Közben az utolsó elsőst, Zambini, Blaise-t beosztották a Mardekárba, McGalagony professzor pedig

összecsavarta listáját, és elvitte a Teszlek Süveget.

Mindenkit ismertek? – kérdezte Lumpsluck Harrytől és Neville-től. – Blaise Zambini az

évfolyamtársatok, ugyebár...

Zambini egy pillantásra se méltatta Harryéket, ahogy Harryék se Zambinit – így diktálta

ezt a griffendélesek és a mardekárosok közötti kölcsönös megvetés hagyománya.

– A fiatalúr Cormac McLaggen, talán ismeritek... Nem?

McLaggen, egy termetes, dróthajú fiú üdvözlően felemelte a kezét, Harry és Neville

pedig biccentettek neki.

– ...ő pedig Marcus Belby. Nem tudom, talán...

A sovány, ideges arcú Belby kényszeredetten elmosolyodott.

– Ez az elbűvölő ifjú hölgy viszont azt mondja, ismer benneteket – fejezte be a bemutatást

Lumpsluck.

Ginny kidugta a fejét az öreg varázsló mögül, és ráfintorgott Harryékre.

– Most, hogy ilyen szépen összejöttünk – folytatta kedélyesen Lumpsluck –, használjuk

ki az alkalmat, és ismerkedjünk meg egy kicsit jobban egymással. Parancsoljatok asztalkendőt!

Hoztam magammal ebédet otthonról, mivel az itteni büfé emlékeim szerint jobbára csak

nyalánkságokat kínál, azok pedig nem valók a magamfajta öregember emésztőrendszerének...

Fácánt, Belby?

Belby összerezzent, és engedelmesen elfogadta a felkínált jókora húsadagot.

– Épp azt meséltem az ifjú Marcusnak – fordult Harryékhez Lumpsluck, miközben

körbekínált egy kosár zsemlét –, hogy a bácsikája, Damocles egykor a tanítványom volt. Kitűnő

varázsló, kitűnő, kétségkívül megérdemelte a Merlin-rendet. Gyakran találkozol a

nagybátyáddal, Marcus?

Belby sajnos épp akkor tömött a szájába egy nagy darab fácánt, s lázas igyekezetében,

hogy válaszolhasson, félrenyelt. Ellilult a feje, és köhögőgörcs fogta el.

– Anapneo! – szólt higgadtan Lumpsluck, Belbyre szegezve a pálcáját. A fiú légcsöve

nyomban szabaddá vált.

– Nem... elég ritkán látom – hápogta könnyező szemmel.

– Hát igen, a nagybátyád bizonyára roppant elfoglalt – folytatta fürkésző pillantással

Lumpsluck. – Felteszem, nem kevés munkájába került kifejleszteni a farkasölőfű-főzetet.

– Hát igen... – felelte bizonytalanul Belby. Úgy tűnt, jobbnak látja hozzá se nyúlni az

ételhez, amíg Lumpsluck nem végez vele. – Öhm... apám és Damocles bácsi nincsenek túl

jóban, úgyhogy nem sokat tudok róla...

Hangja motyogássá halkult, miután Lumpsluck egy hűvös mosollyal megvonta tőle

figyelmét, és McLaggenhez fordult:

– Te viszont, Cormac... véletlenül tudom, hogy te szoros kapcsolatot ápolsz Tiberius

bácsikáddal. Van egy kiváló fotója kettőtökről, amint ólálkára vadásztok... hol is? Norfolkban?

– Igen, igen, azt nagyon élveztem – bólogatott McLaggen. – Bertie Higgs-szel és Rufus

Scrimgeourrel mentünk... persze még azelőtt, hogy Scrimgeour miniszter lett...

– A, szóval Bertie-t és Rufust is ismered? – örvendezett Lumpsluck. Körbekínált egy kis

tálca süteményt, de Belby valahogy kimaradt a körből. – Nos, mondd csak...

Úgy volt, ahogy Harry gyanította. Lumpsluck csupa olyan diákot hívott meg, akik

kapcsolatban álltak valamely közismert vagy befolyásos személlyel – ez alól csak Ginny

képezett kivételt. McLaggen után Lumpsluck Zambinit faggatta ki; róla kiderült, hogy az anyja

egy legendás szépségű boszorkány (aki már a hetedik házasságán van túl, s minden addigi férje

rejtélyes körülmények között halt meg, tekintélyes aranymennyiséget hagyva hátra). Utána

Neville került terítékre. A beszélgetésnek ez a tíz perce elég kínos hangulatú volt, mivel Neville

szüleit, akik kiváló aurorok voltak, Bellatrix Lestrange és halálfaló cimborái egykor kínzással a

tébolyba kergették. A kihallgatás végén Harrynek az volt a benyomása, Lumpsluck egyelőre

nem tudja eldönteni, örökölt-e valamit Neville szülei erényeiből. Lumpsluck ezután izgatottan

fészkelődni kezdett.

– És most – szólt a világszámot bejelentő konferanszié hangján – következzék Harry

Potter! Hol is kezdjem? Úgy érzem, a nyári találkozásunk alkalmával még csak a közelébe se

kerültünk a lényeges kérdéseknek!

Egy pillanatig csak nézte Harryt, mintha egy különösen nagy és ízletes fácánhúsdarabot

gusztálna, aztán belevágott:

– A „Kiválasztott” – így neveznek mostanában!

Harry hallgatott. Belby, McLaggen és Zambini rászegezték a szemüket.

– No persze... – folytatta kutató tekintettel Lumpsluck –, évek óta hallani

mendemondákat... Emlékszem, mikor... nos, azután a szörnyű éjszaka után – Lily, James... és te

túlélted – nos, akkor az a hír járta, hogy rendkívüli képességek birtokosa vagy...

Zambini gúnyos kis köhintéssel jelezte hitetlenkedését. A következő pillanatban dühös

hang csattant fel Lumpsluck mögött:

– Naná, Zambini, mert te olyan nagy hős vagy... a száddal!

– Ajajaj! – Lumpsluck kedélyesen felkacagott, közben Ginny a hasa mögül kihajolva

megsemmisítő pillantást küldött Zambini felé. – Csak óvatosan. Blaise! Ez az ifjú hölgy nemrég

a szemem láttára hajtotta végre a lehető legpompásabb rémdenevér-rontást! Nem tanácsos

ingerelni őt!

Zambini ezután beérte azzal, hogy megvető arcot vágott.

– No de lássuk az idei pletykákat! – fordult ismét Harryhez Lumpsluck. – Persze sose

lehet tudni, mit higgyen el az ember, hisz a Próféta nem egyszer közölt már pontatlan, téves

információkat, de ha ennyi szemtanú állítja, akkor nincs miért kételkedni benne, hogy a

minisztérium viharos események színhelye volt a nyáron, és hogy te ott voltál a sűrűjében!

Harry nem akart hazudni, más kiutat pedig nem látott, így hát némán bólintott.

Lumpsluck ezt széles mosollyal jutalmazta.

– Micsoda szerénység, micsoda szerénység, nem csoda, hogy Dumbledore kedvence

vagy... Tehát ott voltál? No de a többi dolog, amit rebesgetnek... megannyi fantasztikus

spekuláció, ki merné elhinni őket? Ott van példának okáért az a legendás jóslat...

– Nem hallottunk semmiféle jóslatot – vetette közbe muskátlipiros arccal Neville.

– Így van – erősítette meg Ginny. – Neville meg én is ott voltunk. Ez az egész

„Kiválasztott”-dolog a Próféta szokásos dajkameséje.

– Szóval ti is ott voltatok? – Lumpsluck várakozva nézett Ginnyre és Neville-re, de azok

kagyló módjára bezárkóztak biztató mosolya előtt.

– Értem... nos... szent igaz, hogy a Próféta gyakran túloz – folytatta kissé csalódottan

Lumpsluck. – Emlékszem, a drága Gwenog mondta egyszer – mármint Gwenog Jones, a

Holyheadi Hárpiák csapatkapitánya...

Azzal belekezdett egy hosszú és szövevényes történetbe, de Harry élt a gyanúperrel,

hogy az öreg varázsló még nem végzett vele, s hogy jóslat-ügyben korántsem győzte meg őt

Neville és Ginny állítása.

A délután hátralevő részében további anekdoták hangzottak el Lumpsluck híressé vált

extanítványairól, akik roxfortos éveikben állítólag mind lelkes tagjai voltak az úgynevezett

„Lump Klub”-nak. Harry tűkön ült, de nem tudott megfelelő ürügyet találni a távozásra,

udvariatlan pedig nem akart lenni. Végül, mikor a vonat kiért egy hosszú ködös szakaszból a

vöröslő naplementébe, Lumpsluck hunyorogva kinézett az ablakon, és felkiáltott:

– Szent Isten, hiszen alkonyodik! Most látom csak, hogy már lámpát gyújtottak! Ideje

visszamennetek a kupétokba átöltözni. McLaggen, alkalomadtán gyere el azért a könyvért az

ólálkákról. Harry, Blaise – bármikor szívesen látlak benneteket. Ez rád is érvényes, kisasszony...

– És rákacsintott Ginnyre. – Na eredjetek csak, eredjetek!

Zambini felpattant, és előretolakodott az ajtóhoz. Elhaladtában megvetően rápillantott

Harryre, aki állta a tekintetet. Harry, Neville és Ginny a mardekáros fiú nyomában indultak el

az alkonyi fénybe vont vonatfolyosón.

– De jó, hogy végre elengedett! – motyogta Neville. – Fura egy pasas, nem?

– De – hagyta rá Harry szemét Zambini hátára szegezve. – Te meg hogy kerültél ebbe a

társaságba, Ginny?

– Látta, amikor rontást küldtem Zacharias Smithre – mesélte a lány. – Tudod, ő az a

féleszű hugrabugos, aki a DS-be is járt. Egyfolytában faggatott, hogy mi történt a

minisztériumban. A végén annyira bepöccentem rá, hogy odacsattintottam neki. Mikor

Lumpsluck bejött, azt hittem, büntetőmunkát kapok, de helyette megdicsérte a rontásomat, és

meghívott ebédre. Tiszta dili, nem?

– Szerintem jobb ok a meghívásra, mint az, hogy híres az anyád – vélekedett Harry –,

vagy hogy a nagybátyád...

A torkán akadt a szó, mert hirtelen támadt egy ötlete... egy nagyon merész, de nem

kevésbé ígéretes ötlete... Zambini körülbelül egy perc múlva bemegy a hatodéves

mardekárosok kupéjába, ahol ott ül Malfoy is gyanútlanul, abban a hitben, hogy az övéi között

van... Ha ő, Harry észrevétlenül be tud osonni Zambini mögött, érdekes dolgokat láthat-hallhat.

Igaz, a kinti elvadult tájból ítélve legfeljebb félórányira lehetnek Roxmorts állomástól – de ha

egyszer senki nem hajlandó komolyan venni az aggodalmát, nincs más hátra, neki magának

kell bizonyítékot szereznie Malfoy ellen.

– Menjetek csak, majd találkozunk – súgta oda barátainak, s már ki is húzta hátizsákjából

a láthatatlanná tévő köpenyt.

– De hát mit...? – csodálkozott Neville.

– Majd elmondom!

Harry gyorsan magára terítette a köpenyt, és felzárkózott Zambini mögé. Ügyelt rá, hogy

zajtalanul lépkedjen, bár ez a zakatoló vonaton felesleges óvatosságnak tűnt.