Bellatrix

Lestrange futásnak eredt. Dumbledore megcélozta pálcájával, de a

boszorkány kivédte a bűbájt, és már a lépcső közepén járt...

– Harry, ne! – kiáltotta Lupin, de Harry addigra már kiszabadította karját.

– Megölte Siriust! – ordította. – Megölöm!

Azzal már rohant is felfelé a kőlépcsőkön. Többen is utána kiabáltak, de

nem törődött vele. Bellatrix kiszökkent az ajtón, és eltűnt. Másodpercekkel

később Harry is berontott az Agyterembe...

A boszorkány hátraküldött egy átkot a válla fölött. Az agytartály

megemelkedett és felborult, Harry nyakába zúdítva bűzlő tartalmát. Az

agyak nyomban támadásba lendültek színes gondolatcsápjaikkal, de Harry

elkiáltotta magát: Vingardium leviosa! – mire a polipkarok a magasba

röppentek. Harry csúszkálva-botladozva továbbszaladt; maga mögött

hagyta a nyöszörgő Lunát, Ginnyt, aki a nevét rebegte, mikor

megpillantotta, az erőtlenül nevetgélő Ront és Hermionét, aki még mindig

ájultan hevert a padlón. Feltépte a körterembe nyíló ajtót, és látta, amint

Bellatrix kirohan a helyiségből – azon az ajtón át, ami a lifthez vezető

folyosóra nyílott.

Harry habozás nélkül továbbszaladt, de Bellatrix becsapta maga mögött az

ajtót. A fal mozgásba lendült, kék fénykarikát festve Harry köré.

– Hol a kijárat? – kiabálta tehetetlen dühében Harry, miután a fal megállt.

– Hol a kijárat!?

A terem mintha csak a kérdésre várt volna. Feltárult a Harry háta mögötti

ajtó, s láthatóvá vált a fáklyákkal megvilágított, üres folyosó. Harry

futásnak eredt...

Hallotta a távolodó fülke zaját, s a folyosó végére érve gondolkodás nélkül

rácsapott a lift hívógombjára. Rögtön fel is hangzott az ismerős

zörgés-csikorgás, és hamarosan kitárult a rács. Harry egy ugrással a

fülkében termett, és megnyomta a fogadószint feliratú gombot. A rácsos

ajtó becsukódott, és a lift elindult...

A rács épp csak megmozdult, Harry már ki is préselte magát rajta. Gyorsan

körülnézett: Bellatrix a telefonfülkelift felé szaladt, de futás közben

hátranézett, és küldött még egy átkot Harryre. Harry beugrott a Mágikus

Testvériség Kútja mögé. Az elsuhanó fénycsóva a kovácsoltarany kaput

találta el, s az megzendült, akár egy harangjáték. Aztán a csarnokban csend

lett, Harry még lépések zaját se hallotta. Bellatrix tehát megállt. Harry

lekuporodott a szobrok mögött, és fülelt.

– Dele elő, pici Helli! – zendült fel Bellatrix gúnyos gügyögése.

– Hát nem azért jöttél utánam, hogy megbosszuld az én drága

unokaöcsémet?

– De igen! – ordította Harry, s a terem falai csapatnyi szellem-Harry

módjára kórusban visszhangozták: De igen! De igen! De igen!

– Áá... Hát így imádtad őt, pici baba?

Harry lelkében olyan iszonyatos gyűlölet lobbant fel, amihez foghatót még

sosem érzett. Kiugrott a kút mögül, és elordította magát:

– Crucio!

Bellatrix felsikoltott, és hanyatt esett, de nem kezdett vonaglani és

jajveszékelni, mint Neville, hanem nyomban felpattant – bár kapkodva

szedte a levegőt, és már nem nevetett. Harry gyorsan visszabújt fedezékébe

a szökőkút mögé. Bellatrix válaszul küldött átka a varázslószobor fejét

találta el: az letört az aranytestről, három méter messzire repült, és leesve

hosszan felkarcolta a fényes parkettát.

– Sose használtál még főbenjáró átkot, mi? – harsogta Bellatrix. – Azokat

komolyan kell gondolni, Potter! Vágynod kell rá, hogy fájdalmat okozz, át

kell adnod magad a kínzás örömének – a jogos haragod nem sokra elég.

Megmutatom, hogy kell csinálni, jó? Ingyen leckét kapsz tőlem...

Harry már a szökőkút túlsó oldala felé araszolt, de mikor a boszorkány

elrikkantotta magát – Crucio! – gyorsan lekuporodott. A kentaur íjat tartó

karja letört, és csattanva a parkettán landolt, nem messze az arany

varázslófejtől.

– Engem nem tudsz legyőzni, Potter! – kiabálta Bellatrix.

Harry a lépések zajából megállapította, hogy a boszorkány jobb felé tart.

Továbbindult hát a szoborcsoport körül, hogy takarásban maradjon, majd

lekuporodva átnézett a kentaur négy lába között.

Feje most egy magasságba került a házimanóéval.

– Én voltam és vagyok a Sötét Nagyúr leghűségesebb szolgája! Ő maga

tanított. Olyan erő birtokosává tett, amiről te, szánalmas kölyök, nem is

álmodhatsz...

– Stupor! – kiáltotta Harry. Előzőleg elosont a fejetlenné vált varázslót

bámuló koboldig, s onnan megcélozta a másik irányba kileső boszorkány

hátát.

Bellatrix olyan gyorsan reagált, hogy Harrynek lekuporodni is alig maradt

ideje.

– Protego!

A piros fénycsóva visszapattant, és fülön találta a koboldot.

Harry beiszkolt a szökőkút mögé; a letört aranyfül a feje fölött repült el.

– Kapsz egy utolsó esélyt, Potter! – harsogta Bellatrix. – Ha átadod a

jóslatot, talán megkímélem az életedet! Na gyerünk, gurítsd ide!

– Akkor meg kell ölnie, mert a jóslat nincs már meg! – csattant fel Harry.

Miközben beszélt, belehasított a fájdalom a homlokába, s fellángolt benne

a harag – de ez az indulat nem a sajátja volt.

– Már ő is tudja! – kiáltotta a Bellatrixéhoz hasonló eszelős kacajjal. – Már

a drága gazdája, Voldemort is tudja, hogy a jóslat elveszett! Nem fogja

megdicsérni magát!

– Micsoda? Mit beszélsz!? – visított fel rémülten a boszorkány.

– A jóslat összetört, mikor megpróbáltam felvonszolni Neville-t a lépcsőn!

Na, ehhez mit fog szólni Voldemort?

A sebhelye izzó parázzsá változott... könnybe lábadt a szeme a

fájdalomtól...

– Hazudsz! – üvöltötte Bellatrix, de hangjában már több volt a rettegés,

mint a harag. – Ott van nálad, Potter, és ide fogod adni!

Invito jóslat! Invito jóslat!

Harry harsogva nevetett, de csak hogy bosszantsa Bellatrixot – úgy érezte,

menten szétrobban a feje a fájdalomtól. Felmutatta üres kezét, majd

gyorsan visszahúzta a félfülűvé vált kobold mögé, mert Bellatrix rögtön

egy zöld fénycsóvát küldött rá.

– Nincs nálam semmi! – kiabálta. – Nincs mit hívogatni! Megmondhatja a

gazdájának, hogy a gömb összetört, és senki nem hallotta, mit mondott a

jós!

– Nem! – visította Bellatrix. – Nem igaz! Hazudsz! Kegyelmes úr, én

igyekeztem, én mindent megpróbáltam... Irgalmazz nekem!

– Hiába kiabál! – ordította Harry. Fájdalma iszonyatossá fokozódott, össze

kellett szorítani a szemét. – Úgysem hallja magát!

– Úgy gondolod, Potter? – zendült egy fagyos hang.

Harry kinyitotta a szemét.

Magas, sovány test és fekete kámzsával körített, halottsápadt, beesett

kígyóarc, benne réspupillájú, vörösen izzó szempár...

A csarnok közepén ott állt maga Voldemort nagyúr.

– Összetörted a jóslatomat?

Voldemort pálcája és vörösen izzó szeme a kővé dermedt Harryre

szegeződött.

– Nem, Bella, nem hazudik... Az igazságot látom a hitvány kis agyában...

Hosszú hónapok munkája veszett kárba, mert a halálfalóim hagyták, hogy

Harry Potter megint meghiúsítsa a tervemet.

– Bocsáss meg nekem, kegyelmes úr... nem tudtam... Blackkel, az

animágussal harcoltam! – zokogta Bellatrix, s a lassú léptekkel közeledő

Voldemort lába elé vetette magát. – Kegyelmes úr, tudnod kell, hogy...

– Hallgass, Bella! – vágott a szavába Voldemort. – Mindjárt veled is

foglalkozom. Nem azért jöttem a Mágiaügyi Minisztériumba, hogy az

óbégatásodat hallgassam.

– De kegyelmes úr... itt van... odalent...

Voldemort nem figyelt rá.

– Nincs mondanivalóm a számodra, Potter – suttogta. – Túl sok

bosszúságot okoztál már nekem. Avada kedavra!

Harry meg se moccant; még a száját se nyitotta ki. Az agya üres volt,

pálcát tartó keze ernyedten lógott az oldalánál.

A segítség a lehető legváratlanabb formában érkezett: a szökőkútbeli

fejetlen varázslószobor hirtelen életre kelt, döngve dobbanó talppal

beugrott Harry és Voldemort közé, és széttárta karját. Az átok lepattant a

mellkasáról.

– Mi ez!? – bődült fel Voldemort. Villámló szemmel körülnézett, majd ezt

suttogta: – Dumbledore!

Harry kalapáló szívvel hátranézett. Az aranykapu előtt ott állt az ősz

varázsló.

Voldemort előreszegezte pálcáját, s újabb zöld fénycsóvát röpített ki

belőle, ezúttal Dumbledore felé. Az öreg varázsló meglebbentette

köpönyegét, és köddé vált, ám a következő pillanatban már fel is bukkant

Voldemort mögött, és pálcájával a szökőkút felé intett. Erre a többi szobor

is életre kelt. Az aranyboszorkány rátámadt Bellatrixra, aki sikítva szórta

rá átkait, de hiába: azok mind lepattantak a megelevenedett aranytestről. A

szobor ledöntötte a lábáról Bellatrixot, és a padlóhoz szögezte. Eközben a

kobold és a házimanó eliramodott a falba süllyesztett kandallók felé, a

félkarú kentaur pedig rárontott Voldemortra. Az eltűnt, és a medence

mellett bukkant fel ismét. A fejetlen varázsló hátrafelé tuszkolta Harryt,

eltávolítva őt a párbajozóktól, Dumbledore pedig lassan elindult

Voldemort felé. A kentaur most kettejük körül vágtázott.

– Botorság volt idejönnöd, Tom – szólt hűvös nyugalommal Dumbledore.

– Az aurorok már úton vannak...

– De csak a maga holttestét fogják itt találni – sziszegte Voldemort. Újabb

gyilkos átkot küldött a közeledő Dumbledore felé, de rosszul célzott, s a

fénycsóva az őrvarázsló asztalát lobbantotta lángra.

Dumbledore mentében megpöccintette pálcáját, s ezzel olyan erejű átkot

indított útnak, hogy az aranyszobor mögött megbújó Harrynek a szelétől is

égnek állt a haja. Voldemort védekezésül maga elé varázsolt egy fényes

ezüstpajzsot, ami velőt remegtető, jéghideg kongással elnyelte a

fénycsóvát.

– Csak nem akar megölni, Dumbledore? – Voldemort vörös szeme

összeszűkült a pajzs széle fölött. – Nem illik magához az efféle brutalitás.

Dumbledore továbbra is úgy sétált Voldemort felé, mintha egy kedves

ismerőshöz közelítene.

– Jól tudod, Tom, hogy más módon is lehet végezni egy emberrel – szólt

higgadtan. – Elismerem, nem szívesen érném be annyival, hogy csupán a

halálba küldelek...

– Semmi nem rosszabb a halálnál! – horkant fel Voldemort.

Dumbledore még mindig nyugodtan lépkedett felé.

– Ebben nagyon tévedsz – felelte olyan könnyedén, mintha egy pohár bor

mellett csevegne Voldemorttal. Harryt annyira megrémítette a védtelenül

sétáló Dumbledore vakmerősége, hogy rá akart kiáltani – de fejetlen őre

egyre csak tuszkolta őt a fal felé, gondosan ügyelve rá, hogy ne bújhasson

ki a háta mögül. – Tudd meg, épp az tesz téged oly sebezhetővé, hogy nem

fogod fel: sokkal rosszabb dolgok is vannak, mint a halál.

Az ezüstpajzs mögül újabb zöld fénylövedék röppent ki. Ezúttal a félkarú

kentaur hárította el a támadást: beugrott Dumbledore elé, és a találat

nyomán ezer darabra robbant szét. De mielőtt még a maradványai földet

értek volna, Dumbledore korbács módjára megsuhintotta pálcáját, hosszú,

vékony tűzcsóvát rajzolva a levegőbe. A lángkötél Voldemort felé röppent,

és a pajzzsal együtt tüzes gúzsba kötötte a feketemágust. Egy pillanatig

úgy tűnt, a harc eldőlt – de aztán a lángkötél kígyóvá változott, lehullott

Voldemortról, és dühös sziszegéssel Dumbledore ellen fordult.

Voldemort eltűnt, a kígyó pedig felágaskodva támadni készült...

Abban a pillanatban, mikor Voldemort újra láthatóvá vált – ezúttal a

medence közepén kiemelkedő, megüresedett szobortalapzaton bukkant fel

– Dumbledore feje fölött tűzgomolyag lobbant.

– Vigyázzon! – ordította Harry.

Még ki se mondta a szót, amikor Voldemort pálcájából újabb zöld

fénynyaláb röppent Dumbledore irányába, és a kígyó lecsapott...

Fawkes ebben a pillanatban beröppent Dumbledore elé, kitátotta csőrét, és

lenyelte a zöld átkot. Azon nyomban lángba borult, a padlóra hullott, s

mire földet ért, már tehetetlen, ráncos kis fióka volt. Dumbledore eközben

elegáns, széles mozdulatot tett pálcájával – a kígyó, melynek fogai már

csak centiméterekre voltak a testétől, a magasba röppent és semmivé

foszlott, a medencéből pedig kiemelkedett a víz, és vastag, olvadt

üvegtömbként körülvette Voldemortot.

A talapzaton álló sötét varázsló néhány másodpercre hullámzó kontúrú,

arctalan fekete masszává vált – szemlátomást minden erejével küzdött a

fullasztó víztömeg ellen.

Azután Voldemort egyszerre eltűnt. A vízoszlop visszazuhant a sekély

medencébe, és körkörös hullámban a parkettára loccsant.

– Kegyelmes úr! – ordította Bellatrix.

Harry most már biztos volt benne, hogy a harc véget ért, Voldemort

elmenekült. Elő akart ugrani szobortestőre mögül, de Dumbledore

rákiáltott:

– Ne mozdulj, Harry!

Az öreg varázsló hangjában, most először, félelem csengett.

Harry nem tudta mire vélni a dolgot – a csarnokban rajtuk kívül nem volt

senki. Bellatrix mozdulni sem tudott a boszorkányszobor alatt, a

főnixfiókává vált Fawkes erőtlenül csipogott a padlón...

A következő pillanatban az elviselhető legnagyobb fájdalom százszorosa

robbant Harry fejébe, s ő azonnal tudta, hogy ez maga a halál...

A fogadócsarnok eltűnt, s ő ott állt egy vörös szemű szörnyeteg hosszú

testének gyűrűibe zárva. Moccanni sem tudott, azt sem érezte, meddig tart

az ő teste és hol kezdődik a bestiáé: összenőttek, összeforrtak a kínban, és

nem volt menekvés. A szörnyeteg, mikor megszólalt, az ő száját használta.

Harry haláltusájában is érezte, hogy mozog az állkapcsa...

– Most öljön meg, Dumbledore...!

Harry megvakult a kíntól, minden porcikája szabadulásért üvöltött – ő

pedig újra megszólalt a bestia hangján:

– Ha semmi a halál, Dumbledore, hát ölje meg a gyereket...

Ne fájjon tovább, gondolta Harry... öljön meg minket... vessen véget

ennek, Dumbledore... ennél a halál is százszor jobb... Akkor

viszontláthatom Siriust...

Melegség öntötte el a szívét – s a következő pillanatban a szörnyeteg

lehullott róla, a fájdalom pedig megszűnt. Ő ott feküdt a parkettán, és úgy

reszketett, mintha nem is fán, hanem jégen hasalna...

A csarnokban hangok harsantak. Sok hang... Harry kinyitotta a szemét. Az

első, amit meglátott, a szemüvege volt, s közvetlenül mellette egy

aranysárga láb – fejetlen szobortestőréé, ami most repedten, mozdulatlanul

hevert a padlón. A szemüvege után nyúlt, felvette, majd felemelte kissé a

fejét – és Dumbledore horgas orrát pillantotta meg, alig egyarasznyira az

övétől.

– Jól vagy, Harry?

– Igen... – Annyira reszketett, hogy a fejét is alig tudta tartani. – Igen... Hol

van Voldemort?... Kik ezek.. mi ez...

A fogadócsarnok tele volt emberekkel. A parketta zölden ragyogott a falak

mentén lobogó smaragdszín lángok visszfényétől – a kandallótüzek csak

úgy ontották az érkező boszorkányokat és varázslókat. Miután

Dumbledore felsegítette, Harry szeme megakadt a tűzből kilépő,

döbbenten tátogó Cornelius Caramelen. A miniszter hajszálcsíkos

köpönyege alatt pizsamát viselt, és úgy kapkodott levegő után, mintha

kilométereket futott volna.

– Ott állt! – kiáltotta egy piros taláros, lófarokba kötött hajú varázsló. Arra

a helyre mutatott, ahol nem sokkal korábban Bellatrix feküdt a

boszorkányszobor alatt – s ahol most csupán egy nagy rakás aranytörmelék

hevert. – Láttam őt, Mr. Caramel, esküszöm, hogy Tudjukki volt az!

Felkapott egy nőt, és eltűnt!

– Igen, Williamson, tudom... én is láttam – zihálta Caramel. – Merlin szent

szakállára, itt... itt! A Mágiaügyi Minisztériumban! Magasságos ég... ez

képtelenség... szavamra, ez... hogy történhetett...