Délutáni süteményezés az étkezőben. Deimos az öntetet kanalazta a süteményéhez. Pansy és Draco időnként összenéztek. Meg kellene kérdezni, de mégsem merik. Deimos már két hete nem ment Carrowékhoz. Ez a hétvége a harmadik. Mi történhetett? Pansy Falcot vonta kérdőre, de Falco jó testvérhez híven hallgatott mint a sír.  Falco torkát köszörülve dúdolt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. 

-         Bátyus? Egy kis teát? – emelte meg a teás kancsót vihogva.

-         Nem. Kösz – dünnyögte Deimos.

-         Ki lehet űzni vele a világból mi? – kacagott Falco.

-         Kisfiam valami baj van? Összevesztetek Aurorával? – csapott le gyorsan Pansy.

-         Nem. Csak hányok a teától – morogta Deimos. Bosszúsan tapasztalta, hogy nem  fejezheti be az öntete kanalazgatását, mert a család rászállt. Felállt, s a nyakába tette a látcsövét.

-         Nem fejezed be…?

-         Nem – morogta Deimos, s nagy léptekkel futott le a hátsó teraszon.  Alig távozott, amikor váratlan vendég érkezett a Malfoy- kastélyba. Egyedül egy letakart dobozzal. Aurora Carrow. Pansy kikerekedett szemekkel nézte a lányt.

-         Nem is számítottunk arra, hogy…- Draco morogta, de Pansy oldalba bökte.

-         Szervusz! – sietett az érkező elé. – Deimos madárlesre ment…mh… - egyértelmű volt ,hogy nem volt megbeszélve a lány érkezése. Kínos hallgatás. Aurora fülig vörösödve állt a Malfoy tekintetek kereszttüzében. – Falco! – hívta magához kisebbik fiát Pansy. – Bizonyára tudod, merre mászkált a bátyád. Kísérd el Aurorát!

-         Mármint hogy én? – bökött a mellkasára Falco, de csak szúrós tekintet volt a válasz.  – Jaj, igen persze. Aurora? – a lány azonnal a nyomába eredt. Falco felmérte a lehetőségeket, hogy merre is mehetett ma Deimos. Közben a csendben lépkedő lányt nézte.

-         ÉS, hogy s mint arra nálatok?  - vihogott Falco. Aurora zavartan mosolygott. – Mh. Nálunk is – vihogott Falco. Jah nálunk is ilyen vicces a helyzet. – MH. Ha nem kedveled az erdőket, akkor most… - Falco elröhögte magát. – Deimos mesélte, hogy milyen jól megértitek egymást a…beszélgetésben – Falco összezavarodott. A lány semmit nem felelt ,csak egyre vörösebb füllel haladt mellette.  – Ehh. Még gondolom nem jártál a Malfoy- birtokon. Majd Deimos biztos megmutatja, mh a jobb helyeket…mármint a…. – Falco megvakarta a tarkóját. Szuper társaság ez a lány. Tényleg. Nem lep meg ha Deimos szünetet akart. Megnyugodva látta, hogy bátyja a madárlesben van. Jaj, nem kell tovább fecsegnie ilyen értelmetlenül. Felfütyült a bátyjának. – Friss madárkát hozok neked bátyus! Mármint…ööö… - Deimos kinézett az öccsére, csak akkor látta meg, hogy Aurora áll lent.

-         Falco ne nyöszörögj a menyasszonyomnak  - nevetett Deimos, s lesietett.

-         Izé! Jó nézelődést! Vagy madárvadászatot vagy mit. Ha teát kértek csak szóljatok – vihogott Falco és elszaladt. Deimos és Aurora csak álltak egymással szemben, nem tudták, hogy mit is mondjanak egymásnak.

-         Nem jöttél mostanában – suttogta halkan Aurora.

-         Hiányoztam? – provokatív kérdés. Aurora nem is válaszolt. Lesütötte a szemét.

-         Ezt neked hoztam – tartotta Deimos elé a letakart dobozt.

-         Nekem? – Deimos átvette, s kíváncsian fellebbentette a kendőt. Egy díszes kalitkában apró halványkék tollú madár csipogott.

-         Úgy tudom ,szereted a madarakat – babrált idegesen az ujjaival a haján Aurora. Deimos méregette a  madarat. Szép állat volt.

-         Igaz – Deimos könnyedén engedte el a ketrec ajtaját. A madár ugrált még a ketrecben néhányat, mielőtt kiröppent a kalitkából. Deimos mosolyogva nézett utána.  Aurora értetlenül figyelte a mozdulatokat. – De szabadon sokkal jobban szeretem őket – nézte a messzire elröppenő csipogó madarat.  Aurora zavartan állt. Akkor talán nem a legjobb ajándékot hozta. Elfordult, s visszafelé indult a kastélyba. Deimos megállította.

-         De nagyon örülök neki – mondta Deimos. – Ha szabadon engedünk egy madarat, akkor kívánhatunk valamit. S talán valóra válik – suttogta halkan.

-         S te kívántál valamit? – jött a suttogó halk kérdés.

-         Igen – nézett rá mély szürke pillantással Deimos. – De nem szabad elmondani. Akkor nem válik valóra – mosolygott Deimos. – Miért jöttél ma utánam?

-         Kell azt mondani? – halk rebbenő válasz.

-         Nem mutattál nekem szivárványt, emlékszel? – jegyezte meg Deimos. Aurora lehajtotta a fejét. – Akkor most mutatok neked én – nevetett fel Deimos, s kézen ragadva a lányt maga után vonszolta. Aurora szó nélkül követte. Az erdő tisztásán Deimos előkapta a pálcáját, s behunyt szemmel  mormolta a varázsigét. Aurora sokáig nem nézett fel. Csak amikor a fényes derengést érezte a szemhéja mögül. A lábuktól egy varázsolt szivárvány indult. Három színben, erősen, szélesen. Az ég felé ívelve. Egy pillanatra szétnyílt a szája.

-         Persze pusztán illúzió – rántotta meg a vállát Deimos. – És a földi törvényeknek ellentmondó szivárvány, de az nem számít. – Aurora nem kérdezett rá, hogy honnan tud ilyen varázslatokat a fiú. Egyértelmű volt. Ez saját varázslat. Ilyet nem lehet könyvekből tanulni.

-         Ami nincs azt pótolni kell – mosolygott Deimos. – Én imádom a szivárványokat mondtam – fellépett a színes ívre. Aurora nem mozdult. – Elbír ne aggódj! – rántotta meg finoman a lány kezét. Aurora bizonytalanul lépett fel a szivárvány ívére. Mintha vattára lépett volna, puha volt, besüppedt a lába, de az erdőtalaj felett volt. – Nos szeretnéd kipróbálni, milyen egy szivárványséta? – kacsintott Deimos. Aurora a lába elé nézett. Nem láthatta Deimos mosolyát a bizonytalanságán. Nem is haladtak sokáig. Már a tetején voltak. – Ha tériszonyod van… mh ezt talán hamarabb kellett volna kérdeznem – ráncolta a homlokát Deimos.

-         Nincs – jött a halk suttogás mellőle.  Deimos a szivárvány tetején lehuppant a puha vattaszerű képződményre. – Én nem szeretem a rövid ideig tartó varázslatokat – látta Aurora ideges pillantását a szivárvány másik végére. – Addig tart, amíg fel nem oldom. Fenséges élmény szivárványról lógatni a lábad. Gyere! – húzta le a lányt maga mellé. Aurora félősen nézett körbe. A Malfoy- birtokot láthatta madártávlatból. A dombokat, az erdőket, a távoli réteket, s mögöttük a kastély impozáns épületét.  Deimos fellelkesülten nézelődött, lengette a lábát, és  a távcsövével időnként körbekémlelt az égen. Aurora csendesen ült mellette. Deimos beengedte a saját birodalmába. Álomvilág? Talán. Deimos, aki gyerekkorától a szoborparkba járt bűvölte a szobrokat, és szivárványt varázsolt magának. Mindent, amiről álmodott, amire vágyott. Ami mások szerint csak az álomvilágban létezik. Ő a maga számára valósággá tette. Talán még ma sem nőtt fel, hogy ennyire élvezi ezeket a gyerekesnek tűnő dolgokat. Más sötét és gonosz varázslatokat talál ki. Ő szobrokat és szivárványt varázsolt. Ahogy a Malfoyok tudták is. Kivételes varázsereje lesz és van. De míg ők a hatalom szolgálatába akarták ezt felhasználni, addig Deimos a szépet és a jót találta meg vele. Az öröklött tulajdonságok furcsa párosa a Malfoyokból, apjából és anyjából. Az élet a szépség a boldogság szeretete. Az ő érzékeny lelkében találkozott és párosult és teljesedett ki. Nem önös érdekből. Deimos mindent amire vágyott így teremtette meg. Megalkotta magának. Mint a szivárványon üldögélést. Aurora ámultan figyelte. A vőlegényét, aki ilyen varázserőt birtokol, aki ilyen varázsigékre képes, aki ilyeneket alkot. Nem értette, igazán felfogni sem tudta. Otthon sokat mondták neki a Malfoyok kimagasló tudásúak a halálfalók között. Nem véletlen, hogy őket nevezte ki utódjának Voldemort. És tessék. Itt van Deimos mellette, aki megmutatja neki a varázslatot úgy, ahogy a világon senki más nem űzi és használja. Aki halálfalóként, leendő utódként nem rombolásra és gyilkolásra és kegyetlenségekre használja az erejét, hanem hogy gazdagítsa a világot. Észre sem vette, hogy már percek óta figyeli a mellette lelkesen nézelődő Deimost. Egyszerűen hitetlenkedett és most döbbent rá, hogy valóban nagyon kivételes ember az, akinek egykor a felesége lesz. Deimos talán kérdezett valamit? Mert most ránézett. Azokkal a szürke szépségre éhes és világra nyitott szép szemekkel, amelyekben ott volt az élet fájdalma és szépsége is. Az ezüst-tó, ahogy anyja hívta mindig. A lelke tisztasága és érintetlensége. Mert ez a lélek érintetlen volt a gonosztól. Hiba vagy nem hiba, de így volt.  Sokáig nézhette egymást ez a két különleges szempár. A szürke és ez a szürkéskékes zöldes szín. Deimos bátortalanul hajolt közelebb a lányhoz. Aurora szemében ott csillogott a félelem. Elakadt a lélegzete. Deimos óvatosan hajolt közelebb. Már csak hajszál választotta el az ajkaikat egymástól, amikor Aurora hátrébb billent. De nem kapta el az arcát. Deimos kutatva nézte az arcát. Zihálás, lebegő nedves ajkak. Deimos ismét közelebb hajolt. Szinte évek sűrűsödtek a percbe. Aurora remegve, de hagyta, hogy az ajkak az ajkaihoz érjenek. Leereszkedtek a szempilláik, s Deimos úgy érezte a szivárvány vattaszerű tömegében süllyedt el. Aurora viszont úgy érezte, mintha a vattacukor édes és könnyed anyagát érezné Deimos csókjában. Szokatlan élmény volt. Nem volt kellemetlen. Az öntet íze volt a szájában. Enyhén mentolos és édes. Nem vett levegőt egyikük sem. Nedves, óvatos tapogatódzás és kóstolgatás. Deimos úgy érezte ha lehet még közelebb kerültek a naphoz, szinte varázslat nélkül lebegett  az égen. A szíve majd kiugrott a mellkasából, s érezte, ahogy levegőcserére lenne szüksége, de félt, ha levegőt vesz már nem folytathatja a csókot. Aurora nem hagyta sokáig  a puha ajkak érintését. Az ismeretlen és furcsa érintkezést. Elhúzódott, s ajkát beharapva félénken hajtotta le a fejét.  Deimos pihegve nézte a lesütött szemhéj bronzosságát. Csillogtak a most egészen élénk világos szürke szemek. Nem ért a lányhoz. Tudta, ha megtenné jobban megijesztené, mint eddig.  Aurora így is ijedősen kapta el az ajkát az ismeretlentől. Tisztában volt vele, nem mindenkinek adatik meg, hogy szivárványon csókolózzon először. Sőt. Kételkedett abban, hogy lett volna előttük bárki is a varázsvilágban, aki ebben a kiváltságban részesülhetett. Nem értette ő miért érzi ilyen félelmetesnek ezt a dolgot, mindenki más is csókolódzik, ő mégis úgy retteg tőle, még most is mintha….legalább annyira, mintha Voldemort előtt kellene állnia valami súlyos vétség miatt.

-         Köszönöm az ajándékot – suttogta Deimos. – Ez a kívánságom kivételesen gyorsan teljesült – mosolygott. De Aurora nem mert felnézni. Tartott tőle, hogy akkor talán megismétlődne az ami az előbb történt. Deimos felhúzta a szivárványról, s a másik oldalán sétáltak le. Ahogy talajt értek a szivárvány eltűnt a hátuk mögül.