Nyugodtan ránézett lefegyverzőjére, és így szólt:

– Jó estét, Draco!

Malfoy kilépett az ajtónyílásból, és gyorsan körülnézett, hogy Dumbledore egyedül

van-e. Szeme megakadt a két seprűn.

– Ki van még itt?

– Ezt inkább én kérdezhetem. Egyedül dolgozol?

Harry a Jegy zöld fényében látta, hogy Malfoy pillantása visszatér Dumbledore arcára.

– Nem vagyok egyedül. Vannak társaim. Halálfalók érkeztek az iskolába.

– No lám. – Dumbledore úgy beszélt, mintha Malfoy egy ügyesen megoldott iskolai

feladatról számolna be neki. – Elismerésre méltó teljesítmény. Megtaláltad a módját, hogy

bejuttasd őket?

– Igen – zihálta Malfoy. – Itt, a maga orra előtt, és észre se vette!

– Nagyszerű! Csakhogy – már megbocsáss – sehol nem látom őket. Hol vannak?

– Összetalálkoztak a maga őreivel. Odalent harcolnak, de nem lesz hosszú csata. Én

előrejöttem, mert... el kell végeznem valamit.

– Akkor hát láss hozzá, és végezd el, kedves fiam! – biztatta Dumbledore.

Hallgatás következett. Harry ott állt láthatatlan, megdermesztett testébe zárva, nézte a

két embert, és hallgatta a távoli csatazajt – Malfoy pedig nem tett mást, csupán rámeredt

Dumbledore-ra, aki, hihetetlen módon, mosolygott.

– Draco, Draco, te nem vagy gyilkos.

– Honnan tudja? – vágta rá dacosan Malfoy.

Bizonyára azonnal rájött, milyen gyermetegen hangzott a kérdés – Harry látta a zöldes

fényben, hogy elpirul.

– Nem is sejti, mire vagyok képes! – fakadt ki. – Fogalma sincs, mit tettem!

– Dehogynem, tudom – felelte szelíden Dumbledore. – Kis híján Katie Bell és Ronald

Weasley halálát okoztad. A tanév folyamán egyre elkeseredettebb kísérleteket tettél arra, hogy

megölj engem. Már megbocsáss, Draco, de ezek roppant ügyetlen próbálkozások voltak...

őszintén szólva annyira ügyetlenek, hogy kétséget ébresztenek szándékod komolysága felől...

– Komoly volt a szándékom! – erősködött Malfoy. – Egész évben a feladaton dolgoztam,

és ma este...

Valahol az épület mélyén tompa kiáltás harsant. Malfoy összerezzent, aztán hátranézett a

válla fölött.

– Valaki odalent hősiesen állja a sarat – jegyezte meg csevegő hangon Dumbledore. – De

hol is tartottunk? Tehát sikerült bejuttatnod a halálfalókat a kastélyba, amit én, bevallom,

elképzelhetetlennek tartottam... Hogyan csináltad?

Malfoy nem válaszolt. Minden idegszálával fülelt, hallgatta, mi történik odalent, s

majdnem olyan dermedtnek látszott, mint Harry.

– Lehet, hogy egyedül kell befejezned a munkát – jegyezte meg Dumbledore. –

Elképzelhető, hogy az őreim feltartóztatták a bajtársaidat. Bizonyára tudod, hogy a Főnix

Rendjének tagjai is itt vannak ma este. De hát nincs is igazán szükséged segítségre... a pálcám

nélkül védtelen vagyok.

Malfoy ismét Dumbledore-ra meredt, de nem felelt, és meg se mozdult.

– Értem – bólintott Dumbledore. – Félsz cselekedni, amíg nincsenek itt.

– Nem félek! – csattant fel Malfoy. – Itt magának van félnivalója!

– Miért? Nem hiszem, hogy megölsz, Draco. Gyilkolni nem olyan könnyű, mint az

ártatlanok hiszik... De amíg a barátaidra várunk, meséld el, hogyan csempészted be őket ide!

Elég sokáig tartott, mire megtaláltad a módját.

Malfoy olyan arcot vágott, mintha üvölteni lenne kedve vagy a hányinger környékezné.

Nyelt egyet, azután mélyeket sóhajtott, s közben izzó tekintettel bámulta Dumbledore-t,

pálcáját az igazgató szívére szegezve. Végül, mintha kényszerítenék rá, megszólalt:

– Meg kellett javítanom hozzá a régi volt-nincs szekrényt. Azt, amiben tavaly Montague

elveszett.

– Ááá.

Dumbledore sóhaja szinte nyöszörgésnek hangzott. Behunyta a szemét egy pillanatra. –

Nagyon okos... felteszem, kettő van belőle.

– A párja a Borgin & Burkesben van – magyarázta Malfoy. – Eredetileg át lehetett járni

egyikből a másikba. Montague elmondta, hogy amikor belökték a roxfortiba, és bent rekedt a

kettő közti átjáróban, egyszer azt hallotta, ami az iskolában történik, máskor meg azt, ami a

boltban, mintha a két hely között ingázna, de őt senki nem hallotta... Végül sikerült

kihoppanálnia, pedig a vizsgát még nem tudta letenni. Majdnem bele is halt. Ezt mindenki csak

egy jó sztorinak tartotta, de én rájöttem, mit jelent igazából... hogy ha megjavítom az elromlott

szekrényt, lesz egy út, amin be lehet jutni a Roxfortba.

– Kitűnő – dünnyögte Dumbledore. – Tehát a halálfalók átjöttek a Borgin & Burkesből az

iskolába, hogy segítsenek neked... Okos terv, nagyon okos terv... és jól mondtad, mindez az

orrom előtt történt...

– Igen! – vágta rá büszkén Malfoy, bizarr módon önbizalmat merítve Dumbledore

elismerő szavaiból. – Az orra előtt!

– De voltak pillanatok – folytatta az igazgató –, ugye, voltak, amikor kételkedtél benne,

hogy sikerül megjavítanod a szekrényt? Akkor folyamodtál más, primitív és átgondolatlan

módszerekhez: elküldted nekem a megátkozott nyakláncot, pedig sejthetted, hogy rossz

kezekbe fog kerülni... és a mérgezett mézbort, amiről szintén aligha hihetted, hogy valóban én

fogom meginni...

– De maga nem jött rá, hogy én voltam! – vágott vissza Malfoy. A mellvédnek

támaszkodó Dumbledore közben kicsit lejjebb csúszott, mintha lábai nem bírnák már tartani,

Harry pedig folytatta néma, kilátástan küzdelmét a testét gúzsba kötő bűbáj ellen.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak: rájöttem – felelte Dumbledore. – Biztos voltam benne, hogy

mindez a te műved.

– Akkor miért nem tett semmit?

– Az túlzás, hogy nem tettem semmit. Utasítottam Piton professzort, hogy figyeljen

téged...

– Ő nem a maga parancsára figyelt, hanem mert megígérte anyámnak...

– Hát persze, neked azt mondta, de...

– Piton kettős ügynök, maga vén bolond, nem magának dolgozik, csak úgy tesz!

– Ebben nem értünk egyet, Draco. Feltétlenül megbízom Piton professzorban...

– Akkor teljesen bolond! – feleselt Malfoy. – Piton folyton ajánlgatta, hogy segít nekem!

Azt hitte, hagyom, hogy az övé legyen a dicsőség... Folyton faggatott, miben mesterkedek –

hogy az ő szavaival éljek. Kérdőre vont a nyaklánc miatt, ostobaságnak tartotta, ami mindent

elronthatott volna... De én nem árultam el neki, miért járok a Szükség Szobájába, és mikor

holnap reggel felébred, már túl leszünk az egészen, és már nem ő lesz a Sötét Nagyúr

kedvence! Egy nagy senki lesz hozzám képest!

– Megérdemelt jutalom – mondta csendesen Dumbledore. – Valóban annak jár az

elismerés, aki megdolgozott érte... De segítőtársra akkor is szükséged volt. Kellett valaki

Roxmortsban, aki odaadja Katie-nek a... a... áááá...

Dumbledore ismét behunyta a szemét, és lassan bólintott.

– ...hát persze... Rosmerta. Mióta áll az Imperius-átok hatása alatt?

– Hát felfogta végre? – gúnyolódott Malfoy.

Lentről újabb fájdalmas kiáltás szűrődött fel, a korábbinál jóval hangosabban és

tisztábban. Malfoy nyugtalanul hátrapillantott, majd ismét Dumbledore-ra nézett, aki

időközben folytatta:

– Szegény Rosmertát tehát arra kényszerítetted, hogy a saját mosdójában leselkedjen, és

átadja a nyakláncot az első roxfortos diáklánynak, aki egyedül lép be az ajtón. És a mézbor...

hát persze, Rosmerta megmérgezhette, mielőtt felküldte Lumpslucknak, nekem szánt

karácsonyi ajándék gyanánt. Ügyes, igazán ügyes... Frics úr természetesen nem ellenőriz egy

Rosmertától érkező palackot... De mondd csak, hogyan érintkeztél Rosmertával? Úgy tudtam,

ellenőrzésünk alatt tartjuk a kastély és a külvilág közti összes kommunikációs csatornát.

– Megbűvölt pénzérméket használtunk – adta meg a választ Malfoy. Olyan volt, mintha

valami kényszerítené rá, hogy beszéljen. A kezében vadul remegett a pálca. – Nálam volt az

egyik, nála a másik, és üzenni tudtam neki...

– Nem ugyanezzel a titkos módszerrel kommunikáltak tavaly a Dumbledore Seregének

nevezett csoport tagjai? – Dumbledore hangja könnyed, szinte derűs volt, pedig beszéd közben

a háta megint néhány centivel lejjebb csúszott a mellvéden.

– Igen, tőlük vettem az ötletet – felelte undok mosollyal Malfoy. – A mérgezett

mézborhoz meg a sárvérű Grangertől. Hallottam, amikor a könyvtárban azt magyarázta, hogy

Frics nem tudja kimutatni a mérgeket...

– Kérlek, ne használd előttem azt a becsmérlő szót – mondta Dumbledore.

Malfoy élesen felkacagott.

– Pont a sárvérű szó zavarja, miközben meg akarom ölni?

– Igen. – Harry látta, hogy Dumbledore erőtlen lába kissé megcsúszik a kövön, ahogy

igyekszik álló helyzetben tartani magát. – De ami a szándékodat illeti, Draco, hosszú percek óta

semmi sem akadályoz a cselekvésben. Nincs itt senki más rajtunk kívül. Védtelenebb vagyok,

mint álmodni merhetted, mégsem tudod elszánni magad...

Malfoy önkéntelenül elfintorodott, mintha valami keserűt dugtak volna a szájába.

– De térjünk vissza a ma estére – folytatta Dumbledore. – Nem egészen értem, hogyan

zajlott a dolog... Tudtad, hogy elhagytam az iskolát?... Hát persze – válaszolta meg a saját

kérdését. – Rosmerta látott a faluban, és bizonyára értesített téged a remek kis pénzérmék

segítségével...

– Igen – erősítette meg Malfoy. – De azt mondta, maga csak lement a faluba egy italra,

aztán visszajön...

– Az ital valóban megvolt... és vissza is jöttem – motyogta Dumbledore. – így hát

elhatároztad, hogy csapdát állítasz nekem?

– Úgy döntöttünk: fellőjük a Sötét Jegyet a torony fölé, hogy maga iderohanjon

megnézni, ki halt meg. És bele is esett a csapdába!

– Hát igen... vagy mégsem... – felelte Dumbledore. – Viszont ezek szerint nem halt meg

senki?

– De, valaki igen. – Malfoy hangja ennél a mondatnál egy oktávval magasabbra ugrott. –

A maga egyik embere... Nem tudom, hogy ki, sötét volt... Átléptem egy holttest fölött... Úgy

volt, hogy itt fogom várni magát, de a főnixe az utamba állt...

– Ő már csak ilyen – bólogatott Dumbledore.

Durranás és kiáltások szűrődtek fel odalentről, az eddiginél jóval hangosabban: úgy tűnt,

mintha a csata már a toronyba vezető csigalépcsőn dúlna. Harrynek némán kalapált a szíve

láthatatlan mellkasában... Valaki meghalt... Malfoy átlépett egy holttest fölött... Ki lehetett az...?

– Fogytán az időnk, Draco – szólt Dumbledore. – Beszéljük meg a lehetőségeidet.

– Az én lehetőségeimet!? – fortyant fel Malfoy. – Itt állok, pálcával a kezemben – meg

fogom ölni...

– Ne áltassuk magunkat, kedves fiam. Ha meg akarnál ölni, megtetted volna, miután

lefegyvereztél, és nem csevegnénk itt a kalandjaidról.

Malfoy arca hirtelen ugyanolyan fehér lett, mint Dumbledore-é.

– Nincs választási lehetőségem! – harsogta, mintha önmagát győzködné. – Meg kell

tennem! Különben megöl! Megöli az egész családomat!

– Tudom, hogy nehéz helyzetben vagy – nézett rá elkomorodva Dumbledore. – Mit

gondolsz, mi másért nem avatkoztam közbe? Tudtam, hogy Voldemort nagyúr végezne veled,

ha megtudná, hogy gyanúsítalak.

Malfoy összerezzent a név hallatán.

– Tudtam, mi a feladatod, de ezt nem árulhattam el neked – folytatta Dumbledore. –

Féltem, hogy Voldemort legilimenciával vizsgál téged. De most végre nyíltan beszélhetünk...

Még mindig nem történt nagyobb baj, nem bántottál senkit, igaz, csak a szerencsén múlott,

hogy a két ártatlan áldozatod életben maradt... Még tudok segíteni rajtad, Draco.

– Nem, nem tud – rázta a fejét Malfoy, és épp úgy rázkódott pálcát markoló keze is. –

Rajtam senki nem tud segíteni. A Sötét Nagyúr azt mondta, vagy megteszem, vagy megöl.

Nincs választásom.

– Állj át a jó oldalra, Draco, és olyan oltalmat kapsz, amit remélni se mernél. Mi több,

még ma éjjel elküldöm a Rend tagjait édesanyádhoz – őt is a védelmünkbe vesszük. Apád

pillanatnyilag biztonságban van az Azkabanban, de ha eljön az ideje, őt is elrejtjük majd. Állj át

a jó oldalra, Draco... Te nem vagy gyilkos.

Malfoy némán bámult Dumbledore-ra.

– De hát eljutottam idáig – szólalt meg végül. – Mindenki azt hitte, belehalok, ha

megpróbálom, és mégis itt vagyok... pálcát szegezek magára... a kezemben van az élete...

– Tévedsz, Draco – felelte csendesen Dumbledore. – A te életed van az én kezemben.

Malfoy nem válaszolt. Résnyire nyitva volt a szája, és pálcát tartó kezét – Harry úgy látta

– mintha egy kicsit lejjebb eresztette volna.

Ekkor azonban léptek szapora dobogása hangzott fel a lépcsőn, s egy másodperccel

később négy fekete taláros alak rontott ki a toronykilátóra, félresodorva az ajtó előtt álló

Malfoyt. Harry rémülten bámulta az idegeneket rezzenéstelenné dermedt szemével: úgy tűnt, a

halálfalók megnyerték a csatát.

Az egyik alak, egy alacsony, ragyás, furcsán félrebillent fejű férfi kehesen felvihogott.

– Dumbledore védtelenül! – szólt egy mohón vigyorgó, zömök nőhöz fordulva, aki akár

a nővére is lehetett. – Dumbledore pálca nélkül! Dumbledore egyedül! Ügyesen csináltad,

Draco, nagyon ügyesen!

– Jó estét, Amycus – köszönt Dumbledore olyan nyugalommal, mintha a halálfaló teázni

érkezett volna a toronyba. – Látom elhozta Alectót is... elragadó...

A nő dühösen vihogott.

– Azt hiszi, a viccelődés megmenti a haláltól? – károgta.

– Viccelődés? – vonta fel a szemöldökét Dumbledore. – Téved, ezt jómodornak hívják.

– Gyerünk! – szólalt meg a Harryhez legközelebb álló idegen, egy sovány, csimbókos

szürke hajú, pofaszakállas férfi, aki szemlátomást feszengett a fekete halálfaló-talárban.

Recsegő ugatással beszélt – Harry még sose hallott ember szájából ilyen hangot –, és a testszaga

is sajátos volt: a mocsok és a verejték bűze keveredett benne a kiontott vér összetéveszthetetlen

illatával. Piszkos ujjain hosszúra nőtt, sárgás körmök éktelenkedtek.

– Maga az, Fenrir? – kérdezte Dumbledore.

– Én vagyok – felelte a pofaszakállas. – Örül, hogy eljöttem, Dumbledore?

– Nem, nem állítanám.

Fenrir Greyback elvigyorodott, kivillantotta hegyes fogait, majd lassan, élvetegen

megnyalta ajkát. Az állát lecsordult vér szennyezte.

– De hiszen tudja, mennyire szeretem a gyerekeket, Dumbledore.

– Értsem úgy, hogy már nem is csak teliholdkor vadászik? Ez roppant szokatlan...

Annyira megkedvelte az emberhúst, hogy havonta egy nap nem elég az étvágya csillapítására?

– Jól mondja – vigyorgott Greyback. – Ez megdöbbenti, ugye? Most megijedt, mi?

– Bevallom, undorodom kissé – felelte Dumbledore. – És valóban megdöbbent, hogy

Draco elhívta magát ide, ahol a barátai élnek...

– Nem hívtam – motyogta Malfoy. Tekintetével kerülte Greybacket, mintha a látványát

se tudná elviselni. – Nem tudtam, hogy ő is jön...

– Hogy is hagyhattam volna ki egy roxforti kirándulást, Dumbledore? – ugatta Greyback.

– Hisz annyi szétmarcangolni való torok van itt... annyi ínyencfalat! – Mutatóujja sárga

körmével piszkálni kezdte metszőfogait. – Maga lesz a desszert, Dumbledore...

– Nem – szólalt meg a negyedik halálfaló, egy széles, durva arcú férfi. – A parancs

világos: Dracónak kell megtennie. Gyerünk, Draco, ne késlekedj!

Malfoy azonban mintha a maradék elszántságát is elvesztette volna. Borzadva bámulta

Dumbledore falfehér arcát, amire most fel se kellett néznie, hisz az igazgató már félig leroskadt

a mellvéd tövébe.