurora sem tudott igazán mit kezdeni a másikkal. S a vállukra nehezedett a tény, hogy bármi is történjen ők házastársak lesznek egy éven belül. Mindkettejük fejében ez járhatott.

-         Hozhatok egy kis frissítőt? – próbálta menteni a menthetőt Vanessa lánya mellé ülve.

-         Nem köszönöm. Sokáig maradtam – állt fel Deimos. – nem szeretnék tovább zavarni. – Vanessa lebegő szemhéjjal állt fel. – Sétálhatnánk odakint ,olyan szép időnk van.

-         Majd máskor – mosolygott kényszeredetten Deimos. – Köszönöm, hogy fogadtak.

-         Deimos, téged bármikor szívesen látunk – fogadta a fiú búcsúzását Vanessa. Deimos szertartásosan biccentett.

-         Köszönöm a csokrot – suttogta Aurora, de nem nézett rá. Deimos semmit nem reagált. Lesietett a lépcsőn és a várakozó Malfoy-hintóba vágta magát. Vanessa a szalon ablakából nézett a távolodó után.

-         Ne haragudj anya! – suttogta halkan Aurora. Vanessa nézte a lánya mögött becsukódó hálószobaajtót. Egyre súlyosabb gond.

Deimos rosszkedvűen szállt le a hintóról. Reménykedett benne, hogy a második találkozás azért szívderítőbb lesz.  És otthon várják a fejleményeket. Pansy már a lépcsőn állva várta a fiát.

-         Ne most anya! – tette anyja karjára a kezét Deimos, s felsietett a lakosztályába. Fáradtan zuhant az ágyára. Mi a baj? Falco jött át az összekötő ajtón. – Hagyjál! – morogta Deimos.

-         Rosszkedved van? – ült az ablakpárkányra Falco.

-         Nem látod?

-         De látom? Nem sikerült jól a látogatás?

-         Nem – szuszogta a párnájába Deimos.

-         Én mondtam, hogy kapd le – vihogott Falco. – Akkor legalább egy pofonnal gazdagabban tértél volna haza – nevetett. Deimos fáradtan mosolygott.

-         Bár ilyen egyszerű lenne – sóhajtotta Deimos.

-         Hát ha akarod a szertartásos verziót is választhatod – Falco katonásan megállt. – Hölgyem? Megenged egy csókot? – Deimos hozzávágta a párnáját ,s Falco visszadobta. Deimos csendesen nevetett öccsével, s felült az ágyon.

-         Nem tudom miért megy ennyire nehezen ez – nézett tanácstalanul öccsére Deimos.

-         Megmondom miért – keresgélt dugicsokik után bátyja komódjában Falco, s rá is akadt néhányra. Dobott egyet Deimosnak is. – Nézd meg a húgunkat! Blaise szó szerint elragadta mint egy tornádó. Mert férfi volt! – magyarázta teli szájjal Falco. Deimos letört egy darabot a csokoládéból. – A fellépése is férfias volt. Deimos őszintén szólva a te fellépésed talán egy nyúlnak lenne megfelelő – mérte végig sajnálkozva a bátyját.

-         Egy nyúlnak? – ízlelgette a szót Deimos. – Hát Aurorát talán lehetne egy félénk nyuszihoz hasonlítani.

-         Akkor talán utána kellene nézned a nyulak szerelmi életének – kacagott fel Falco Deimossal.

-         Várj, azoknak van az a sok kicsinyük nem? – nevetett halkan Deimos.

-         Talán a végén ti is egész tucat kis Malfoyokat csináltok – vihorászott Falco.

-         Aurora nagyon félénk lány. Nagyon zárkózott. Nem tudom, hogy lehetne feloldani ezt a feszültséget. Hiszen végülis én is hasonlóan érzem magam – ráncolta a homlokát Deimos. – Nem ismerjük egymást. És nagyon idegenek vagyunk egymás számára.

-         Tehát nem zizeg a levegő?

-         Egy cseppet sem. Mit is vártunk? Falco, nem vagyok szerelmes belé ez van. És kétlem, hogy valaha eljutok-e oda.

-         De azért tetszik? – vágott fancsali képet Falco.

-         Hát végülis tényleg tetszene – bólintott lassan Deimos.

-         Az is valami – nyögte Falco tehetetlenül.

-         Az is – hagyta rá Deimos. Falco hangulata is gyorsan zuhant. A két szürke szempár tanácstalanul nézte egymást. Már Falco is kezdett kételkedni abban, hogy szüleik valóban helyesen döntöttek-e. Deimoson most nagyon úgy látszott, hogy nem.