A vadászház nagyon csendes volt. Deimos halkan lépett a nappaliba. Aurora könyve az albka melletti kis asztalon, a könyvjelzővel, bejelölve. Deimos letette a virágcsokrot az asztalra, s körbejárta a házat. A feleségét sehol nem találta. Júniusi fülledt meleg. Deimos áttörölte a homlokát a Malfoy-címeres zsebkendővel. Kinézett az ablakon. Villám cikázott át az égen. Hova tűnhetett Aurora? A hálóban bevetett ágy, a baldachin redői szépen rendezetten. Rend és nyugalom. Aurora kasmír illatú kézkenőcse az éjjeliszekrényen. Deimos letekerte a tégelyt s belélegezte a felesége illatát. Összeszorult a szíve. Gyorsan és sűrűn pislogott. Kent egy keveset a kezére ,hogy az illatot magával vigye.  A fürdőben a leglátványosabb a polcokon sorakozó gyorstesztek hiánya volt. Aurora már mindet kidobta ezek szerint. Deimos lehajtotta a fejét. Nem kérdés. Aurora tehát tudja nagyon jól, hogy itt már számára nincsen hely. Az ő ideje lejárt a Malfoyok birodalmában. Hirtelen kezdett szakadni az eső. Deimos kipillantott a gyorsan szakadó esőbe. Megrázta a fejét, s kilépett a teraszra. Átsietett az istállóhoz. Jól sejtette. Aurora kilovagolt. Nem számított a gyorsan érkező kora nyári viharra? Deimos lóra ült ,s bizonytalanul forgatta a kantárt. Mégis merre mehetett? Megszaporázta  a lova lépteit, s vágtára fogta. Az erdő nedves talaja már könnyedén csúszóssá vált. A hegyek meredekek és bizonytalanok ebben az időben. Remélhetőleg Aurora meghúzódott valamerre. Felkereste felesége kedvenc helyeit, ahol együtt megfordultak ,de Aurorát semerre sem találta.  A talárja már csurom vizes volt, szakadt az eső, a sűrű cseppektől alig néhány méterre látott. A villámlás megvilágította az utat. A sűrű fekete felhő gyorsan ereszkedett a tájra.  A mennydörgés rázta meg a tájat. Deimos irányt változtatott. A sziklás hegyoldal mellett vágtatott végig. A szél annyira nem zilálta itt mint a tisztáson.  A távolban, minta egy mozgó pontot látott volna, goyrsabb ütemet diktált, s végre felismerte a csapzott esőáztatta lovast.

- Aurora! – kiáltotta át a vihar zúgását. Aurora rákapta a pillantását, de a vágtát nem csökkentette, talán még növelte is. Deimos legalább attól megnyugodott, hogy nem céltalanul bolyong az erdőségben. Nyugodt természetük ellenére mindketten jól lovagoltak.  Csúszós volt a talaj, és nem a legszerencsésebb a síkos talaj. Deimos kihajtotta az állatot ,s végül beérte a nőt, elkapta a kantárt, s megrántotta, hogy megálljanak. – Megőrültél? Ki akarod törni a nyakad? – mérte végig Deimos süvöltve a tomboló viharban.  Nedves haja a tarkójára simult ,csöpögött belőle a víz, Aurora nedves szempilláin lebegtek az esőcseppek. Nem lehetett látni a sírástól vagy a széltől vörösödtek ki a szemei. Kitágult szemekkel meredt Deimosra. Határozott mozdulattal ugrott le a lóról ,s futni kezdett. Deimos is leugrott ,s a nő után eredt.  Néhány lépés után beérte. S megállította.

- Miért jöttél vissza? – kérdezte egyenesen Aurora. Deimos nem felelt, csak a mélyvörös ajkakra hajolt, esőíze volt a puha ajkaknak, Aurora nem akarta visszacsókolni, de mégsem tudta megállni, hogy ne viszonozza a csókot.  Deimos magához húzta a nőt ,s ekkor érezte meg, hogy reszket a törékeny test.

- Meg fogsz fázni – suttogta, s kézen fogva húzta a szikla mentén. Egy védett helyet kerestek. Valahol, az erdőben. Nem ismerték ezt a részét. A sziklásokhoz nem is igazán jöttek, nehéz volt megmászni, és sokáig is tartott volna. Aurora festőállványát sem tudták volna felállítani, így a terület kimaradt a felfedezőútjaikból.  Deimos magához húzta a feleségét, hogy melegítse a testével, de már ő maga is átfagyott a jeges esővíztől. Kutató szemei a sziklás szélén egy mélyedésre estek. A villámok elől menekülve húzta Aurorát maga után. Lehajolva bejutottak a mélyedésbe. Deimos előhúzta a pálcáját, hogy világítson.

- Ez egy barlang – nézte a kissé nyirkos barnásszürke falakat Aurora.

- Éppen ideális, amíg eláll az eső – Deimos tábortüzet varázsolt az apró üregbe. Egy keskeny út a barlang további részébe is vezethetett, de Deimos megelégedett ezzel az üreggel is. Meddig tarthat egy ilyen vihar? Órákig? Aurora a barlangfalnak dőlve nézte a kinti zuhogó esőt, a tomboló vihart. Jó volt, itt a széltől óvott helyen meghúzódni végre.  Hajából kicsavarta a vizet. Deimos levette a talárját, s a tűznél melengette a kezeit. Szürke szemeit az ázott mélyszín vörös hajra vetette.

- Szerintem vedd le te is ezeket a vizes ruhákat! Tényleg meg fogsz így fázni! – nézett végig Aurorán. Zavart kéztördelés. Bizonytalan lépések. De végül Aurorán is erőt vett az ösztön, hogy fázik. Reszketve szabadult meg a hideg, nedves világoszöld talártól. Deimos leterítette a talárját a tűz mellé, s Aurora felé nyújtotta a kezét. Aurora lesütötte a szemét.

- Feküdtél már így mellettem számtalanszor – mosolygott Deimos. Aurora elpirult, s elfogadta a felé nyújtott kezet. Leereszkedett a fekete talárra Deimos mellé ,s lehuynt szemmel élvezte a tűz melegét. Deimos figyelte a szemérmes, visszafogott nőt. Tenyerével átsimította a vékony, beesett arcot ,s ajkait Auroráéra szorította. Nedves kapkodó és ziháló volt a csókjuk. Már két hete. Nem érintette meg. Szokatlanul sok idő. S most teszi ezt…utoljára. Deimos indulatosan ölelte magához a vékony női testet. Az utolsó ölelés szenvedélyével. Képtelenség felfogni is, hogy a felesége, és már szinte nem az. Annyira megszokta, annyira kiismerte, és annyira megszerette ezt a nőt. Miért kell így alakulnia? Miért nem maradhatnak együtt? S miért…miért nem lehet tőle gyereke? Aurora szeméből megindultak a könnyek. Érezte Deimos ölelésén, a csókján, ezen a hevességen, ezen a soha nem tapasztalt ragaszkodó szoros ölelésen, hogy az, amitől rettegett úgy lesz. Deimos nem visszajött hozzá, hanem végleg elválni jött. Mohón tette Deimos vállára a karját, s szorította magához a meztelen, jól ismert karcsú férfit.

- Sss! Ne sírj! – törölte le a könnyeket tenyerével Deimos ,s átforrósodott a tenyere, s égette a sápadtfehér bőrt, amerre érte. A kedves vonalakat, amelyeket már annyiszor felfedezett, amelyektől képtelen megválni, a szép vonalakat, és íveket, a sima bőrt, a nőies vonalakat.  A pillantása vissza visszatévedt a szürkéskék könnyes, s vágytól fátyolos szemekre. Lágyan dőlt hanyatt a karcsú test, a nedves tincsek a taláranyaghoz tapadtak. Halkan sóhajtottak fel a mély behatolás alatt. Aurora leeresztette a szemhéját, s belélegezte az esőtől most erős pézsmaillatot. A férje illatát. Amely most mindennél erősebb és szédítően kellemes, és férfias volt. Deimos tincsei a homlokába hullottak ,s Aurora seperte ki, hogy a gyengéd pillantást láthassa a szürke szemekben. Az első finom lökések után mélyebb és intenzívebb tempóra váltott. Aurora átkulcsolta a lábait Deimos derekán, s pihegve érzékelte a még soha ne mtapasztalt mély és söprő lendületű szeretkezést. Olyan volt, mint a vihar odakint. Egyszerre gyengéd és mégis heves. A tűz fénye táncot járt a barlangfalon, mélyedésekben elveszett, fényt és árnyékot vetett. S a kasmír és a pézsma illat keveredett a fülledt szűk barlangi üregben. Félhomályos sötétségben, a saját apró sóhajaik közben jutottak el közösen a tudatlanság pillanatnyi élvezetébe. A gyönyör hullámai egyszerre söpörtek végig rajtuk. Soha nem volt még ilyen egyetlen szeretkezésük sem. Ennyire mély, ennyire sodró és mégis vággyal és gyengédséggel teli. Percekig képtelenek voltak elválni egymástól. Mintha a remegések soha nem akarnának véget érni. Deimos  erejéből kifogyva könyökölt Aurora mellett.  Nézte a lassan csillapodó ziháló női kebleket ,a rendszertelen kapkodó légzésüket figyelték mindketten. Észre sem vették, hogy magukkal ragadta őket az utolsó szenvedély tüze.  Deimos arcán árnyék suhant át.

- Szeretlek Aurora és bármi is történjék ez nem  változik – suttogta átsimítva a vörös tincseket. Aurora száján szomorú mosoly ült. Elfordította a fejét.  – Aurora! – fogta át Deimos a felesége vállát.

- Nézd! – szorította meg Deimos kezét Aurora, s a karnyújtásnyira levő barlangfalhoz értek a kinyújtott ujjai. – Nem mi jártunk itt először – suttogta. Deimos megfordult, s az apró női kéz simítása alatt a kőbe karcolt feliratra meredt. A barlang tüze fényt vetett a karcolatra: „Lucius+Narcissa”. Deimos felült ,s hitetlen szemekkel méregette a falba vésett két nevet.

- A nagyszüleim? Itt? – rebegte, s Aurora halvány mosolygós arcát nézte.

- Hát nagyon úgy néz ki – suttogta Aurora. Nyújtózkodott ,hogy elérjen a barlangfal aljában összegyűlt kőtörmelék közül egyet. – Nos? Megörökíted te is? – kérdezte halkan s Deimos kezébe adta az éles kődarabot. Deimos kivillantotta a fogsorát.

- Miért is ne? – erősen a falhoz nyomva a  követ nem messze nagyszülei karcolásától felvéste kettejük nevét is. „Deimos+ Aurora”.

- Mh ez nagyon szépen mutat – mondta komoly hangon Aurora. Deimos halkan felnevetett. S Aurora is elmosolyodott.

- Meg sem gondoltam…hogy a nagyszüleim…itt…jártak – túrta át a haját Deimos.

- Biztos ők sem unatkoztak – nevetett torokhangon Aurora.

- Szerintem sem – mosolygott rá Deimos.  Visszabújt Aurorához ,s belélegezte a bőre kasmír illatát. Aurora a mellkasához simulva pihegett a férfias pézsma illattól szédülve.

- Nem ezért jöttél vissza ugye? – kérdezte halkan Deimos mellkasát simogatva. Deimos nem felelt. – Már megvan az új jelölt igaz? Egy másik feleséged lesz?  - hajtotta le szomorúan a fejét Aurora. Deimos áttúrta ujjaival a vörös tincseket.

- Ne beszéljünk erről – suttogta erőtlenül. Csendben hallgattak. Összeölelkezve nyomta el őket az álom, miközben kint még tombolt a vihar. A fájó öleléssel, hogy most ölelik egymást utoljára férj és feleségként. S talán soha többet már…

A hajnal sugaraival ébredt. A tűz még égett mellette. Deimos talárján feküdt. De…egyedül. Zavartan ült fel. Deimos helyén egy pergamen volt. Könnyezve bontotta ki.

„Aurora! Sajnálom, de képtelen voltam szóban a szemedbe mondani, azt, amiért találkozni akartam veled. Bármennyire is fáj, a kötelességeimet teljesítenem kell. S ha nem is akarom, akkor is meg kell tennem. De mindig a Te igaz és szerető férjed maradok. Lélekben. Deimos” Aurora szeméből patakokban indultak meg a könnyek. Deimos mégis egy utolsó éjszakát adott neki. Kettőjüknek. Búcsúzóul. Ezt a romantikus éjszakát, holott tényleg nem is tervezte. A sors alakította így. Ahol több évtizeddel ezelőtt Lucius és Narcissa is többször megfordult, s ahol egyikük sem tudta, de igen…ahol Draco Malfoy fogant…itt találkozhatott utoljára a férjével. Minden életkedv nélkül öltözött fel, hogy elhagyja házasélete utolsó állomását is. A hegyi barlangot.  Hűvös volt a hajnal. Csak a korán kelő madarak csiviteltek a fák közt…egyedül volt. Most lett igazán egyedül.