Most, hogy belegondolok, ketten is csinálhatjátok – nézett a manókra Harry. – Na

szóval: azt akarom, hogy figyeljétek Draco Malfoyt.

Ron döbbent-rosszalló arcot vágott, de Harry nem törődött vele.

– Tudni akarom, merre jár, kivel találkozik, mit csinál – folytatta. – Éjjel-nappal legyetek

a nyomában.

– Igenis, Harry Potter! – vágta rá lelkesen Dobby. – És ha Dobby elrontja, leugrik a

legmagasabb torony tetejéről!

– Nem, nem, arra semmi szükség – sietett lecsillapítani Harry.

– Gazdám azt akarja, hogy Sipor kövesse az ifjú Malfoyt? – károgta Sipor. – Gazdám azt

akarja, hogy Sipor kémkedjen régi úrnőm aranyvérű unokaöccse után?

– Pontosan. – Harry veszélyt sejtett, s feltett szándéka volt idejekorán elhárítani azt. –

Megtiltom, hogy figyelmeztesd Draco Malfoyt, megtiltom, hogy elmutogasd neki, mi a

feladatod, megtiltom, hogy egyáltalán beszélj vele, levelet írj neki, vagy... vagy bármilyen

módon érintkezz vele. Megértetted?

A manó arcáról lerítt, hogy lázasan töpreng, hogyan bújhatna ki a kapott utasítások alól.

Harry türelmesen várta a választ. Nagy megelégedésére Sipor néhány másodperc múlva ismét

meghajolt, és így szólt:

– Gazdám mindenre gondol, és Sipornak engedelmeskednie kell, pedig Sipor sokkal

szívesebben lenne a Malfoy-fiú szolgája, úgy bizony...

– Akkor ezt megbeszéltük – bólintott Harry. – Rendszeresen jelentést kérek, de ne

olyankor gyertek, amikor társaságban vagyok. Ron és Hermione ez alól kivétel. És ne

mondjátok el senkinek, mit csináltok, csak tapadjatok rá Malfoyra, mint két pióca!

Malfoy úrfi minden mozdulata méltó makulátlan származásához – darálta

gondolkodás nélkül Sipor. – Nemes vonásai néhai úrnőmet idézik, modora...

– Draco Malfoy rossz úrfi! – sipította mérgesen Dobby. – Gonosz, rossz gyerek, aki... aki...

Dobby elhallgatott; sapkája bojtjától a zoknija végéig remegni kezdett, aztán

megiramodott a kandalló felé, mintha bele akarna ugrani a tűzbe. Harry, akit ez a viselkedés

nem ért teljesen váratlanul, a derekánál fogva elkapta, és megállította. Dobby egy darabig még

kapálózott, aztán tagjai elernyedtek.

– Köszönöm, Harry Potter – zihálta. – Dobbynak még mindig nehéz rosszat mondani régi

gazdáiról...

Harry elengedte őt; a manó megigazította fején esetlen sapkáját, és dacosan odavetette

Sipornak:

– Sipor tudhatná, hogy Draco Malfoy nem jó gazda!

– Így van, nem az érdekel minket, hogy szerelmes vagy Malfoyba – fordult Harry is

Siporhoz. – Pörgessünk előre, és azt a részt mond, hogy hol járt és mit csinált Malfoy.

Sipor haragos fintorral meghajolt.

– Malfoy úrfi a nagyteremben étkezik, egy alagsori hálóban alszik és különböző

tantermekbe jár órákra...

– Inkább te beszélj, Dobby – fojtotta bele a szót Harry. – Ment olyan helyre, ahova nem

lenne szabad?

– Harry Potter... uram... – sipította Dobby, s gömbszeme felragyogott a tűz fényében –,

amennyire Dobby látja, az ifjú Malfoy nem szeg meg semmilyen szabályt, mégis fontos neki,

hogy ne találjanak rá. Rendszeresen feljár a hetedik emeletre, és mindig más diákokat visz

magával, akik őrt állnak, amíg ő a...

– Amíg ő a Szükség Szobájában van! – Harry homlokon csapta magát a Herceg

könyvével, magára vonva barátai értetlen pillantását. – Hát oda vonul el titokban! Ott csinálja

a... amit csinál! És fogadjunk, hogy olyankor tűnik el a térképről – hát persze, sose láttam a

térképen a Szükség Szobáját!

– Talán a tekergők nem tudtak a szoba létezéséről – találgatott Ron.

– Szerintem pedig ez is része a szoba mágiájának – vélekedett Hermione. – Ha arra van

szükség, feltérképezhetetlenné tud válni.

– Dobby, sikerült bejutnod, hogy megnézd, mit csinál odabent Malfoy? – kérdezte mohó

izgalommal Harry.

– Nem, Harry Potter, hiszen az lehetetlen – rázta a fejét a manó.

– Dehogy lehetetlen – vágta rá Harry. – Ha Malfoynak sikerült tavaly bejutnia a

főhadiszállásunkra, akkor én is be tudok menni, és kileshetem, mit művel.

– Ez nem így működik – szólt homlokráncolva Hermione. – Malfoy tudta, mire

használjuk a szobát, mert annak az ostoba Mariettának eljárt a szája. Be akart jutni a DS

főhadiszállására, ezért a szoba azzá is vált a számára. Neked viszont fogalmad sincs, mi lesz a

szobából, amikor Malfoy bemegy, tehát nem tudod, mit kérj.

Vasárnap délelőtt lévén szinte minden diák a háza klubhelyiségében tartózkodott: a

griffendélesek és a hollóhátasok a tornyukban, a mardekárosok a pincében, a hugrabugosok az

alagsorban, nem messze a konyhától. A könyvtárba és a folyosókra csak egy-egy kósza diák

jutott. Néhányan a parkban sétáltak, a hetedik emeleti folyosón pedig ott állt egymagában

Gregory Monstro. A Szükség Szobájának nyoma sem volt a térképen, de Harryt ez nem zavarta

– ha Monstro őrködik, akkor a szoba nyitva van, akár mutatja a térkép, akár nem.

További teketóriázás nélkül futni kezdett felfelé a lépcsőkön, s csak a cél előtti utolsó

sarkon lassított le. A folyosón a két hete látott kislány álldogált, kezében ugyanazzal a

rézmérleggel, amit Hermione megjavított. Harry lassú, zajtalan léptekkel megindult a lányka

felé, s mikor már csak karnyújtásnyira volt tőle, megszólította:

– Szia, te kis szépség!

Monstro felsikoltott, elhajította a mérleget, és úgy elrohant, mintha puskából lőtték volna

ki. Még javában visszhangzott a folyosó a padlóra zuhanó mérleg zajától, mikor a lányka már

eltűnt a sarkon. Harry nevetett egy jót, aztán a csupasz fal felé fordult, amely mögött – mint

remélte –, a figyelmeztető zajtól megriadt Draco Malfoy most dermedten áll, akár a csapdába

zárt egér. Harryt a hatalom kellemes érzése töltötte el, miközben eltűnődött, hogy milyen

megfogalmazásokat nem próbált ki még.

Optimista hangulata azonban nem sokáig tartott. A következő félórában a Malfoy

kikémlelését célzó kívánság számos újabb variációját ismételgette el magában, de a fal konokul

ajtótlan maradt. Végül már szinte toporzékolt tehetetlen dühében; nem lehet igaz, hogy ne

tudja megnézni, mit művel Malfoy pár lépésnyire tőle! Mérgében nekirontott a falnak, és

belerúgott.

– Au!

A délutáni bájitaltan órán csak hárman jelentek meg: Harry, Ernie és Draco Malfoy.

– Ti túl fiatalok vagytok a hoppanáláshoz? – kérdezte nyájasan Lumpsluck. – Még nem

töltöttétek be a tizenhetet?

A fiúk a fejüket rázták.

– Nos, ha már ilyen kevesen vagyunk, legalább érezzük jól magunkat. Csináljatok nekem

valami szórakoztatót!

– Pompás feladat, uram! – dörzsölgette a tenyerét Ernie.

Malfoy nem volt ilyen lelkes.

– Mit ért szórakoztató alatt? – kérdezte mogorván.

– Lepjetek meg valamivel! – tárta szét a karját Lumpsluck.

Malfoy sötét képpel csapta fel a tankönyvét, nem is próbálta titkolni, hogy az órát ezek

után értelmetlen időpocsékolásnak tartja. Harry is kinyitotta a Herceg könyvét, de közben

lopva Malfoyt figyelte. Nyilván szívesebben töltené ezt a időt a Szükség Szobájában, gondolta...

Csak képzelődik, vagy Tonkshoz hasonlóan Malfoy is lefogyott? A mardekáros fiú

kétségtelenül sápadtabb volt, mint máskor; az arca enyhén megszürkült – Harry gyanította,

hogy azért, mert az utóbbi időben nem sokat látta a napot. De megváltozott Malfoy viselkedése,

fellépése is: eltűnt az év eleji hivalkodó önelégültsége, lendülete, rátartisága; már nem az a

Malfoy volt, aki a Roxfort Expresszen többé-kevésbé nyíltan eldicsekedett Voldemorttól kapott

feladatával... Ennek pedig csak egy oka lehet, gondolta Harry: hogy a rejtélyes munka, bármi

legyen is az, nem úgy halad, mint kellene.

A vécé elé érve megállt, s az ajtóra szorította a fülét. Nem hallott semmit. Erre zajtalanul

benyitott a mellékhelyiségbe.

Draco Malfoy az ajtónak hátat fordítva, lehajtott fejjel állt, és egy mosdókagyló szélét

markolta.

– Naaa – duruzsolta neki Hisztis Myrtle az egyik vécéfülkéből. – Naaa... mondd el, mi a

baj... majd én segítek...

– Senki nem segíthet rajtam – felelte egész testében remegve Malfoy. – Nem tudom

megcsinálni... nem tudom... nem fog sikerülni... és ha nem teszem meg... azt mondta, megöl...

Harrynek a földbe gyökerezett a lába: Malfoy sírt – szó szerint sírt, sápadt arcáról

könnyek potyogtak a mocskos mosdókagylóba.

Malfoy szaggatottan sóhajtott, nyelt egyet, aztán megborzongva felemelte a fejét, és a

repedt tükörben megpillantotta az őt bámuló Harryt.

Egy lendülettel pördült meg és nyúlt a pálcája után. Harry se habozott sokat, előkapta a

saját fegyverét. Malfoy rontása csak centiméterekkel kerülte el őt – egy falilámpát robbantott

szét. Harry félreugrott; Levicorpus! – gondolta, és meglendítette pálcáját, de Malfoy kitért az

ártás elől, és újra támadt...

– Ne! Ne! Hagyjátok abba! – visította Hisztis Myrtle. Hangja csengve visszhangzott a

csempézett falak között. – Hagyjátok abba! Elég!

Durranás rázta meg a levegőt, és egy pillanattal később felrobbant a Harry mögötti

szemétvödör. Harry egy lábzár-átokkal próbálkozott, de az elsuhant Malfoy füle mellett,

visszapattant a falról, és összetörte a vécétartályt, ami fölött a sikoltozó Myrtle lebegett. A

kizúduló víz ellepte a padlót, s Harry el is csúszott rajta, épp mikor Malfoy dühtől eltorzult

arccal előreszegezte pálcáját.

– Cruci...

– Sectumsempra! – ordította fektében Harry.

Malfoy arcából és mellkasából ömleni kezdett a vér, mintha egy láthatatlan kard hasított

volna végig rajta. Hátratántorodott, majd hangos csattanással elterült az elárasztott padlón.

Ernyedt kezéből kifordult a pálca.

– Ne! – nyögte rémülten Harry. Csúszkálva-botladozva feltápászkodott, és odarohant

ellenfeléhez. Malfoy feje egy merő vér volt; falfehér kezével erőtlenül markolászta sebzett

mellkasát.

– Nem... ezt nem akartam...

Harry azt se tudta, mit beszél; térdre rogyott a saját vérében ázó Malfoy mellett, akinek

immár minden porcikája vadul reszketett. Hisztis Myrtle eszelős sikoltozásba kezdett:

– Gyilkosság! Gyilkosság a vécében! Gyilkosság!

Harry háta mögött kivágódott az ajtó, s ő a rémülettől sápadtan felnézett. Piton rontott be

a vécébe. Durván félrelökte Harryt, és letérdelt Malfoy mellé. Pálcáját lassan végighúzta az átok

hasította mély seb fölött, s közben hosszú varázsigét mormolt dallamos, szinte éneklő hangon.

A vérzés mintha csillapodott volna... Piton letörölte Malfoy arcát, aztán megismételte az

ellenátkot, mire a seb lassan záródni kezdett.

Harry még mindig nem tért magához, annyira elszörnyedt attól, amit művelt. Alig

érzékelte, hogy ő maga is csurom vér és víz. Hisztis Myrtle ott lebegett fölötte, és kitartóan

zokogott. Piton, miután harmadszor is elmondta az ellenátkot, talpra segítette Malfoyt.

– Felviszlek a gyengélkedőre. Lehet, hogy marad egy kis heg, de boszorkányfűvel azt is

megelőzhetjük... gyere...

Malfoyt támogatva elindult kifelé, de az ajtóban még hátrafordult, és jéghideg dühvel

odavetette Harrynek:

– Te itt maradsz, Potter, amíg vissza nem jövök.

Harrynek meg se fordult a fejében, hogy ellentmondjon.

Lassan, remegő tagokkal felállt, és körülnézett. A mosdó padlóját elborító vízben, mint

megannyi piros virág, mindenfelé feloldódott vércseppek úsztak. Harrynek még ahhoz se volt

ereje, hogy rászóljon Myrtle-re, aki egyre nyilvánvalóbb élvezettel folytatta a jajveszékelést.