Zavartan simította át az ében fürtöket újra és újra.  Idegesen beharapta a szája szélét. A sátorból fellebbent a függönyajtó. Zaklatott tekintet. Ópiumpárától elhomályosult tekintet. Pansy belépett fia mellett a sátorba. Az arcába csapott az ópiumlevelek párája, az illanó füstje, a tömjén erőssége. A szőke nedves tincsek a finom pengeélesre metszett szürke szemekbe hullottak. Kerülték egymás tekintetét. Pansy hűvössége mögé igyekezett rejteni, mennyire kínos ez a találkozás és beszélgetés. Falco lekapta talárját a szék karfájáról, hogy anyja helyet foglalhasson. Pansy keresztbe tett lábbal ült. Tenyerét időnként a homlokára csúsztatta, megtámasztva a fejét. Falco hanyag mozdulatokkal gyújtott újabb illanót. Vágni lehetett a kettejük közötti feszültséget. Kettős eredetű volt. A szexuális, és a kínos. Nem néztek egymás szemébe, de érezték a másik futó pillantását.  Pansy elkapta a fejét. Falco flegmán vágta magát a másik székbe.

-         Szólalj meg! – kába rekedt hang. Borzongatóan sokat sejtető. Falco egyetlen pillanatra se bánja amit tett.

-         Mit mondhatnék? – simította át a homlokát újból Pansy.

-         Kivágtak otthonról igaz? Kizártak az örökségből? Méltó a nagy Malfoy múlthoz. A kihágásokat, a normálistól eltérőt büntetni kell ugye? Ezért járt így Daniel Black is. Daphné is. Az abnormálisakat elfelejtjük, mintha nem is a családhoz tartoznának.

-         Dekadens életvitel. Falco tudod, hogy minden vagy, amit elleneznek.

-         Tehát? Kitagadtak? – nevetett keserűen Falco.

-         Szóban – intette le Pansy. Kivette talárja zsebéből a pergameneket. Falco átvette, s futólag átsiklott rajta a tekintete. Anyja öröksége. A hozománya. A Parkinson-birtokok tulajdonlevele. Falco nevére íratva. Tehát anyja átíratta a saját tulajdonát rá, a fiára. Aki miatt minden, ami csak rossz, ami bűn, amit soha nem szegett meg, most megszegte. Falco érezte, anyja ezáltal milyen kiszolgáltatott helyzetbe került. Minden vagyonát átruházta a bűnös fiára, megfosztva a bizonyosságtól önmagát. Innentől a Malfoyok és fia kiszolgáltatottja lett. Képletesen persze. – A saját birtokaimról én rendelkezem. A Parkinson-birtok ezentúl a tiéd.

-         Anya ne tedd! – csúsztatta vissza Falco.

-         Már megtettem. Ott van a neved! – bökött rá Pansy. – Én döntöttem így. És nem hagyom, hogy kisemmizzék a fiam – kemény volt a hangja. A vezető hangja volt ismét. Falco tudta. Anyja vagyonos volt a Malfoyok nélkül is. Nem véletlen, hogy apja éppen az anyját vette feleségül. S most ő a nagy Malfoy kincstárat ismét megfosztja a Parkinson-hozománytól.  – Várlak a harcokban fiam. Ahogy Deimos is vár. Egyetlen félrelépés miatt a nagy terveink nem szűntek meg létezni. A hatalmat kettőtöknek akarom átadni. – Pansy felemelkedett az asztaltól. Falco elkapta az elhaladó nő kezét, s forró csókot lehelt rá. Pansy leeresztette a szemhéját.

-         Engedj Falco! – hűvös volt a hangja. Falco elengedte a levendulaillatú kezet, s hallgatta a háta mögött elhaló lépteket. Tudta jól. Olyan összeg birtokosa lett most egyetlen pillanat alatt, amiről egyhamar nem is álmodhatott. Ő rendelkezhet kedve szerint anyja hozományával.  Az anyja. Aki képtelen haragudni rá. Aki tudja mindketten elvesztek aznap este. S aki igyekezett őt menteni. A fiát. Hálás volt az anyjának. Meg sem érdemelte. Amit tőle kapott.

Fenyvesek illata. A dolgozószobájában a nyugtató illat szállt. Halkan tette be az ajtót maga mögött. Kezével Cián Malfoy gobelinjét súrolta. Futtatta a hímzésen az ujját.

-         Megháláltad Voldemortnak is, hogy helyettesített a gyengélkedésed alatt? – gúnyos hanghordozás. Draco acélszürke szeme egyenesen rá meredt.

-         Nem mondtam. Tőlem soha nem tudtad volna meg, Falcotól sem – Pansy a gobelinnek beszélt.

-         Titkok. Hazudozás. Egy bűn, amit egymagad vittél volna – Draco a térdére helyezte illanót tartó kezét. – Szeretted volna ha titkaink vannak? Titkolunk valamit egymás elől? – Pansy csak nemet intett a fejével, de nem mert a férje szemébe nézni. – Én sem akartam volna. Hogy hazudnod kelljen. Hogy a titok közöttünk legyen, befészkelje magát a mindennapjainkba. Túl régóta ismerjük egymást. Túl rég óta tudom ezt is – Pansy értetlenül kapta felé a fejét. – Emlékszel? Deimos fogantatásának csillagállása. Elkészült az ikrekről is egy hasonló. Mivel nem tudtam, hogy pontosan mikor történt, több is készült. A több között pedig ott volt ez is. Bíztam benne, hogy nem ez lesz a kiválasztott. Nem ez az egy, ami olyan baljós, és rossz. Amikor Grainne dacolva velünk kilépett…akkor már tudtam. Az ikrek éppen azt. A legegyedibbet, a legzavartkeltőbbet igazolták. Talán el kellett volna mondanom? Hittél volna nekem?

-         Nem. Illetve nem tudom – ingatta a fejét Pansy. – Deimosét se árultad el.

-         Igen. Lehet hibáztam. Lehet el kellett volna mondanom. Legalább az ikrekről, azt amit tudok. Mégsem mertem megtenni. Mert az utolsó pillanatig bennem élt a remény, hogy mégsem. Hogy talán téves anyám mindig tökéletes elemzése. Ezért nem is ért meglepetésként a tény. Ezért tudtam rögtön. Hogy mi, az egyetlen, ami ezt váltja ki belőled. Hány éve tudom! Mégis…mégis megrázott .Felkavart. Nem tudom hova tenni magamban. Falco a fiam. A feleségem vagy. És mindketten fontosak vagytok nekem.

-         Kereshetném a kiutat, a mentségeket. De fölösleges. Mert nincsenek. Nem tudom mit mondhatnék.  Szavakkal nem is lehet. Falco sose volt az ami. Hogy is van? Igazán a gyerekeink váltják ki belőlünk, hogy szülők leszünk. Falco sose viselkedett úgy, mintha a fiam lenne. Hogyan is tudtam volna úgy viszonyulni hozzá, mintha az anyja lennék. Évtizedeket küzdöttem végig. Küzdöttünk végig. Ahogy én igyekeztem az anya szerepébe erőlteti magam, úgy Falco a gyerek szerepébe, s hát igen…te is az apa szerepébe. Holott minduntalan versenyben voltatok mindketten. Nem mint apa és fia. Mint férfi és férfi. Küzdöttetek. Deimos nyitotta a sort. Emlékszel? Aki igazán gyerek volt. Aki mégis a végletekig bosszantott téged a hozzám való ragaszkodásában. Falco rajta messze túl tett. A dac, az incselkedés, az erő, a lázadás. Ellenem, értem, és irányomba. Falco mindig is ilyen volt. Aztán, aznap este. Mégse mert saját képében fellépni. A te képedben közeledett hozzám. Olyan váratlan, olyan idegen voltál…tudat alatt már tudtam éreztem, hogy nem te vagy.

-         Vigyáznom kellene a hajszálaimra. A férfiak szívesen mutatkoznak meg előtted az én képemben. Az én képemben akár az ördöggel is Pansy? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét Draco. A szemében apró fény villant.

-         Mh ,most az ördög egyenlő Voldemorttal témára gondolsz? – nevetett fel csendesen Pansy. – De valóban. Ha nem téged látlak, sosem teszem meg. Furcsa nem igaz? Mi a kép és mi a mögé rejtett belső? Egyformán hisszük, hogy ami a bizonyság a külsőre az állandó marad a belsőre is. Pedig a belső olyan változékony. Messze gyorsabban változik, mint a külső. Észre sem vesszük és már nem azt gondoljuk és nem azt érezzük. Nem hallgattam a belső és a külső figyelmeztetésre sem.

-         Kezdem azt érezni, bármit tehetnék, elég ha csak a külsőmet látod, mindig mindenbe benne lennél – nevetett Draco. – Pansy a kedvemért , végre öld meg magad – nevetett Draco. Pansy lendítette a pálcáját.

-         Tudom, hogy vágysz a halálomra, de ki kell ábrándítsalak. Eszem ágában sincs belehalni a bánatba, a szégyenbe, vagy akármi másba.

-         Mindig is tudtam, hogy olyan hideg a lelked, mint a jégkockák a limonádémba. Csak azok legalább édesek – gonoszkodott Draco. Lehúzódott Pansy átka elől. Kikapta a pálcát a nő kezéből ,s a kanapéra hajította. – Mond nekem is!

-         Nem – ellenkezett Pansy.

-         Neki bezzeg kimondtad! Pedig el sem tűri az elviselhetetlen modorodat.

-         Viszont nem is kell minden nap mellette feküdnöm – vágta rá harciasan Pansy.

-         Azt a szót akarom! – szorította magához Draco.

-         Megmondtam. Nem – nézett rá sötét szemekkel Pansy.  – Kevés az a szó nekünk. Tudod jól.

-         Na igen. Ha ezt is kiálltuk, akkor talán tényleg kevés.

-         Mond a pokol tüze nagyon éget? – ráncolta a homlokát Pansy.

-         Drágám már alig várom, hogy hallhassam a fájdalmas sikolyaid. Mert te oda kerülsz! – vihogta Draco.

-         Mert te nem igaz? – húzta fel a szemöldökét Pansy.

-         Pansy félj csak rettegj! De gondolj a jó dolgokra. Ott lesz Voldemort is meg Blaise is, sőt Falco is – gúnyolódott Draco.

-         Ó Merlin! Csodás egy hely lesz. Távol tőled és közel a hódolóimhoz!

-         Nem, nekem kezd nem tetszeni – fintorgott Draco. – mond miért kell lépten nyomon beléjük akadnunk? Még ott is? Mikor szabadulunk már meg, a zavaró tényezőktől?

-         Szeretnéd ha végre nyugodt és békés éltünk lenne?

-         Ez veled Pansy elképzelhetetlen. Szerinted a nők miért nem próbálkoznak a te képedben eljutni hozzám? – morfondírozott Draco.

-         Hogy is ne! – Pansy karmaival lecsapott a férfira.

-         Csak nem féltékeny vagy? Neked még okod sincs – gonoszkodott Draco.

-         Ezt örömmel hallom – legyintette meg hiún az arcát Pansy.

-         Ne legyél úgy elbízva magadtól! Csakis azért mert a te erkölcstelenséged mellett muszáj nekem tartanom a Malfoyok tekintélyét – húzta fel az orrát Draco.

-         Hát tudod – Pansy lerogyott a kanapéra. – Én sem bánnám, ha nem lenne gond a varázsvilágban. Ha nem lennének ilyen lehetetlen helyzetek az életünkben.

-         Azt hiszem egy nő sem akarná felvenni a te alkatodat Pansy – csapott a homlokára Draco . – Ezért nem tudnak közeledni hozzám. Mindig is tudtam, hogy rossz választás voltál. Én se bújnék a te bőrödbe, ha nő lennék – Draco kihívón megemelte a szemöldökét.

-         Ph! Olyan szemét tudsz lenni Draco! Nem is értem ,hogy vagyok képes lenyelni a sértéseidet. Már kezdem érteni, miért ájulok mindenki más karjába – vágott vissza Pansy.

-         Talán azért vagy képes lenyelni az én sértéseimet, mert én elviselem ezeket a durva elhibázott lépéseidet. Belegondolva áldott jó szívem van – simogatta meg a mellkasát Draco.

-         Inkább csak félsz, ha itt hagylak, nem lesz senki aki kibírná veled és magányosan kellene élned. Szegény Draco! Szörnyű érzés lehet – tettetett sajnálkozó arckifejezést Pansy.

-         Hagyjuk – legyintett rá Draco. – Sikerült rávenned azt a csökevényes agyú fiadat, hogy harcoljon veled?

-         Természetesen.

-         Lefizetted – nézett el unottan Draco.

-         Az enyém. Azt teszek a hozományommal, amit csak akarok – makacskodott Pansy.

-         A hozományod a fizetség, hogy elvisellek – morogta Draco.

-         A hozományommal én rendelkezem, ez így is volt mindig is. Én döntöttem így, hogy átadom.

-         Szép kis summa egyetlen éjszakáért – jegyezte meg gúnyosan Draco.

-         Látod? Jelzi, milyen felejthetetlenül jó élmény volt – vágott vissza Pansy. – Én messze nem kaptam ekkora összeget.

-         Nem is volt jó az biztos – felelte Draco.

-         Utállak!- sziszegte Pansy.

-         Én is! – sziszegte vissza Draco, s az ölébe rántotta a nőt. Kisimította az ében tincseket felesége arcából. –  Na látod? Értünk mi a szerelmes szavakhoz. Így kell ezt! – nevetett halkan Draco. Pansy fejét csóválva nevetett.

-         Draco- Draco! – csóválta a fejét Pansy ,s átsimította a szőke tincseket.

-         Már megint sokat beszélünk – intette le Draco, s birtokba vette felesége ajkait. Draco megtilthatta volna Pansynak, hogy átadja a hozományát. Mégsem tette.