Hát igen... – bólintott Dumbledore. – És ha van, akkor a ház tulajdonjoga minden

bizonnyal Sirius legidősebb élő rokonára száll, aki nem más, mint az unokahúga, Bellatrix

Lestrange.

Harry úgy pattant fel, mintha megszúrták volna. A teleszkóp meg a két edzőcipő leesett

az öléből, és elgurult a padlón. Bellatrix Lestrange, Sirius gyilkosa örökölje a házat!?

– Nem! – sziszegte.

– Nyilván mi sem örülnénk, ha így lenne – jelentette ki higgadtan Dumbledore. – De nem

is ez az egyetlen probléma. Az is kérdéses például, hogy a bűbájt, amivel feltérképezhetetlenné

tettük a házat, nem szünteti-e meg a tulajdonosváltás. Bellatrix elméletileg bármelyik

pillanatban beállíthat a Grimmauld térre. Nem volt hát más választásunk, mint kiüríteni a

házat a helyzet tisztázásáig.

Sipor nem akar, Sipor nem akar, Sipor nem akar! – rikácsolta a házimanó a Vernon

bácsitól megszokott hangerővel. Közben nagy, bütykös lábával vadul toporzékolt, kezével

pedig a fülét cibálta. – Sipor Bellatrix kisasszonyé! Úgy bizony, Sipor a Black családé! Sipor az

új úrnőjéhez akar menni! Sipor nem lesz a Potter kölyöké, Sipor nem akar, nem akar, nem

akar...

– Amint látod, Harry – szólt emelt hangon Dumbledore, túlharsogva a manó „nem

akar”-jait –, Sipor kissé vonakodik tőle, hogy a tulajdonodba kerüljön.

– Nem érdekel – ismételte Harry, undorral tekintve a toporzékoló manóra. – Nem kell a

manó.

– Nem akar, nem akar, nem akar, nem akar...

– Talán azt szeretnéd, ha Bellatrix Lestrange-é lenne? Annak tudatában, hogy az elmúlt

egy évet a Főnix Rendjének főhadiszállásán töltötte?

– Nem akar, nem akar, nem akar, nem akar...

Harry rámeredt Dumbledore-ra. Felfogta, hogy nem engedhetik Siport Bellatrix

Lestrange-hez költözni, de viszolygott a gondolattól, hogy gazdája, felelős tulajdonosa legyen a

gonosz törpének, aki elárulta Siriust.

– Parancsolj neki valamit! – indítványozta Dumbledore. – Ha te örökölted őt,

engedelmeskednie kell. Ha nem hallgat rád, majd kitaláljuk, hogyan tartsuk őt távol jogos

úrnőjétől.

Az Abszol út megváltozott. A varázskönyvekkel, bájital-hozzávalókkal, üstökkel és

egyebekkel teli színpompás kirakatokból egy se látszott – mind tele volt ragasztva a Mágiaügyi

Minisztérium jókora plakátjaival. A sötétpiros alapra nyomtatott hirdetmények többsége a

minisztérium biztonsági tanácsait tartalmazó brosúra kinagyított változata volt, de akadtak

körözés alatt álló halálfalók mozgó, fekete-fehér fényképét viselő plakátok is. A közeli patika

bejáratáról például Bellatrix Lestrange vigyorgott gúnyosan a járókelőkre. Néhány üzlet,

köztük a Florean Fortescue Fagylaltszalon kirakata be volt deszkázva, az utcán ellenben – s ez

korábban nem volt jellemző – egymást érték a hevenyészett árusstandok.

Nem, de újabb dementortámadásokról írnak – jelentette Hermione. – És egy

letartóztatás is volt.

– Az jó. Kit kaptak el? – kérdezte Harry, Bellatrix Lestrange-re gondolva.

– Stan Shunpike-ot.

– Micsoda? – hökkent meg Harry.

A társaságban

furcsamód senki nem tett említést a szokatlan jelenségről; úgy viselkedtek, mintha mi sem

történt volna. Harry csodálkozva nézett körül. Az íróasztalon álló kis aranyóra tizenegyet ütött.

– Szent ég, hát már ilyen későre jár? – húzta ki magát Lumpsluck. – Menjetek gyorsan

lefeküdni, fiúk, különben kapunk a fejünkre. Lestrange, ha holnap se adod le a dolgozatodat,

készülhetsz a büntetőmunkára. Ugyanez vonatkozik rád is, Avery.

Lumpsluck feltápászkodott a karosszékből, ráérősen az íróasztalhoz sétált, és letette rá

üres poharát. Közben a fiúk távoztak, ám Denem a szobában maradt. Látszott, hogy

szándékosan halogatja az indulást – nyilván négyszemközt akart beszélni Lumpsluckkal.

– Igyekezz, Tom! – szólt a tanár, mikor észrevette a lebzselő Denemet. – Prefektus létedre

ne akard, hogy takarodó után a folyosón találjanak...

– Kérdezni szeretnék valamit, tanár úr.

– Hát akkor kérdezz, fiam, kérdezz...

– Arra lennék kíváncsi... hogy mit tud a tanár úr a horcruxokról.