Rózsák illatát hozta a szél. Csendes nyári éjszaka. Halk éjszakai hangok. Megérezte az átölelő kart, amely a derekát simította át.  Nedves ajkak tapadtak a kasmír illatú bőrre.  A szürkéskék szemek sötéten villantak az éjszakai fényben. Deimos nem szólt semmit, csak mély pillantással viszonozta a tekintetet. A lányos keblek megemelkedtek és lesüllyedtek. Nagy távot tettek meg egyetlen levegővétel alatt. Bizonytalankodó férfiujjak oldozták ki a hálóing fűzőjét. Lassan, szinte várakoztató kínzó lassúsággal. A fodrok közül lassan bukott ki a sápadt fehér bőrszín. Deimos félrehajtotta a  női halmokról az anyagot ,s csókokat hintett a bársonyos bőrre. Felnézett. Szemében kérdés volt. Száraz nyeldeklés, de egyetértő szempillalebbenés volt a válasz. Deimos óvatosan húzta át a hálóinget Aurora fején, s felé magasodott. Olyan nagy volt a csönd, hogy úgy érezték minden a saját sóhajukat visszhangozza.  Puhatolódzó gyenge nedves érintés és csúszás. Ügyetlenül meg-megállva. Kifulladó pihegés, majd újult erővel és lendülettel érkező lökések. Nem várt érzés közeledett és meglepte, akár egy váratlan ajándék. Aurora levegő után kapkodva remegett meg Deimos alatt. Alig egy-két másodperc öntudatlan szétfutó kellemes borzongás. Deimos gyöngyöző homlokát a párnába fúrta Aurora válla felett.  A hűvös apró női kéz hátrasimította a mindig szépen fésült hátrarendezett szőke tincseket.  Deimos felemelte a fejét, s a csodálkozó, csillogó szép szempárba nézett.

-          Deimos! – suttogta hitetlenül Aurora átsimítva a férfi arcát.

-          Jó volt? Tényleg? – döbbent le Deimos, s széles mosollyal nézte a nőt. – Mármint neked is?  - sütötte le zavartan a szemét Deimos.

-          Mh. Igen – pirult el a sötétben Aurora. S gyorsan behunyta a szemét. Deimos  Aurora vállát csókolgatta. De örömében képtelen volt abbahagyni.

-          Aurora! Ez olyan… nagyszerű! – nevetett halkan, s  a vörös tincseket simogatta. Aurora nézte a szürke, halovány, gyengéd pillantást. Deimos örömtől ragyogó arcát.  Aurorával lenni ritka ajándék volt. Alig mert a feleségéhez nyúlni. S most ,hogy végre nem egyedül csak ő lelte örömét az együttlétekben, ez különösen boldoggá tette. Úgy érezte ezzel egy lépcsővel közelebb is kerültek egymáshoz, hogy a kölcsönös örömszerzés egy újabb nyitja az Aurorához érkezésnek. Kivételes alkalom, ha ők együtt vannak, s az a kevés is inkább terhes volt Aurora számára. Ők nem is számolták a heteket. Deimos azonban tudta, hogy anyja nagyon is számolja. És várja, várja az utód jelentkezését. Ahogy a kevés együttlét után ,de Deimos és Aurora is várta. De a várva várt örökös csak nem akart érkezni. Nem tette szóvá senki, még nem. De mind sejtették elkerülhetetlen lesz egy ilyen újabb kínos beszélgetés, ha nem történik gyökeres változás ebben a kérdésben. Deimos pedig bizonyos volt abban ,hogy Aurora kedve is fokokkal mérhetően több lesz, ha élvezi is az együttléteket vele. Ezért érezte mérföldkőnek ezt az együttlétet Deimos. Amitől pedig igazán nem is várt semmit. S tessék. A pirulós zavarban lévő csendes felesége, ma talán tényleg szerelmesen nézett rá? Vagy csak a szeme káprázott és hitette el vele ezt a képzetet? Amivel annyit álmodott, s amit Aurorától még sosem kapott meg? – Nézz rám! – súgta halkan a fülébe. Aurora szeme erőtlenül lebbent, s ránézett. Ott volt benne a csillogás. Az amit még soha nem látott bennük, ahogy még soha nem nézett rá. Deimos félősen hajolt a mélyvörös ajkakra. Szétnyíltak az ajkak az érkező előtt, s most már mindketten érezték az örvényt, a szédítő fellegeken lebegést.  Aurora elhúzta a száját, s Deimos egy pillanatra csalódottan nézett le a feleségére. Hát mégsem. Mégiscsak valami véletlen lehetett az előző, ha Aurora ismét undorodva húzza el a száját előle. De Aurora csak egy kérdés erekéig húzta el a száját.

-          Mi történt? – kereste Deimos szürke szemeiben a választ.

-          Nem tudom. De remélem örökké tartani fog – mosolyogta, s visszahajolt a felesége ajkaira. Aurora a vállába kapaszkodva csókolta vissza. Deimos ismét érezte a lebegést.

-          Mh Remek ötletem van – mosolygott le kisfiúsan Aurorára.

-          Micsoda? – Aurora tiltakozva fogadta, hogy véget ért a csók, amely végre érthetetlen bizsergést váltott ki belőle.

-          Majd holnap megmutatom – suttogta Deimos, s engedelmesen visszahajolt a nő ajkaira. Talán álomba csókolták egymást.

Másnap Deimos reggeli után rontott be a hálóba. Már felöltözve szaladgált le- s fel a szobában.

-          Gyerünk ébredj már!-  mondta izgatottan.

-          Mh. Már reggeliztél? – motyogta álmosan Aurora látva Deimos kezében a kalácsot.

-          Jaj igen – nézett a kezében tartott vajas kalácsra Deimos. – Öhm…ezt neked hoztam – nyújtotta át. – Öltözz gyorsan nagyszerű tervem van mondtam az este.

-          MH. Azt hittem csak álmodtam – motyogott Aurora.

-          Hát először én is – nevette el magát halkan Deimos. – De már látom ,hogy nem – nézte boldogan felesége csillogó tekintetét.  – Ó. Kielégítettem a feleségem – suttogta Deimos.

-          Deimos! Ne mondj ilyet! –suttogta pirulva Aurora. Deimos felhúzta az ágyból.

-          Gyere már öltözz! – tuszkolta finoman az öltözőszoba felé Aurorát. Aurora sietősen kapkodta magára a talárját, s Deimos már csak út közben engedte, hogy elrágcsálja a kalácsot.

-          Áruld már el hova sietünk! – kérdezte halkan Aurora. Deimos csak mosolygott rá de nem felelt. Deimos olyan izgatottan csillogó szemekkel nézett minden lépésnél vissza Aurorára mintha attól tartana, hogy a csillogó szerelmes tekintet eltűnik egy varázsütésre Aurora szeméből.  Komolyan ennyire képes egy… egy jó éjszaka? – Deimos fejét rázva ámuldozott. A domb tetejére ért és előkapta a pálcáját. Ismét halk motyorászás behunyt szemmel. Aurora a kalácsot majszolva várta, hogy mi fog történni. Sokáig semmit nem látott. Aztán lassan ,egyre erősödő ködgomolyag gyűlt a lábuknál.  Aurora sokáig nem értette, hogy mi a csoda készül. Csak amikor erős tömbként állt s Deimos elégedetten nézegette az eredményt akkor kezdett homlokráncolva gondolkodni.

-          Ez…mi…? – motyogta a kalácsot rágcsálva.

-          Mi lenne? Felhő! – mosolygott pajkosan Deimos. – Az éjszaka úgy éreztem a fellegekben járunk, most megmutatom milyen is ez a fellegekben – nevetett szerényen, s a felhőre huppanva invitálta Aurorát. – Gyere már nem harap! – intett várakozóan. Aurora majdnem félrenyelt.  Deimos már megint saját varázslattal állt elő, és már megint…megint ennyire….álmodozóan szép. Deimos megfogta Aurora kezét s felhúzta a felhőre. Hasonló anyagú volt mint a szivárvány, mintha puha szivacs és vattacsomó lenne.  Alig lépett fel már meg is emelkedtek. Aurora halkan sikkantott, ahogy a dombról felemelkedve az égre emelkedtek. Nyári tiszta ég. Az egyetlen felhő az égen az övék volt. Igazi kis fehér bárányfelhő. Aurora elismerő és talán egy icipicit rajongó szerelmes szemekkel nézett Deimosra.

-          Merlinre Deimos! – suttogta Aurora.

-          Valójában itt kellett volna először történnie – súgta halkan Deimos, s Aurora tarkójánál a hajába túrt, s kapkodva csókolta. Csillogott a szemük. Aurora szemérmesen húzódott hátra.

-          És ha meglátnak? – kérdezte bizonytalanul.

-          Senki nem láthat – biztosította Deimos. – Én csináltam. És én se szeretném, ha valaki látna minket. De most tényleg a fellegekben lehetünk – súgta, s Aurora a habokra dőlve nézte a felé boruló kék eget, Deimos szürke szemét, a hosszú szőke tincseket. Közel, s távol senki, csak ez a pihe-puha hófehér felhő, Deimos ölelő karja ,a zihálása, a remegés, a langymeleg nyári fény.  S ahol csak ők ketten vannak,  a levegőben úszva a fellegek között. Aurora levegő után kapkodva reszketett meg újból Deimossal egyszerre. Van még valaki a varázsvilágban, aki ilyen élményekben részesülhet, mint ő Deimos mellett? Deimos a szó szoros értelmében valóra váltotta minden álmát. A fellegekbe repítette kettős értelemben is. Kivételes varázsló volt Deimos. S általa kivételes élményekben lehetett része Aurorának is. Szivárványon csókolózni és felhők között szeretkezni igazán nem számított mindennapi dolognak még a varázsvilágban sem. Ketten voltak és igazán nem túlzás, ha úgy érezték a szerelem felhőjén. Deimos mosolyogva nézte a habokba süppedő csillogó szürkéskék szemű vörös hajú szépséget, a feleségét, s legszívesebben mindig ezen a felhőn lebegett volna kettesben távol mindentől a világtól ebben a boldogságban úszva, amiben most részesültek mindketten. Az ég kékjéből fölé magasodó helyes kisfiús mosolyú Malfoy- arcot simogatta s képtelen volt leplezni a szeme csillogását, hiába sütötte le minduntalan a szemét, szinte átragyogott a fénye a szemhéján is. Egyikük sem tudta kimondta e a szót ,vagy csak  a képzeletük vitte a fülükbe a szó dallamát: szeretlek…de igazán nem is számított. Elég volt a szemnek hinni, a csillogó tekintetnek, a felhőről lepillantó izgatott arcnak.  Képtelen volt titkolni, hogy itt és most nagyon rajong a férjéért, és igazán nem is tudta mikor és hogyan szeretett bele, a varázstudásába, a személyiségébe, vagy a külsejébe ,vagy mindbe egyszerre és egyformán és együtt. De hogy erre ráébredjen ,ahhoz talán mégis az az éjszaka kellett, s az, hogy ne csak a teázást élvezze Deimossal. Deimos lelkesen mosolygott szorongatta Aurora kezét, s nézték az alattuk elterülő Malfoy-birtokot.