A dermesztő köd, ami a miniszterelnök dolgozószobájának ablakát ostromolta, sok-sok

mérfölddel odébb egy szeméttel teleszórt, gazfelverte partok közt kanyargó, zavaros vizű folyó

fölött lebegett. Távolabb egy elhagyott malom kéménye magaslott sötét, fenyegető emlékmű

módjára. A táj csöndjét csak a sötét víz suttogása törte meg, közel s távol az egyetlen mozgó

élőlény egy csontsovány róka volt. Az állat a magas fű rejtekében lesomfordált a partoldalon,

hogy megszaglásszon egy összegyűrt sült halas zacskót.

Egyszerre azonban halk pukkanás hallatszott, s a víz mellett egy karcsú, kámzsás alak

bukkant elő a semmiből. A róka mozdulatlanná dermedve meredt a különös jelenségre. Az alak

hamar összeszedte magát, s könnyed, fürge léptekkel elindult. Hosszú köpenye a zizegő füvet

söpörte.

Ekkor egy második, hangosabb pukkanás kíséretében újabb, hasonló öltözetű ember tűnt

fel a parton.

– Várj!

Az éles kiáltás megijesztette a fűben lapuló rókát. Kiugrott búvóhelyéről, és felfelé iszkolt

a partoldalon. Zöld fény villant, ezt fájdalmas nyikkanás követte, és a róka holtan gurult vissza

a vízhez.

A második alak cipője orrával megbökte a döglött állatot.

– Csak egy róka – csendült egy fagyos női hang a kámzsa alatt. – Pedig azt hittem, auror.

Cissy, várj!

De az első kámzsás, aki a villanásra megállt és hátranézett, már ismét felfelé

kapaszkodott a parton, ahol a róka az imént lebucskázott.

– Cissy... Narcissa, hallgass meg!

A második nő utolérte és karon ragadta az elsőt, de az kitépte magát a kezéből.

– Fordulj vissza, Bella!

– Meg kell hallgatnod!

– Már meghallgattalak. És döntöttem. Hagyj békén!

A Narcissának szólított nő felért a lejtő tetejére, ahol a folyópartot szebb időket látott

kerítés választotta el egy keskeny kőúttól. Hamarosan Bella is felért, és a két nő immár együtt

bámulta az út túloldalán sorakozó rozzant, sötét ablakú téglaházakat.

– Itt lakik? – fakadt ki undorodva Bella. – Itt? Ebben a mugli koszfészekben? Ide se tette

még be magunkfajta a lábát, az biztos...

De Narcissa nem figyelt rá. Fürgén átbújt a rozsdás kerítés résén, és már a kőút közepén

futott.

– Cissy, várj!

Bella lobogó köpennyel szaladt Narcissa után, aki időközben eltűnt a házak közti

sikátorok egyikében, ami egy másik, a folyópartihoz hasonló utcába torkolt. A lámpák közül itt

jó pár nem égett; a két szaladó nő útja fényszigeteken és koromsötét szakaszokon vezetett

keresztül. Bella a következő sarkon érte utol társnőjét. Elkapta a karját, és egy rántással

szembefordította magával.

– Cissy, ezt nem teheted, nem bízhatsz benne...

– A Sötét Nagyúr is bízik benne, nem?

– A Sötét Nagyúr... attól félek... téved – zihálta Bella. Egy pillanatra megcsillant a szeme a

kámzsa alatt, mikor körülnézett, hogy valóban maguk vannak-e. – És különben is, az a parancs,

hogy senkinek ne beszéljünk a tervről. Elárulod a Sötét Nagyurat, ha...

– Eressz el, Bella! – sziszegte Narcissa, azzal előkapta a köpenye alól varázspálcáját, és

társnője arcának szegezte. Bella azonban csak nevetett. – Nővérek vagyunk, Cissy. Csak nem

fogsz...

– Én már bármire képes vagyok! – felelte kissé hisztérikus hangon Narcissa, s kés

módjára lefelé rántotta megvillanó pálcáját. Bella úgy rántotta vissza a kezét, mintha parázshoz

ért volna.

– Narcissa...!

A nő azonban már elfutott. Bella fájós kezét dörzsölgetve ismét a nyomába eredt. Már

nem akarta utolérni Narcissát, csupán követte őt a düledező házak néptelen labirintusának

mélye felé. Narcissa végül befordult egy Fonó sor nevű utcába, ami fölött figyelmeztetően

felemelt, óriási ujjként ott tornyosult a malomkémény. A nő visszhangzó léptekkel haladt a

bedeszkázott és törött ablakok sora előtt, mígnem elérkezett az utca utolsó házához, ahol az

egyik földszinti szobából halvány fény szűrődött ki a függönyön át.

Már bekopogott a házba, mire a halkan szitkozódó Bella utolérte. Együtt várakoztak az

ajtó előtt, kissé zihálva, orrukban a szennyes vizű folyó szagával, amit az éjjeli fuvallat sodort

be a házak közé. Néhány másodperc múlva léptek zaja hallatszott odabentről, majd résnyire

kinyílt az ajtó, s mögötte egy férfiarc szelete tűnt fel: fakó, sárgás bőr, fekete szem, függöny

módjára kétoldalt lelógó, hosszú fekete haj.

Narcissa hátravetette kámzsáját. Olyan sápadt volt, hogy szinte világított az arca a

sötétben; leomló szőke hajával majdhogynem úgy festett, mint egy lebegő vízihulla.

– Narcissa! – A férfi kissé szélesebbre nyitotta az ajtót, úgyhogy a benti fény immár

mindkét nő arcát megvilágította. – Milyen kellemes meglepetés!

– Beszélhetnék veled, Perselus? – kérdezte fojtott hangon Narcissa. – Nagyon fontos

lenne.

– Természetesen.

Piton félrehúzódott, hogy utat engedjen neki. A kámzsás Bellatrix nem várt külön

invitálásra, követte húgát.

– Piton – vetette oda, mikor elhaladt a férfi mellett.

– Bellatrix – felelte Piton, gúnyos félmosolyra húzva vékony ajkát.

A bejárati ajtó egy szűk nappaliba nyílt, ami némileg sötét gumiszobára emlékeztetett.

Minden falat plafonig érő könyvespolcok takartak, tele jórészt fekete vagy barna bőrbe kötött,

régi kötetekkel. A mennyezeti lámpa gyertyáinak halvány fénykörében egy ócska pamlag, egy

régi karosszék és egy rozoga asztal állt. A lakás elhanyagolt volt, mintha csak ritkán és rövid

ideig laknák.

Piton egy intéssel a pamlag felé tessékelte Narcissát. A nő levetette és félredobta

köpenyét, majd leült, s ölében összekulcsolt, remegő kezére meredt. Bellatrix lassan, óvatosan

húzta le fejéről a kámzsát. Húgával ellentétben neki éjfekete haja volt, hozzá hosszú, sötét

szempillái és markáns állkapcsa. A pamlagon ülő Narcissa mögé lépett, de közben egy

pillanatra se vette le a szemét Pitonról.

– Nos, mi járatban? – kérdezte a férfi, miután helyet foglalt a nővérekkel szemközt, a

karosszékben.

– Itt... itt magunk vagyunk, ugye? – kérdezte fojtott hangon Narcissa.

– Hát persze. Illetve Féregfark is itt van, de élősködőkkel nem törődünk, igaz-e?

Piton pálcájával a háta mögötti könyvespolc felé bökött. A polc egy része erre nagy

robajjal kifordult a helyéből, s mögötte keskeny lépcsősor vált láthatóvá. A lépcsőn egy tömzsi

ember állt dermedten, elkerekedett szemmel.

– Féregfark – szólt hátra lustán Piton –, mint már magad is észrevetted, vendégeink

vannak.

A kis ember görnyedten ledöcögött az utolsó pár lépcsőfokon, és belépett a szobába.

Apró, vizenyős szeme és hegyes orra volt; a szája undok, szenvelgő vigyorba fagyott. Baljával

szüntelenül dajkálta a jobb kezét, ami úgy csillogott, mintha ezüstkesztyű lett volna rajta.

– Narcissa! – kiáltott fel cincogó hangon. – És Bellatrix! Micsoda öröm...

– Ha parancsoltok italt, Féregfark majd felszolgálja – szólt Piton. – Utána pedig

visszamegy a szobájába.

Féregfark úgy összerándult, mintha kővel dobták volna meg.

– Nem vagyok a szolgád! – visította dühösen, de kerülve Piton tekintetét.

– Nem-e? Úgy tudom, a Sötét Nagyúr azért rendelt ide, hogy segíts nekem.

– Hogy segítsek, igen! Nem azért, hogy pincérkedjek és... és a házadat takarítsam!

– Fogalmam se volt róla, hogy veszélyesebb feladatokra vágysz – gúnyolódott Piton. –

Könnyen el tudom intézni: beszélek a Sötét Nagyúrral, és...

– Tudok én beszélni vele, ha akarok!

– Hát persze... – mosolygott gúnyosan Piton. – De addig is hozz nekünk egy üveggel a

manók borából.

Féregfark egy pillanatig tétovázott, majd lemondva a további vitáról sarkon fordult, és

kiment egy másik rejtekajtón. Pár másodpercnyi dobogás és üvegcsörgetés után újra

felbukkant, kezében tálcával, amin poros palack és három pohár állt. Ezeket lerakodta a rozoga

asztalra, majd azonmód ott is hagyta a társaságot, és becsapta maga mögött a

könyvespolc-ajtót.

Piton megtöltötte a három poharat mélyvörös borral, s kettőt átnyújtott a nővéreknek.

Narcissa motyogva megköszönte az italt. Bellatrix egy szót sem szólt, viszont továbbra is izzó

tekintettel meredt Pitonra. A férfit ez szemlátomást cseppet se nyugtalanította, sőt, úgy tűnt,

egyenesen szórakoztatja a dolog.

– A Sötét Nagyúrra! – szólt, és a magasba emelte, majd kiürítette poharát.

A nővérek ugyanígy tettek. Piton ismét töltött a palackból. Mikor Narcissa átvette a

második pohár bort, kitört belőle a szó:

– Perselus, bocsáss meg, hogy így rád törtem, de nem volt más választásom. Te vagy az

egyetlen, aki segíthet nekem...

Piton egy intéssel elhallgattatta, majd újfent a lépcsőt takaró rejtekajtóra szegezte

pálcáját. Dörrenés és visítás hangzott fel, s ezt szapora dobogás követte: Féregfark felfelé iszkolt

a lépcsőn.

– Elnézést – szabadkozott Piton. – Mostanában rákapott a hallgatózásra. Rejtély, hogy

miért csinálja... Kérlek, folytasd, Narcissa!

A nő mély, borzongó sóhajjal újra belekezdett:

– Perselus, tudom, hogy nem lett volna szabad eljönnöm hozzád. Azt mondták, senkinek

nem beszélhetek erről, de...

– Akkor hát tartsd a szád! – ripakodott rá Bellatrix. – Főleg ilyen társaságban!

– Ilyen társaságban...? – visszhangozta cinikusan Piton. – Ezt meg hogy értsem, kedves

Bellatrix?

– Úgy, hogy nem bízom benned. És ezt te is nagyon jól tudod!

Narcissa felzokogott, és tenyerébe temette arcát. Piton letette poharát az asztalra,

hátradőlt, kezét a karfára helyezte, és belemosolygott Bellatrix gyűlölködő arcába.

– Narcissa, úgy vélem, meg kellene hallgatnunk Bellatrix mondanivalóját. Akkor a

későbbiekben talán megkímél minket zavaró közbeszólásaitól. Nos, halljuk, Bellatrix: miért

nem bízol bennem?

– Ezer oka van! – Bellatrix kirontott a pamlag mögül, és lecsapta poharát az asztalra. –

Hol is kezdjem? Hol voltál, mikor a Sötét Nagyúr elbukott? Miért nem próbáltad felkutatni,

mikor nyoma veszett? Mit csináltál azokban az években, amikor Dumbledore talárja zsebében

kuksoltál? Miért akadályoztad, hogy a Sötét Nagyúr megszerezze a bölcsek kövét? Miért nem

tértél vissza nyomban, mikor a Sötét Nagyúr újjászületett? Hol maradtál a múltkor, amikor a

próféciát próbáltuk megszerezni a Sötét Nagyúr számára? És Harry Potter, aki öt éve

karnyújtásnyira van tőled, miért van még mindig életben?

Bellatrix mellkasa vadul hullámzott, orcáit pirosra festette az indulat. A háta mögött

Narcissa mozdulatlanul ült, még mindig kezébe rejtve arcát.

Piton elmosolyodott.

– Mielőtt felelnék – ó igen, Bellatrix, felelni fogok! Elviheted a válaszomat mindazoknak,

akik a hátam mögött rágalmaznak, azt állítva, hogy elárultam a Sötét Nagyurat. Mondom,

mielőtt felelnék, engedd meg, hogy visszakérdezzek. Komolyan úgy gondolod, hogy a Sötét

Nagyúr nem tette fel nekem ugyanezeket a kérdéseket? És komolyan úgy gondolod, hogy ha

nem tudtam volna kielégítő választ adni rájuk, most itt beszélgethetnél velem?

Bellatrix habozott.

– Tudom, hogy ő hisz neked...

– De szerinted téved. Szerinted a bolondját járatom a Sötét Nagyúrral. Úgy véled,

sikerült félrevezetnem a valaha élt leghatalmasabb varázslót, minden legilimentorok

legnagyobbikát.

Bellatrix nem felelt; szemlátomást elbizonytalanodott kissé. Piton nem ütötte tovább a

vasat, újra felemelte poharát, ivott egy kortyot, és így folytatta:

– Azt kérded, hol voltam, mikor a Sötét Nagyúr elbukott. Nos, a Roxfort Boszorkány- és

Varázslóképző Szakiskolában voltam, mert a Sötét Nagyúr odaküldött, hogy kémkedjek Albus

Dumbledore után. Azt, felteszem, tudtad, hogy urunk parancsára vállaltam állást az iskolában.

Bellatrix szinte észrevehetetlenül bólintott, majd szólásra nyitotta a száját, de Piton

megelőzte:

– Azt kérded, miért nem kerestem őt, amikor nyoma veszett. Nos, ugyanazért, amiért

nem kutatott utána Avery, Yaxley, Greyback, Lucius – itt finoman Narcissa felé biccentett –,

Carrow-ék és sokan mások: mert azt hittem, a Sötét Nagyúrnak vége. Cseppet sem vagyok

büszke rá, súlyos tévedés volt, de gondolj bele... ha nem bocsátott volna meg mindazoknak,

akik akkoriban feladták a reményt, ma nagyon kevés hívére támaszkodhatna.

– Rám igen! – csattant fel Bellatrix. – Rám, aki hosszú évekig szenvedtem érte az

Azkabanban!

– Igen, ez valóban csodálatra méltó – felelte unottan Piton. – Börtönlakóként ugyan nem

sok hasznodat vette a Nagyúr, de nemes gesztus volt részedről,

az nem vitás...

– Gesztus!? – visította Bellatrix. A dühtől tébolyult fény csillant a szemében. – Engem a

dementorok kínoztak, amíg te a Roxfortban ültél Dumbledore dédelgetett kedvenceként!

– Ez túlzás – szögezte le higgadtan Piton. – Nem engedte meg, hogy a sötét varázslatok

kivédését tanítsam. Talán mert attól tartott, hogy kiújulna a régi szenvedély... hogy

megkísértene a múltam.

– Ez volt a nagy áldozat, amit a Sötét Nagyúrért hoztál? – sziszegte Bellatrix. – Hogy nem

tanítottad a kedvenc tárgyadat? És miért maradtál továbbra is az iskolában? Talán akkor is a

Nagyúrnak kémkedtél, amikor halottnak hitted?

– Nem – felelte Piton. – Bár megjegyzem, a Nagyúr hálás érte, hogy mindvégig a

helyemen maradtam. Mikor visszatért, a Dumbledore-ról tizenhat év alatt összegyűjtött összes

információt megkapta tőlem, s ez kétségkívül hasznosabb üdvözlő ajándék volt számára, mint

az azkabani szenvedések felemlegetése...

– De ott maradtál...

– Igen, Bellatrix, ott maradtam – vágta rá Piton, most először egy árnyalatnyi

türelmetlenséggel a hangjában. – Előnyben részesítettem a kényelmes tanári állást az azkabani

fogsággal szemben. Akkoriban, mint tudod, vadásztak a halálfalókra. Dumbledore

pártfogoltjaként viszont elkerülhettem a börtönt. Ismétlem: a Sötét Nagyúr nem vette zokon,

hogy a Roxfortban maradtam, nem látom hát be, téged miért háborít fel.

– Tudni szeretnéd továbbá – Piton kissé emeltebb hangon folytatta, mert Bellatrix

szemmel láthatóan közbevágni készült –, hogy miért álltam a Sötét Nagyúr és a bölcsek köve

közé. A magyarázat roppant egyszerű. A nagyúr nem tudta, bízhat-e bennem. Azt feltételezte,

amit te: hogy hűséges halálfalóból Dumbledore bérencévé lettem. A Nagyúr akkoriban

szánalomra méltóan gyönge volt, egy középszerű varázsló testét használta. Nem merte felfedni

kilétét előttem, egykori híve előtt, attól tartva, hogy esetleg Dumbledore vagy a minisztérium

kezére adom. Végtelenül sajnálom, hogy így történt. Ha nem kételkedik a hűségemben, három

évvel korábban nyerte volna vissza a hatalmát. Így viszont csak annyit láttam, hogy az a

sehonnai Mógus kapzsiságból szemet vetett a kőre, s elismerem, mindent megtettem, hogy

meghiúsítsam a tervét.

Bellatrix elhúzta a száját, mintha keserű orvosságot adtak volna be neki.

– De nem tértél vissza hozzá, amikor újra eljött, nem keltél azonnal útra, amikor égni

kezdett a karodon a Sötét Jegy...

– Úgy van. Két óra késéssel érkeztem. Csak Dumbledore utasítására tértem vissza a

Nagyúrhoz.

– Dumbledore utasítására!? – rikácsolta magából kikelve Bellatrix.

– Gondolkodj! – förmedt rá ingerülten Piton. – Gondolkodj! Azzal, hogy két órát, két

kurta órát vártam, lehetővé tettem, hogy mint kém, a Roxfortban maradhassak! Elhitettem

Dumbledore-ral, hogy csak az ő kérésére engedelmeskedem a Sötét Nagyúr szólításának, s így

azóta is szállítani tudom az információkat róla és a Főnix Rendjéről, a Sötét Nagyúr legteljesebb

megelégedésére! Gondold végig, Bellatrix: akkor már hónapok óta egyre erősebben éreztük a

Sötét Jegyet. Mint minden halálfaló, én is tudtam, hogy a Nagyúr hamarosan visszatér. Bőven

volt hát időm átgondolni a helyzetet, és kitalálni, hogy mit akarok tenni. Akár el is

menekülhettem volna, mint Karkarov!

– Biztosíthatlak – folytatta Piton –, hogy a Sötét Nagyúr kezdeti neheztelése a

késlekedésem miatt nyomban megszűnt, mikor elmondtam neki, hogy hűséges maradtam

hozzá, ugyanakkor Dumbledore a saját emberének tart. Igen, a Sötét Nagyúr tévedett, mikor

azt hitte, elhagytam őt.

– Na, és miféle segítséget kaptunk tőled? – kérdezte megvetően Bellatrix. – Milyen

használható információt szállítottál?

– A jelentéseimet személyesen a Sötét Nagyúrnak teszem – válaszolta Piton. – Ha ő úgy

döntött, hogy nem osztja meg veled az...

– Nekem mindent elmond! – vágott a szavába fellobbanó ind