Egyedül költötte el a vacsorát. Ráérősen kortyolta a száraz vörös bort. A kristálypohár koppant, ahogy az asztal lapjához ért. Ezüst étkészlet csengett az aranymotívumos porcelántányéron.  A fekete és bordó mély tónusai kábult álmos sötétséget adtak a sátorbelsőnek.  Szépen gondozott férfiujjak forgatták a kést. A sátor bejárata előtt halk torokköszörülés hallatszott. A Malfoy-hímzéses szalvétába törölgetve a száját, Falco várakozóan nézett fel.

-         Gyere csak Jugson! – a halálfaló belépett a homályos vezetői sátorba, arcán levakarhatatlan elégedettség, és vigyor.

-         Mi ez a nézés? Csak nem kóros bájital? – méregette az emberét hidegen Falco, s hátradőlt  székén.

-         Igazi örömhír! Elkaptuk! Elkaptuk! – Falco majdnem feldöntötte az asztalt, ahogy izgatottan felpattant ültéből.

-         Mármint…. – hitetlenkedve tette le öléből a szalvétát.

-         Igen, a rágcsálót – nevetett Jugson s felhajtotta Falco elől a sátor anyagát. Falco talárját igazgatva sietett mellette.

-         Átváltoztattátok? – méregette izgatottan Falco.

-         Még nem, neked hagytuk az örömöt. De annyi bizonyos, hogy nőstény…és hamarosan fial. - Falco körül megfordult a világ. Szemöldöke egyetlen vonallá húzódott. A lelkébe valami sötét felleg kúszott. Megtorpant egy pillanatra, de nem  akart megállni, továbbment, s hagyta, hogy a sátorhoz vezessék.

-         Egyedül megyek be! – parancsolta ,s emberei engedelmesen kívül maradtak. Falco a rekeszizma alá gyűjtötte a levegőt, s belépett a sátorba. Egy hang, egy pisszenés se szűrődhet ki a sátorból erről gondoskodott még most. Az asztalon állt a nyúlketrec. Hatalmas barna szemeit kimeresztette az állat, s rémülten szuszogott. Remegett az egész teste.  Falco óvatos léptekkel közelítette meg a ketrecet. Lerántotta a zárat, s erőszakosan ragadta meg a nyúl hosszú füleit s kikapta a ketrecből. Megemelve sziszegte neki.

-         Te szajha! – a nyúl hátsó lábaival menekülve rugdosott, de hiába a fülén keresztül volt felfüggesztve, nem volt menekülése. Falco a sarokba hajította a nyulat, s egyetlen pálcalendítéssel átváltoztatta. Ha reménykedett, hogy mégis téved, akkor most már az utolsó reményét is elvesztette. Tanja volt előtte fekete talárban, sebes lábbal, terhesen. Védtelenül.  Szemével menekülési útvonalakat keresett.

-         Hiába! Innen nincs kiút hitvesem – villámokat szórt a szeme. Az arca elsötétült az indulattól, vörösödött, a nyakán dülledtek az erek. Félelmetes volt, és fenyegetően erősnek tűnt. Tanja rémülten simult a sátor falához, ahogy Falco közeledett.

-         Na mi van Yaxley nem jött a díszparádéra a jutalmáért? – zihálta gúnyosan Falconak. Éles csattanás volt a válasz, Tanja a földre rogyott.

-         Az árulókra halál vár! – ordította Falco. – Átvertél te kurva! Az ágyban szerzed az információidat?! Kitől még?  - Tanja hisztérikusan nevetett.

-         Olyan naív voltál. Szinte szántalak érte… - Falco a hajánál fogva rángatta fel.

-         Kihasználtál! Egy nő! – Falco az asztalhoz penderítette s erőszakosan furakodott a lábai közé.

-         Meg akarsz erőszakolni? – kacagott fel Tanja a szavai hörgésbe csaptak át.

-         Miért? Miért? Tanja! Miért tetted ezt? – minden lökéshez ismételte a kérdést. Tanja nevetett, mire az arcán újabb csattanással érte el a gyönyört. Falco ellépett tőle.

-         Felébredtél és rájöttél csak egy álom volt a házasságod? Amiben én úgy lépek, ahogy te diktálod? Komolyan ezt hitted rólam? Hogy kényed kedved szerint irányíthatsz, és az ágyadba parancsolhatsz?  - Tanja sötéten villanó szemekkel meredt rá. – Nem illek a tökéletes Malfoy-álmodba? Hát nem. Gyűlölöm a halálfalókat. Csak azért feküdtem az ágyadba, hogy mindent megtudhassak tőled.

-         Micsoda egy szajha a feleségem Merlin szakállára! – Falco visszarántotta a nőt az asztalhoz. – Várandós vagy te lotyó! Az én lányom életét veszélyezteted!- rángatta meg minden egyes szónál a nőt. Tenyerével átsimított a gömbölyű vonalon, hogy érezze a bentről érkező mozgást. A lánya életben van.  – Világra hozod a lányom, és aztán megöllek! – suttogta kegyetlenül a nő fülébe.

-         Honnan tudtad most, hogy én vagyok?

-         Talán rosszat álmodtam – lökte el a nőt Falco, s visszaváltoztatta. Az asztalon ismét ott szuszogott a szürke mezei nyúl. Falco bevágta a ketrecbe, s rázárta a lakatot. – Amint felvillantották, hogy akit elfogtak egy állapotos nő lehet, azonnal tudtam, hogy te leszel. Mint egy balsejtelem. Reméltem, hogy nem. Hogy valami az életben egyszer már nekem is jó lehet. De nem. A feleségem árul el. Hány tervem dőlt össze miattad! És én megbíztam benned! Vak voltam! – Falco dühösen járkált a ketrec körül. – Jobban tetszel nyúlként. Nem feleselsz vissza. Mindig is azt tanították a szép nők veszélyesek. Milyen igazuk volt! Te felülmúlod mindegyiket! Te jó ég ,hiszen anyám azért választott téged, mert a nagy Dolohov unokája vagy! Hittük az eszme erősebb benned mint bennünk! Mekkora tévedés! Voldemort is mekkora tévedésben él!  - dühösen meredt a ketrecben szuszogó szürke nyúlra. – kis számító rágcsáló! – morogta neki. A ketrecre csapta a tenyerét. – Meg tudnálak fojtani! – sziszegte be neki. Felmordulva lökte a sarokba a ketrecet, s kilépett a sátorból. Sokáig tanakodott. Hogy mit tegyen. Hogyan hozza ki jól a dolgokat. Lassan derengett a megoldás. Az emberei a gyülekező sátorban várták.

Falco fél órával később lépett a sátorba. A kezében a frissen elejtett szürke mezei nyúllal.

-         ostobák! – morogta rájuk. – Főzzétek meg vacsorára!  - dobta a nyulat az asztalra. - Ez nektek animágus? – nézett körbe az összegyűlteken. – Tábort bontunk! Legközelebbi ütközetről a gyűlésen értesültök! – kifordult, s a sátorba érve remegő kézzel keresgélte az ópiumleveleket. A nyúl az éjjeliszekrényről követte a mozdulatait.

-         Ne bámulj! – zörrentette meg a ketrecet Falco. Rádobta a talárját a ketrecre. Kábán sodorta az illanókat egymás után. Meg akart halni itt és most. Nem érdekelte már semmi és senki. Mi értelme az életnek így? A felesége. Elárulta. Ha azt hitte van valakije. Hát tévedett. Jobban egyedül volt ezen a világon, mint hitte. Átverték. Becsapták. És tessék. Már itt van megint a tény. Őt tényleg nem szereti egy nő sem. Egy férfi sem. Senki sem. Forgott vele a fekete s a bordó függöny. Szédült, émelygett. Nem is lehet őt szeretni. Újabb sodrás, tűz, kábulat, édes volt mindennél jobb. A Tudatlan lebegés és homály. Szanaszét dobálta az elszívott illanókat. A wiskys üveget felborította. Kavargott a gyomra. Újabb sodrás. Váratlanul esett össze. Elvesztette az eszméletét.

-         Falco! Falco! – ismételt szólongatás a sátorból semmi válasz. Pansy idegesen topogott cipőjével a bejáratnál. Már mindenki  készülődött a zsupszkulcshoz. Nekik is menni kellene.

-         Falco bemehetek? – Pansy összeszorította az ajkait, s fellibbentette a bordó függönyt. A szíve kihagyott egy ütemet. Falco a földön hevert, percekig mozdulni sem tudott. Csak nézte a fiatal férfit, majd lélekjelenlétét összegyűjtve odasietett hozzá. – Falco! – a hangja sikításnak tűnt. – Szemeit izgatottan kapkodta a sátorban. Falco körül illanók szanaszét. Törött üvegdarabok. Kezével áttapintotta fia pulzusát. Kifújta a levegőt. Él.

-         Úrnőm!- kiáltották be várakozóan.

-         Később megyünk, menjenek csak nyugodtan! – kiáltotta ki Pansy. Hideg vizet töltött az ezüstkancsóból. Fia fejét az ölébe véve locsolgatta. – Falco! Falco ébredj! – élesztgette az alélt fiút. Falco sokáig nem tért magához.

-         Anya? – hangja erőtlen és furcsán távoli volt. Falco lelkére balzsam volt az édes levendulaillat.  Anyja simító mozdulatai.

-         Csakhogy végre megszólalsz – vett mély levegőt Pansy. – mi történt? Mennünk kell, és mi ez a hirtelen táborbontás? Nem értelek. Gyere –segítette fel fiát a földről. – Rémesen nézel ki! Megint beópiumoztál! Megmondtam, hogy fejezd ezt be! – segítette ki fiát.

-         A nyulat…. A nyulat – motyogta Falco.

-         Milyen nyúl? – nézett körbe értetlenül Pansy. Falco erőtlenül mutatott a sarokba. – Jó hozom hozom! – nyugtatta Pansy, s felkapta a hóna alá a letakart ketrecet. Bekukkantott a nyúlra. – Mh  nem is tudtam, hogy háziállatot tartasz – méregette a szürke állatot Pansy.

-         Hát én sem – morogta Falco… s erőtlenül vánszorgott anyjára támaszkodva…