Draco büszke lehet – szólt kemény, részvétlen hangon Bellatrix. – A Sötét Nagyúr nagy

megtiszteltetésben részesíti. És becsületére legyen mondva, nem is próbál kibújni a feladat alól.

Örül neki, hogy bizonyíthat, lelkesen vállalja...

Narcissa zokogásban tört ki, de esdeklő pillantását nem vette le Pitonról.

– Mert tizenhat éves, és fogalma sincs, mi vár rá! Miért, Perselus? Miért éppen az én

fiam? Túl veszélyes feladat ez neki! Ez a büntetés Lucius hibájáért, tudom!

Piton nem felelt. Elfordult Narcissától, mintha illetlenségnek tartaná, hogy a nő sír, de a

fülét nem csukhatta be.

– Azért választotta Dracót, igaz? – erősködött Narcissa. – Hogy megbüntesse Luciust!

Piton még mindig nem nézett rá, úgy válaszolt:

– Ha Draco sikerrel jár, a legnagyobb jutalomban lesz része.

– De nem fog sikerrel járni! – zokogta Narcissa. – Hogy is járhatna sikerrel, ha maga a

Sötét Nagyúr se...

Bellatrix felhördült, s mintha Narcissa is megijedt volna saját szavaitól.

– Csak azt akartam mondani... hogy még senkinek nem sikerült... Perselus... kérlek... te

vagy, te voltál mindig is Draco kedvenc tanára... Lucius a barátod... könyörgök... a Sötét

Nagyúr kedvel téged, a legbizalmasabb tanácsadója vagy... kérlek, próbáld lebeszélni róla...

– A Sötét Nagyurat semmiről nem lehet lebeszélni, és én nem vagyok olyan bolond, hogy

megpróbáljam – felelte ridegen Piton. – Tagadhatatlan, hogy a Nagyúr haragszik Luciusra.

Lucius volt az akció vezetője. Hagyta, hogy számos társával együtt elfogják, és nem szerezte

meg a jóslatot. Igen, Narcissa, a Sötét Nagyúr dühös, mérhetetlenül dühös.

– Akkor hát igazam van, bosszúból választotta Dracót! – zokogta Narcissa. – Nem azt

akarja, hogy sikerrel járjon, hanem hogy belehaljon a feladatba!

Piton nem felelt, s ettől Narcissa a maradék önuralmát is elvesztette. Felállt, odabotorkált

Pitonhoz, megmarkolta a férfi talárját, és olyan közel hajolt az arcához, hogy könnyei Piton

mellkasára potyogtak. – Te képes lennél rá, Perselus. Te megtehetnéd Draco helyett, neked

sikerülne is, egészen biztosan, és akkor a tied lenne a legnagyobb jutalom...

Piton megragadta Narcissa csuklóját, eltolta őt magától, majd a nő könnyáztatta arcába

nézve így szólt:

– Gyanítom, hogy végül tényleg nekem kell majd megtennem. De a Nagyúr úgy

határozott, hogy előbb Dracónak kell próbálkoznia. Ha ugyanis valamely véletlen folytán

sikerrel jár, én a Roxfortban maradhatok, és folytathatom hasznos kémtevékenységemet.

– Vagyis nem számít neki, ha Draco meghal!

– A Sötét Nagyúr haragszik – ismételte csendesen Piton. – Nem hallhatta a jóslatot. Te is

nagyon jól tudod, Narcissa, hogy nem bocsát meg egykönnyen.

Narcissa a padlóra roskadt, s Piton lábánál kuporogva zokogott tovább.

– A fiam... az egyetlen fiam...

– Büszkének kellene lenned! – förmedt rá Bellatrix. – Ha nekem fiaim lennének, örömmel

áldoznám fel őket a Sötét Nagyúrért!

Narcissa hisztérikusan felsikoltott, és belemarkolt hosszú szőke hajába. Piton lehajolt, a

karjánál fogva talpra segítette, és visszakísérte a pamlaghoz. Aztán bort töltött, és a nő kezébe

nyomta a poharat.

– Elég volt ebből, Narcissa. Idd meg ezt, és figyelj rám!

A nő kissé elcsendesedett; reszkető kézzel ajkához emelte a poharat, de több jutott a

borból a ruhájára, mint a szájába.

– Elképzelhető... hogy tudok segíteni Dracónak.

A holtsápadt Narcissa kihúzta magát, szeme elkerekedett.

– Perselus... ó Perselus... segítenél neki? Vigyázol rá, megóvod őt a bajtól?

– Megpróbálom.

A nő az asztalra lökte poharát, a pamlagról lecsúszva térdre borult Piton lába előtt, majd

két kézzel megragadta és ajkához szorította a varázsló jobbját.

– Ha te mellé állsz, ha vigyázol rá... Esküdj meg, Perselus! Tedd le a Megszeghetetlen

Esküt!

– A Megszeghetetlen Esküt? – Piton arca üres, kifürkészhetetlen maradt, Bellatrix mégis

diadalittasan felkacagott:

– Nem hallottad, mit mondott, Narcissa? Megpróbálja... hát persze! Újabb üres ígéret,

ami alól szokás szerint ki fog bújni! Persze csakis a Sötét Nagyúr parancsára!

Piton nem nézett Bellatrixra. Fekete szeme a kezét szorongató Narcissa könnyes kék

szemére szegeződött.

– Ha kívánod, leteszem a Megszeghetetlen Esküt – szólt csendesen. – Amennyiben a

nővéred vállalja az eskető szerepét.

Bellatrixnak leesett az álla. Piton térdre ereszkedett Narcissával szemben, és az elképedt

Bellatrix pillantásától kísérve jobbját a nő jobbjára kulcsolta.

– Elő kellene venned a pálcád, Bellatrix – szólt hűvösen.

Bellatrix engedelmeskedett, de arcáról még mindig nem tűnt el a döbbenet.

– Lépj közelebb!

Bellatrix kettejük mellé állt, és összekulcsolt kezükhöz érintette pálcája hegyét.

– Esküszöl-e, Perselus – szólalt meg Narcissa –, hogy vigyázol Draco fiamra, mikor

teljesíteni próbálja a Sötét Nagyúr kívánságát?

– Esküszöm – felelte Piton.

A pálca hegyéből vékony, ragyogó lángnyelv tört elő, és izzó drót módjára Piton és

Narcissa keze köré csavarodott.

– Esküszöl-e, hogy minden erőddel védelmezni fogod őt?

– Esküszöm.

A pálcából újabb lángnyelv lövellt ki, hogy tüzes kötéllé fonódjon össze az elsővel.

– És ha szükség lenne rá... ha úgy tűnne, hogy Draco kudarcot vall – suttogta Narcissa

(Piton keze megrándult, de nem húzódott vissza) –, akkor megteszed-e azt, amivel a Sötét

Nagyúr megbízta Dracót?

Egy pillanatig csend volt a szobában. Bellatrix tágra nyílt szemmel meredt Pitonra,

pálcáját a két összefonódott kézen tartva.

– Megteszem – felelte végül a varázsló.

Bellatrix döbbent arcát vörösre festette fényével a pálcából kitörő harmadik lángnyelv,

mely kígyózva ráhajlott a másik kettőre, hogy velük együtt tüzes béklyóként az összekulcsolt

kezekre feszüljön.

Igen? – Harry előrelépett, és belenézett a nő finoman gőgös arcába. Ugyanolyan magas

volt, mint Narcissa Malfoy, aki sápadtságával együtt is hasonlított nővérére. – Majd ránk uszítja

pár halálfaló barátját, mi?

Madam Malkin sikoltott, és a szívéhez kapott.

– De kérem, micsoda vád... veszélyes ilyeneket mondani... nagyon kérem, tegyétek el a

pálcátokat!

Harrynek esze ágában sem volt engedelmeskedni. Narcissa Malfoy szája rosszindulatú

mosolyra húzódott.

– Látom, nagyon elbizakodottá tett, hogy Dumbledore kedvence vagy, Harry Potter. De a

pártfogód nem lesz mindig ott, hogy megvédjen.

Harry színpadiasan körülnézett a boltban.

– Ejnye, hiszen most sincs itt! Lehet próbálkozni! Biztos találnak magának egy

kétszemélyes cellát az Azkabanban, hogy együtt lehessen a leszerepelt férjével!

Malfoy dühösen megindult Harry felé, de elbotlott a félkész talár földig érő szárában.

Ron harsányan kinevette.

– Ne merészelj így beszélni az anyámmal, Potter! – sziszegte Malfoy.

– Semmi baj, Draco – szólt Narcissa, és fia vállára helyezte hosszú, fehér ujjait. – Úgy

sejtem, Potter előbb fog találkozni a drága jó Siriusszal, mint én Luciussal.

Harry még magasabbra emelte pálcáját.

– Harry, ne! – rémüldözött Hermione. Megfogta Harry csuklóját, és megpróbálta

lenyomni. – Csillapodj... nem szabad... nagy baj lenne belőle...

Madam Malkin egy pillanatig habozott, majd elhatározta, hogy úgy tesz, mintha nem

lenne semmi baj – azt remélve, hogy nem is lesz. Malfoy felé hajolt, aki még mindig Harryt

nézte villámló szemekkel.

– Azt hiszem, a bal ujja még lehet egy kicsit rövidebb. Mutasd csak, drágám...

– Au! – jajdult fel Malfoy, és ellökte Madam Malkin kezét. – Ne bökdössön már azzal a

tűvel! Nem is akarok ilyen talárt, anyám...

Azzal lerángatta magáról a ruhát, és a varrónő lába elé lökte.

– Igazad van, Draco! – felelte Narcissa, megvető pillantást küldve Hermione felé. – Most

már látom, miféle aljanép jár ide... Átmegyünk inkább a Shanda és Sheymeshbe.

A nő az ajtó felé indult. Draco követte, és elhaladtában szántszándékkal beleütközött

Ronba.

– Na, de kérem! – méltatlankodott Madam Malkin. Felkapta a földről a drága talárt, és

pálcája hegyét porszívó módjára mozgatni kezdte fölötte, hogy megtisztítsa.

Draco Malfoyt

pillantották meg odakint – a mardekáros fiú egyedül volt, és szemlátomást sietett valahova.

Mikor elhaladt a varázsvicc-bolt előtt, még egyszer hátrapillantott, aztán eltűnt a három jó barát

szeme elől.

– Hol lehet az anyja? – tűnődött Harry.

– Úgy néz ki, lerázta – állapította meg Ron.

– Vajon miért? – kérdezte Hermione.

Harry nem szólt, de lázasan törte a fejét. Narcissa Malfoy biztos nem önszántából

engedte el egyedül drágalátos fiát. Draco nyilván csak nagy nehezen tudott megszabadulni

tőle, és kétségkívül jó oka volt rá, hogy egyedül akarjon maradni. S hogy ez a jó ok inkább

rossz, abban Harry – kellőképpen ismerve és utálva Malfoyt – egészen biztos volt.

Harry körülnézett. Mrs Weasley és Ginny a törpegolymókok ketrece fölé hajoltak. Mr

Weasley elbűvölten vizsgálgatott egy pakli mugli kártyát. Fred és George a vevőkkel

foglalkoztak. A bolt előtt őrködő Hagrid háttal állt a bejáratnak, és az utcát pásztázta

tekintetével.

– Bújjatok alá, gyorsan! – szólt fojtott hangon Harry, és előkapta hátizsákjából a

láthatatlanná tévő köpenyt.

Hermione tétován pislogott Mrs Weasley felé.

– Nem is tudom, Harry...

– Gyere már! – sziszegte Ron.

Hermione még egy kicsit habozott, de aztán bebújt Harryvel és Ronnal a köpeny alá. A

körülöttük állók figyelmét teljesen lekötötték az ikrek árui, így senki nem vette észre a három jó

barát eltűnését. Viszonylag gyorsan sikerült eljutniuk az ajtóig, mégis, mire kiléptek az utcára,

Malfoy már sehol se volt.

– Arrafelé ment. – Harry suttogóra fogta a hangját, hogy a dudorászó Hagrid meg ne

hallja őt. – Gyertek...

Sietve elindultak az utcán; menet közben jobbra-balra tekingettek, benéztek minden

ajtón, minden kirakatablakon. Végül Hermione egyszer csak előre mutatott.

– Nem ő az ott? – suttogta. – Az, aki befordul balra?

– Micsoda meglepetés! – dörmögte Ron.

Malfoy még egyszer hátrapillantott, majd beosont a Zsebpiszok közbe, és ismét eltűnt a

szemük elől.

– Gyorsan, vagy elveszítjük! – szólt Harry, és megszaporázta lépteit.

– Meglátják a lábunkat! – rémüldözött Hermione. A köpeny aggasztóan lobogott a

bokájuk körül – hiába, túl nagyok voltak már hozzá, hogy kényelmesen elférjenek alatta.

– Nem számít, csak siessünk! – türelmetlenkedett Harry.

A Zsebpiszok köz, a fekete mágia utcája első pillantásra kihaltnak tűnt. Harry, Ron és

Hermione benéztek minden üzletbe, de egyben se láttak vevőt. Harry nem csodálkozott ezen –

ilyen vészterhes időkben, amikor minden és mindenki gyanús, aligha volt tanácsos sötét

varázstárgyakat vásárolni – legalábbis mások szeme láttára.

Hermione jó nagyot csípett Harry karjába.

– Au!

– Csitt! Oda nézz! Ott van! – suttogta a lány.

Időközben elérték a Zsebpiszok köz egyetlen olyan boltját, ahol Harry már járt: a

hátborzongató tárgyak széles választékát kínáló Borgin & Burkest. Odabent, a koponyákkal és

régi palackokkal teli ládák között valóban ott állt Draco Malfoy. A hátát fordította Harryék felé,

s félig eltakarta őt az a nagy, fekete szekrény, amiben Harry egykor elrejtőzött Draco és az apja

elől. Kézmozdulataiból ítélve Malfoy hevesen magyarázott valamit. Az üzlet tulajdonosa, a

csimbókos hajú, görnyedt Borgin szemben állt vele, arcán a neheztelés és a félelem sajátos

keverékével.

– Bár hallanánk, mit beszélnek! – szólt Hermione.

– Hallhatjuk! – suttogta izgatottan Ron. – Várjatok csak... a fenébe...

Még mindig a karjában szorongatott néhány dobozt, s miközben a legnagyobbal babrált,

többet elejtett közülük.

– Van nálam telefül!

– Szuper! – lelkendezett Hermione. Közben Ron letekerte a hosszú, hússzínű zsinórokat,

és a végüket bedugta az ajtó alatti résbe. – Remélem, nincs páncélozva az ajtó...

– Nincs! – örvendezett Ron. – Már van is vétel!

Összedugták a fejüket, és feszült figyelemmel hallgatni kezdték Malfoy beszédét, ami a

legtisztább rádióadás módjára szólt a telefül-zsinórok végéből.

– ...tudja, hogy kell megjavítani?

– Talán – felelte vonakodva Borgin. – De meg kellene vizsgálnom. Miért nem hozza be?

– Nem lehet. Ott kell maradnia, ahol van. Magyarázza el, hogyan kell, és én majd

megcsinálom.

Harry látta, hogy Borgin idegesen megnyalja ajkát.

– Nos, ez így látatlanban nagyon nehéz, talán nem is lehetséges. Semmit nem

garantálhatok.

– Nem? – Harry kihallotta Malfoy hangjából, hogy a fiú gúnyosan vigyorog. – Ettől talán

biztosabb lesz a dolgában.

Malfoy tett egy lépést a boltos felé, aminek következtében a fekete szekrény takarásába

került. Harry, Ron és Hermione a nyakukat nyújtogatták, de hiába – csak annyit láttak, hogy

Borgin arcára halálos rémület ül ki.

– Megkeserüli, ha eljár a szája – folytatta Malfoy. – Hallott már Fenrir Greybackről?

Családi barátunk. Időnként el fog jönni magához, hogy megnézze, kellő figyelmet szentel-e a

problémának.

– Ugyan, nincs semmi szükség rá...

– Majd én eldöntöm, mire van szükség – torkolta le Malfoy. – Most mennem kell. Azt

pedig tegye félre nekem, mert szükségem lesz rá.

– Ha kívánja, most is elviheti.

– Dehogy viszem, maga ostoba fajankó! Nem fogok végigsétálni vele az utcán! Csak ne

adja el!

– Ahogy óhajtja... uram.

Borgin meghajolt – ugyanolyan mélyen, mint egykor Harry szeme láttára Lucius Malfoy

előtt.

– Senkinek egy szót se, Borgin! Anyám se kivétel, megértette?

– Hogyne, hogyne... – motyogta Borgin, és újra meghajolt.

Egy másodperccel később megszólalt az ajtó fölé akasztott csengő, és Malfoy elégedett

képpel kilépett a boltból. Olyan közel haladt el Harryék mellett, hogy a szelétől meglebbent a

láthatatlanná tévő köpeny. Bent a boltban Borgin még mindig dermedten állt, de arcán már

nem alázatos mosoly, hanem szorongó kifejezés ült.