Az szoborpark alakjai között álltak. Grainne könnyed lebbenésű fehér csipkeszegélyes Malfoy-zsebkendőjét nézte a két feszült és haragosan viharosan tomboló szükre szempár.  Grainne feljebb tartotta a kendőt. Ujjait megmozgatta, igazgatta a kendőt, nézte ahogy fújja a könnyed esti szél. Falco leeresztette a pálcáját és a húgára meredt.

-         Meddig szórakozol még velünk?! – kiáltotta oda neki. – Dobd már el azt a kendőt.

-         Apámuram, a lovagjaid kiabálnak velem! – panaszkodott hátra a szobornak Grainne. A szobor megpödörte a bajuszát. – Deimos nem lehetne úgy megbűvölni őket, hogy beszéljenek is? – érdeklődött Grainne.

-         Hogy beszéljenek? – Deimos homlokráncolva méregette a szobrait. – Mindenképpen bonyolultabb varázslat, de utánanézek – Falco morcosan nézte a testvéreit.

-         Na akkor most párbajozunk, vagy a díszletről csevegünk? – mérgelődött. Két testvérével ellentétben őt igazán csak a párbaj érdekelte, míg Deimos és Grainne egy valódi középkori lovagi tornát akart elővarázsolni a szoborpark kellős közepén. Grainne hajában aranykoszorú fénylett, ezt adja a nyertesnek, vagyis két bátyja közül az egyiknek. A koszorút Deimos szerezte meg nekik a Malfoy-kincstárból, testvérei ugyanis még felügyelet nélkül nem léphetnek be a kincsekkel zsúfolt termekbe.  Grainne vállára finom bordó palástot vetett, amelyet a nyakán selyemzsinórral erősített fel. Most is a palástot igazgatta. – Kezdjük már el! – dühöngte Falco.

-         A lovagi viadal ezennel kezdetét veszi! – kiáltotta Grainne, magasba emelte a csipkekendőt, és határozott mozdulattal elengedte, a két fiú feszült figyelemmel várta, hogy a földre érjen a  könnyű anyag, amely most lágy hullámban esett alá. Egyszerre lőtték el Falco és Deimos az átkot. A két villámlásszerű fényt azonban egy harmadik határozott és erős hárítás ütötte el a fiúkról.  A rajtakapottak egy emberként fordultak az érkező felé. A lépcsősor tetején állt. Ében haja feketén ragyogott a holdfényben, fekete talárja suhogott mögötte, seperte a lépcsőt, ahogy indulatos széles léptekkel vonult feléjük.  Megszeppenve álltak, egyértelmű volt, hogy nagyon dühös rájuk. Kemény arcvonások, szigorú tekintet, pattogó léptek. A két fiúnak fogalma sem volt, hogy anyjuk rémálmait testesítik meg. Pansy ahogy nőttek a fiúk, többször álmodott ilyesmit. Hogy a két fivér egymásra támad, s egymás ellen harcolnak. És tessék, már gyerekként kezdik. Nem értette saját félelmeit, hiszen soha nem arra nevelték a gyerekeiket, hogy gyűlöljék egymást, és nem is volt a három testvérre egyáltalán jellemző ez. De így látni őket, egymással szemben! Pálcával a kezükben! Pansy megvetette a lábát, s villámló sötét szemekkel nézett egyikről a másikra.

-         Mit műveltek itt? – méregette a három tizenéves gyerekét.  Grainne  fázósan összefogta magán a palástot. A két szőke fej lehajolt, s a fiúk térdre borultak. – Felállni! – süvített a parancsoló hang. – Kérdeztem valamit? Mi folyik itt? – Pansy a két fiú közé lépettt, s hol az egyik hol a másik felé nézett, lendült a szoknyája ahogy hitetlenül méregette a fiait. – Erre neveltünk titeket? Hogy egymásra emeljetek pálcát? Azt hiszitek nincsenek éppen elegen, akik ezt tennék velünk? Veletek?  - mély hallgatás. Egyikük sem mert megszólalni. Pansy türelmetlenül intett pálcát tartó kezével. – Ide hozzám! – a két fiú engedelmesen hozzá sietett. Lehajtott fejjel álltak.  Pansy gyorsan osztotta a két pofont a két fiúnak. – Meg ne lássam még egyszer! – megemelte Deimos állát. A szürke szemek szomorú megbánást tükröztek. Deimos! Bárhogy is. Mégis Deimos az, aki igazán finom lelkű. Hiba. De Pansy rájött, hogy Deimosba nem lehet belenevelni a kegyetlenséget, egyszerűen alkalmatlan rá. Megsimogatta a szomorú gyerekarcot, majd Falcohoz furdolt. Állemelés. Pansy kutatva nézte a szürke szemeket. Tűz. Már megint ez a tűz. Kitől örökölte? Túl heves. – ingatta Pansy a fejét. Még egy pofont kevert le kisebbik fiának. Nem a rendre intő anyai szigor pofdonját, hanem a kemény vezető éles csattanó tenyerével. Falco mérgesen kapott az arvához.

-         Áh ez fájt anya!

-         Az amire a testvéreid, amire Deimost buzdítod az viszont nekem fáj! – sziszegte Pansy. – Ne tagadd Falco! A te ötleted valósul most meg itt. Nem Deimos akart veled párbajozni! – Állánál fogva kényszerítette Falcot, hogy ránézzen. – A harchoz higgadtság kell fiam! Ami Deimosban megvan, de belőled a szikrája is hiányzik.  Párbajozni akarsz? Tessék -  Deimost félre rántva az útból maga hátrált fiával szemben. Falco döbbenten nézte anyját. – Ne a testvéreidre támadj Falco! Ha gyakorolni akarsz fordulj bizalommal a szüleidhez, Mindig ezt mondtam nem igaz? – emelte meg hűvös gúnnyal a szemöldökét Pansy. Deimos és Grainne kikerekedett szemekkel álltak egymás mellett. Soha nem párbajozhattak anyjukkal, ahogy egymással sem.- A legsúlyosabb tiltás volt tudták. De Falcot épp ezért izgatta. S a két fiú össze akarta mérni az erejét. Pansy nem engedte nekik.  – Az igazi lovagi párbaj az, amit most mi teszünk. A legértékesebb a fej igaz?  Arcon ütöttelek, tehát megsértettelek. Az arculcsapás a legsúlyosabb sértés volt a középkorban is – tanítás. Pansy maga is furcsálta, hogy ideje hiányában néha a legváratlanabb pillanatok, amikre nem is készül, észrevétlenül tanítássá válnak. – Tehát felveszed a kesztyűt fiam, vagy hagyod a csorbát a becsületeden? Ebben az esetben a hercegnő kendőjét, és a koszorút én kapom meg – mosolygott gonoszul Pansy.  – Hercegnő a kendőt! – biccentett a lányának Pansy. Grainne felemelte a kendőt, s a három testvér összevigyorgott. Tehát anyjuk belement a játékba? Úgy ,hogy nem is hívták? Falco meghajolt anyja felé, s Pansy viszonozta. Csak az ő pálcája volt ezüst markolatú. A Malfoyok a nagykorúságukat betöltve kapnak nemesfémes markolatú pálcát.  Pansy indított. Falco védte.  Pansy gúnyosan elhúzta a száját.

-         Apa azt mondta veled értelmetlen harcolni – morogta Falco.

-         Mégis sokan megkísérlik – nevetett szárazon Pansy.

-         Nem szeretem az értelmetlen harcokat – dünnyögte Falco.

-         Honnan veszed, hogy ez értelmetlen? – Pansy metsző hangon folytatta. – Férfiak! – sziszegte halkan. – Mindig győzni akarnak! Elég volt – intett Pansy.  – Forró fejű vagy és hamar feladod – mérte végig kisebbik fiát Pansy. – Lassú víz partot mos igazam van Deimos? – emelte tekintetét Pansy a szobortalapzaton álló fiára.

-         Igaz anya!- mosolygott csendesen Pansyra.

-         Lassú parázs és lobbanó szikra – biccentett a fiaira Pansy, Deimosra, és Falcora.  Grainnehez lépett, s lekapta a hullámos hajkoronáról a koszorút. – Az ékszert én nyertem. Kiváló választás a napfordulói estélyi mulatságra – forgatta meg a leveles koszorút, s temperamentumosan  a kastély felé vette lépteit.  A gyerekek követték. Pansy nem fordult meg, de még a lépcsőn haladva kiáltotta. – Holnap fél tizenegyre Deimost, tizenegyre Falcot várom  a trófeateremben!

-         Anya komolyan párbajt akar tanítani nekünk? – suttogta Falco.

-         Nagyon úgy tűnik – Deimos csodáló tekintettel követte az alacsony lendületes nő után.

-         Végülis úgyis ezt akartuk – nevetett össze pajkosan a két  fiú, s izgatottan beszélgettek a holnapi új tanórájukról.

-         Azért nem csak pofoztalak titeket – jött a csendes nevetés az ajtóból. Pansy állt ott egy dobozzal a kezében. Deimos felmosolygott rá.

-         Persze, hogy nem – mosolygott rá kedvesen Deimos. – De annyira meghatározó és fontos pillanatokban, ahogy kellett. Csodáltalak ezért a nevelési következetességért. Nagyon ritkán kaptunk pofont, de akkor nagyon megérdemeltük. És valahogy az is inkább simogatásnak tűnt, mint pofonnak.

-         Hát éppen Falco akkor tényleg nem érezhette simogatásnak – nevetett Pansy. – mh. Utána mindig bánkódtam, hogy már megint ezt tettem.

-         Grainne kivételezett volt, ő csak az utóbi években kapott egyet-kettőt.

-         Jaj elmesélte? – nevetett Pansy. – Igen. Blaise…kierőszakolt egy-egy anyai pofont tőlem Grainne irányába is. Bár Grainne lett lázadó abban az időben. Hát meg tudom érteni – villant pajkos fény Pansy szemében.

-         Jók voltak a későbbi lovagi párbajaink – nosztalgiázott Deimos.

-         Én is szerettem így veletek lenni – Pansy is elrévedt egy pillanatra.

-         Sokat felidézem őket.

-         Ne a múltban merengj Deimos. Most a jövődet kellene építened – komolyodott el Pansy hangja.

-         Tudom miért volt mindig a pofon. Ha pálcát használtál volna az fájdalmasabb lett volna igaz?

-         Pálcával a kezemben veszélyesebb vagyok – kacagott Pansy. – Igen. Ha túl dühös voltam féltem igazán pálcát használni veletek szemben.

-         Mit hoztál?

-         Ajándék. Aurorának.

-         Mi ez? – Deimos kivette a kígyómintás dobozt anyja kezéből, s  felnyitotta. Egy kisgyerekkori képe volt benne. Az a pitypangos réti kép. Draco készítette róluk, egy egész sorozatot akkor.

-         Nem viszem el – intette le Deimos, miközben a cipőfűzőjét igazgatta.

-         Miért nem? Talán örülne, ha lenne egy gyerekkori képe rólad. Ez olyan bizalmas dolog. Én is szerettem volna apádról egy kisgyerekkori képet.

-         Talán azért, mert te akartál egy fiút tőle – morogta halkan Deimos.

-         Mert azt akarod mondani Aurora nem akar tőled? – emelte meg a szemöldökét Pansy.

-         Nem tudom. De ez a kép célzás arra, hogy mit várunk tőle. Meg fog sértődni – intette le Deimos.

-         Ha megsértődik, akkor kicsit sem szeret – jegyezte meg Pansy hidegen. Bosszantotta a dolog. Tényleg ennyire nem lehet szeretni Deimost? Csak az ő szemében olyan szeretni való? Képtelen reálisan felmérni, ő túlságosan szereti ahhoz ,túlságosan az anyja, hogy távolról külső szemmel láthassa a fiát. – Tisztában kell lennie ezzel nem azért veszed feleségül, hogy teázz vele!

-         Én is tudom, szerintem ő is tudja, nem kell rá ilyen eszközökkel emlékeztetni – tiltakozott Deimos.

-         Belegondolva engedtem ezt. Két teljes év jegyesség! – nézett hidegen Pansy. – Minek? Van haszna és értelme?  - Deimos nem felelt. Mindketten tudták, hogy nincs.  – Vidd el neki, ha más nem kidobja!- sértett volt. Pansy mégiscsak anya. Elképzelni sem tudja, hogy a fiát ne szeresse a menyasszonya. És rosszul esett neki is, hogy ezt kell átélnie a fiának. De a döntés nem csak az övé. Közös. Deimos méregette egy ideig a képet. Végül visszacsomagolt, s a hóna alá csapta. Ám legyen.  Nagy sóhajjal indult lefelé a reprezentatív Malfoy- lépcsőn. Ismét teázás? Ismét érzékeket és vágyakat rengető élmény lesz – húzta el a száját Deimos.