A távoli mezőről figyelte a csatázókat. S szobormerev mozdulatlansággal meredt a szirt magaslatán állóra. Feltámadt a szél, lebegtette a hirtelenszőke hajat. A nyári nap még erősebben kiszívta , vakítóan szőke haja kiütközött a körülötte állók közül. Résnyire húzott szürke szemmel már az ellenséges csapatok mozgását követte.  Az arcán elszántság és szívós akarat tükröződött, fölényes magabiztos arckifejezés, és a küzdés szeretete. Nem lehetett nem észrevenni, hogy itt és most látható a valódi életterében. A harcokban. Erre termett és erre született. Az erős férfikarok duzzadtak, feszült rajta a feltűrt talárujj,  határozottan megvetett férfiasan izmos lábak. Falco Malfoy. Nem a kecses párbaj, az erőszakos és durva küzdés nagymestere. Vaskos ujjai közt úgy tűnt a pálca egy kettétörni való nádszál. Semmiség és eldobható. Bátran lépett a kiugró szirtre.   Vezető volt. Nem csak képletesen. Mindenki előtt haladt, az ő csapattesteinél nem volt első sor, mert azt egyedül magának követelte. Ha tehette volna, egymaga harcol a levendulatalárosok ellen. Az esztelen harc? Vakmerőség? Őrület? Mind megvolt benne. Nem az a fajta harcos, aki elkalandozik a  harcokban, aki elgondolkodik, és eltöpreng. Előtte csak a küzdés lebeg. Erő. De nem varázserő. Hanem nyers és fizikai erő volt benne. Duzzadt az élet az izmaiban, a mozgásában, tele lendülettel, hévvel, izzással. Ugyanannyira használta a pálcáját, mint a fizikai erejét is. Nála a kettő kiegyenlítődött. Az ami a Malfoyok harcmodorában eddig elképzelhetetlen volt ,azt ő mind belevitte. Számára nem voltak tiltott dolgok, soha semmiben, az élet egyetlen területén sem. Életerős férfi volt, ledönthetetlen és legyőzhetetlen. Talán éppen azért mert minden csatában úgy harcolt, hogy bátran nézett szembe minden csapással. És még ha agyilag kikapcsolt is minden mást, úgy érezte, valójában csatában kíván elesni. Éppen a romlottsága miatt. Amiket nem tud kiölni magából. Ami ellen küzd mindig, s ebből ered az ő féktelen ereje is. A tiltott érzésből, amit az anyja iránt érez. Ez itatja át minden tettét, itt a harctéren is. Mert a halál csak megváltaná ezektől a kínzó érzésektől. Kereste a halált minden csatában, de amire olyannyira várna az kerüli el a legjobban. S éppen ez a harcmodora, ez a semmitől sem félő bátor vezetése adta meg az iránta való tiszteletet és elismerést. Mert nem volt egy halálfaló sem, aki így küzdött volna önmagát sem kímélve. ÉS ha ilyen a vezető…nem válik-e hozzá hasonlóvá a serege is? Pansy Malfoy már hosszú ideje megállapította, hogy Falco csapattesteire bizton számíthat, bármikor és bárhol. Mert észrevétlenül, de átvették Falco harcmodorát azok, akik a fia alatt álltak. Azt az elszántságot és azt a küzdő szellemet, amit ő észérvekkel ,erős szavakkal táplált és semmitől sem megriadó higgadt párbajjal, azt a fia erővel, bátorsággal, és halálfélelem nélkül mutatta meg önnön példáján. ÉS azok a férfiak akik alatta voltak, a vezetőt látva kezdtek hasonlóan harcolni. Példa volt előttük Falco. Lehetett felnézni rá. Lehetett adni a szavára. A nyersességére, a tudására. Úgy ismerte a harcteret, mint senki más. Olyan térlátása volt mint senkinek. S az emberei ezért bíztak benne. Mert ebből a haláltól sem visszariadó vakmerőségből mindig jól jöttek ki. Lételeme volt a küzdés. S ezt becsülték benne. Ezért a szenvedélyért eltűrték a sértéseit, a nyersességét, a cinizmusát, a gúnyát, az oly ellenszenves természetét.  Harc közben mutatkozott meg az ő nagysága és az ő értéke. Azért amiért csodálták, és csak ámultak rajta.  A megjelenése erőt sugárzó volt. Ahogy megindultak a csapatok lebegett a sötét fekete talár, suhogott, felverte a port, s Falco nyakán dagadtak az erek, ahogy ordítva adta az utasításokat. Pálcáját vasmarokkal tartva maga rohant előre, karjaival széles mozdulatokkal jelezte a pontos irányt.

Tanja elbambult. Mitől lett ennyire szentimentális? Látta már máskor is harcolni Falcot. Most ahogy a szirtre állva kimagaslott mindenki közül, ahogy közeledett feléjük mégis…földbe gyökerezett lábbal csak nézte, és képtelen volt megmoccanni. Annyira férfias fellépésű volt. Az alkatával, a határozottságával, a közönyével.  Gyors iramot diktált. Feszültek az izmok, füst és villanások mindenfelől. Falco izzó csillogó szürke szemébe csapódott a csapzott szőke tincs. Már percek óta csak nézte a férfit, ahogy harcol, ahogy küzd. Figyelte a megfeszülő izmait, a formás lábakat, a széles vállat, az erős karokat. Nem tudta levenni a szemét róla. Olyan természetesen mozgott ebben a közegben, mintha itt nőtt volna fel a  harctéren. Hosszú órákig tartó közdelem állt előttük. Tanja előtt is, s a seregek előtt is. Falco jól tervezett az éjszaka, nehéz lesz meghiúsítani. Már közeledett a napnyugta, amikor eldőlt a harc kimenetele. Tanja keresztülhúzta Falco számításait, s elkerülhetetlen volt az oly régóta tapasztal vereség.

Falco szilaj tekintettel ért a tábor határára. Bár most nem látta azt, aki keresztülhúzta a számításait, tudta, hogy kit kellene keresnie. Bosszús volt. Az egyik legjobban kitervelt csatája lett volna. És hosszú idő után ismét…Ah! Cipője orrával a földbe rúgott, magasan verte fel a porréteget. Yugson hozta a kancsó hűvös vizet elé. Falco szótlanul vette el, s kortyolta a hűs italt, csorgott a nyakán  a talárján a víz, a maradékot  a hajára csapkodta.

-         Megkeresni! Azt a szemét…kis rágcsálót! A föld alól is! – sziszegte indulatosan. Nyakán feszültek az inak. Halántékánál duzzadt az ér. Észrevétlenül húzódtak tőle távolabb a halálfalói. Tudták. Falco féktelen dühében romboló természetű. És jobb ha ezt nem rajtuk tölti ki. Hálás szemekkel nézték a nyugtató szellőt hozó fekete taláros nőt. Levendulaillat lebbent Falco felé a szélben. Lecsillapodva nyomta Yugson kezébe az üres ezüstkancsót. Pansy biccentéssel jelezte, hogy távozhatnak. Csak Falco maradt térdre borultan előtte. – Hibáztam anyám, bocsáss meg! – Pansy másodjára is intett, hogy emelkedjen fel.

-         Badarság! Talán a délutáni tervünket, ha meghagyjuk…

-         Az új terv, este született meg… valaki közülünk…valaki, aki kém, ellenünk van! – túrta át a haját Falco.

-         Árulóra gyanakszol? – Pansy zsebében legyező volt, de semmiképp sem akarta előkapni, itt a halálfalói előtt a tábor kellős közepén. Pedig alig várta, hogy a hűségtől enyhülést adhasson magának. De legyező nem illik a harcokhoz. Túl nőies dolog. A nők így is kiszorulnak már a harcokból. A vezető pedig főleg nem gyengülhet így el.  – Menjünk a sátorba! – lépett Falco előtt Pansy. Falco gondolni sem mert rá, Tanja hogy fogadja a sátorban, talán fel sem öltözött azóta sem, és ezt anyjának mégsem kellene látnia.

-         Mh, nem inkább a tiedbe – szemében ravasz fény villant.

-         Igaz, mindkettőnk sátra…túl meleg még – nézett el Pansy hidegen. Kapkodva gyújtott illanóra. – Amennyiben áruló van köztünk, kíméletlenül meg kell torolnunk – szavai rendreutasítóan pattogtak. – A következő gyűlésen megemlítem. És elnyeri méltó büntetését. Az árulók, söpredékek, az árulás égbe kiáltó bűn. Megmondtam, aki ellenünk van, menjen… nyitva Blaise és Potter serege is. Nem tartom vissza őket. Köpönyegforgatók. Jól mondta Voldemort! – dühöngött Pansy.

-         Voldemort módszereit kellene ismét alkalmazni – bólintott Falco.

-         Ezt majd én eldöntöm – fordult vele szembe Pansy. – te csak a harcokkal foglalkozz! – intette helyre fiát ,s csapkodó talárral távozott. Falco követte tekintetével a fekete taláros nőt ,amíg el nem tűnt a szeme elől, majd a saját sátorába sietett. Tanja fehér könnyű ruhában volt. Falco mordult egyet.

-         Úgy nézel ki mint egy hatalmas vattacsomó – morogta neki, s a kávéfőző üsthöz lépett.

-         Rossz napod volt? – mosolygott rá undokul Tanja. Falco nem válaszolt, csak a Malfoy-címeres porcelán kávéscsészébe dobálta a kockacukrokat. – Örülök. – mosolygott rá gúnyosan. Falco egyetlen rántással előkapta a pálcáját, s a feleségére szegezte. Tanja nyakára indák fonódtak, s a baldachin fájának csapódott.

-         Kegyetlen vagy – kapott a nyakához Tanja.

-         És élvezem – mondta szárazon Falco, s fáradt mozdulattal leengedte az átkot Tanjaról. Tanja azonnal visszavágott, s Falco arcán éles vágás csattant. Teljes nyugalommal söpörte ki a vércseppeket a szájáról, s a porcelánt a szájához emelte. Nyugodtan kortyolgatta az erős feketét.  Ingujjával törölgette a vérző sebet. Ahogy a karosszékbe ült zuhant az arcára a kimerültség. Egyetlen másodperc alatt. A szája körüli mély ráncok erősödtek, a szeme alatti karikák feketén buktak elő. A sátorban ismét átadhatta magát a fáradtságnak, a rosszkedvének. A táborozás kellős közepén is értékes porceláncsészéből kávézott, mintha csak a Malfoy-kastélyban lenne. Tanja közelebb lépett. Hűvös simítással tüntette el a vágást férje arcáról. Falco felnézett rá. A szemében sötétség ült, a Falcot mindig körüllengő vészterhes titokzatosság. Meleg tenyerével átsimította a bársonyos női arcot, nem várt aggódás volt a hangjában.

-         Menj vissza! A Malfoy-birtokra. Nagyobb biztonságban tudlak ott, mint itt magam mellett – suttogta rekedt hangon. – Nem kétlem, hogy áruló van a seregemben. S nem szeretném a veszélyt, ami ránk vár, rád is kiterjeszteni…féltelek – hangtalanul ejtette ki az utolsó szót, de Tanja látta az ajkai mozgásán. Falco gyengéden simította át felesége karját, s a gömbölyödő pocakot. Tanja zavartan állta a férfi tekintetét. Lelkiismeretfurdalás? Ha tudná Falco, hogy az áruló éppen itt áll előtte! Becsapja a férfit folyamatosan. Tudja nagyon jól.

-         Nem hagylak itt – mondta határozott, hideg, s számító hangon.

-         Ne kövesd az én sorsomat! Még akkor sem, ha hozzám kötötted az életed – fáradt megkeseredett nevetés. Nem szívből, inkább kényszeredetten nevetett. Ezért volt mindig olyan fanyar és mély az a száj körüli nevetőránc. Mert Falco mindig így nevetett. – Nem akarlak magammal rántani ebbe – Falco félrehúzta a talárját. A lába lassan gyógyuló erős roncsolás. Tanjának elakadt a lélegzete. Megismerte, az ő bombája. Falco valószínűleg egyenesen belelépett.

-         Ó!  - nyögte Tanja.

-         Csinos igazam van? – nevetett harsányan Falco, s fellökte magát a karosszékből. Ópiumleveleket keresgélt. – Csak tudnám miért nem a szívemet találta el – koccantak a fogai az erős szorítástól. Tanja nem tudta mit tegyen. Falco, aki ennyire meglepő módon viselkedik. Aki most tényleg védeni akarja a veszélyektől. Aki olyan naivan hisz még mindig benne. S akit ennyire számítóan becsap. Fáradt megereszkedett, s valahol gyengéd pillantással nézett vissza rá. Tanja idegeségében a hasát simogatta. Mit csináljon? Ha marad az gyanús. Ha elmegy…ismét körülményesen juthat csak információkhoz.

-         Szeretnék veled maradni. Jóban rosszban…én felesküdtem. Egy sötét varázslónak pedig az eskü nem csak szó. Hanem belső indíttatás – nézte sötéten Tanja. Falco fanyar mosollyal rázta a fejét.

-         Néha tényleg meglepsz Tanja – lépett a nőhöz, s lehajolt az ajkaira.