Neobarokk stílusú épület. Egyszer ha járt itt gyerekkorában. Futólag. Az anyjával. Most ismét itt volt. Vidéki illat. Ösvények, amelyek anyja léptei nyomát őrzik. Saját hálót alakíttatott ki.. Tükrökkel, fekete fátyolfüggönnyel. Minden olyan volt, mint mikor a Parkinsonok itt laktak. Anyja lánykora. Falco élvezte, hogy minden őrizte anyja emlékét a házon. A szellemek, anyja lánykori hálója, a zeneszalon. Még ott volt a párna az ablakpárkányon. Ahol anyja olyan sokat ült. Anyja gyerekkorában járt, a múltban, s a lelke itt szívódott fel békével. A házon anyja emléke őrződött. Szorosabban mint bárhol. Ez a kastély Parkinson volt. Nem a Malfoy elegancia és arisztokrácia gőgje sugárzott róla. Hanem a vidéki régi hangulat. A nyersesség. Úgy érezte, most végre igazán anyjával élhet, az anyja házában. Csak ők ketten. És a ketrecbe zárt állat. Falco megemelte a kosarat. Méregette a szuszogó szürke nyulat. Hetek teltek el. Nem tudta mit tegyen. Az önsajnálatból keletkező bűn minden idejét lekötötte. El is feledkezett arról, hogy még van egy elvarratlan szál, az ő magánéletében. Kivette a nyulat a kosárból, s megsimogatta a füleit. Békés szuszogás volt a válasz.  Simogatta a szürke fejet, a hosszú hátat. Kezével ismét átsimított az alhas puha szőrén. Tanja már igencsak előrehaladott állapotban lehet. Falco már számolni is elfelejtette hanyadik hónapban járhat a felesége. Ideje lenne már a hosszú hallgatás után beszélni. Vele. És hát mégsem hozhatja világra a lányát nyúlként? Még a végén a lánya egy nyúl lesz! Falco elhúzta a száját. Letette a nyulat a földre. Tanja nehézkesen ugrálgatott néhányat. Fülei le fel mozogtak. Hallgatózott. Meg-megállt. Falco felé lendítette a pálcáját. Fekete talár volt a nőn. Hatalmas hasa terebélyesedett. Falco döbbenten látta, hogy mennyit nőtt mióta utoljára látta terhesen a feleségét. Tanja erőtlenül rogyott a kanapéra.

-         Itt az ideje, hogy mi is elbeszélgessünk – morogta fátyolos hangon Falco.

-         Miután kitagadtak és száműztek a Malfoy-birtokról? – kérdezte gúnyosan Tanja.

-         Az én jóindulatomon függ az életed, úgy viselkedj! – csattant Falco.

-         Megcsaltál! – dühöngött Tanja.

-         Elárultál! – üvöltötte rá Falco. Meredtek egymásra. Annyi esemény. Megbeszélés nélkül. Gyülemlettek bennük a dolgok.

-         Harcoljunk? Megmérjük, melyikünk tud megszabadulni hamarabb a másiktól – nevetett fel Tanja.

-         Élveznéd ,ha megölhetnél igaz? Gyerünk ölj meg! – lökte a pálcát Tanja felé. A nő reflexből elkapta. – mire vársz? Én nem félek a haláltól. Ellenkezőleg . zihálta kéjesen Falco. Sercegett az illanó ahogy meggyújtotta. – Vagy átállsz mellém, vagy tényleg meg kell öljelek – mondta szárazon Falco.

-         Tessék? – meresztette ki a szemeit Tanja. – Nem fogok…

-         De fogsz! – sziszegte Falco. – Tegnap gondolkodtam a kettőnk ügyén. Jó harcos vagy tudom jól. Nem kételkedem benne, hogy a képességeiddel a mi ügyüknek is szolgálhatsz. Amennyiben hajlandó vagy átállni a mi oldalunkra életben hagylak. Együtt harcolunk, és a szemem előtt tartalak, nehogy meggondold magad – Falco az illanót nézve folytatta. – Ha kívánod elválunk. Nem kényszerítem rád, ezt a házasságot. Megtehetem. Bár nem fosztottak meg a névtől, a pozíciótól…de megegyezés szintjén mégiscsak kitagadott vagyok. Tehát megtehetem. Bátran felrúghatom a nagy Malfoy-hagyományokat. Mindketten tudjuk ez a házasság politikai volt. Tévesen. Kijavíthatjuk a csorbát.

-         Te mit akarsz? – Tanja képtelen volt eligazodni Falco szóáradatán.

-         Átállsz? – kérdezte vissza könyörtelenül Falco.

-         Ha megteszem? – bizonytalankodott Tanja.

-         Akkor beszélhetünk a továbbiakról. Ha nem, akkor teljesen mindegy, mert úgyis meghalsz – nevetett szárazon Falco.

-         Nekem fontos a lányom – simította át a hasát Tanja. – neked? – Falco nem reagált. Egyhangúan szívta az illanót. Ha volt életkedve, akkor talán mára már mind kifogyott belőle. Tanja felállt, s kirántotta ujjai közül az illanót. – Neked? – magasodott a férfi felé.

-         Régen, azt hittem nekem is – tagolta lassan a szavakat Falco.

-         Falco! – szólt rá erélyesen Tanja.

-         Meg akarok halni. Minek nekem család? – kérdezte lagymatagon Falco. Lustán emelte szemét a nőre. Fakó szürkeség. Szürke volt. Mint mikor a tűzre öntik a vizet. Csak a füstje száll a levegőbe. Ezt a füst színt idézte Falco szeme is.

-         Átállok! Ha cserébe visszakapom a régi férjemet – suttogta Falco szeme közé.

-         Lehetetlent kívánsz – mondta erőtlenül Falco. Tanja Falco kezéért nyúlt, s a hasára nyomta a hatalmas férfikezet.

-         Neked semmit nem jelent?! – kiáltotta dühösen. – És én? Én sem jelentek semmit?

-         Mit mondjak? – csattant bosszúsan Falco. – Elárultál! Becsaptál! Megcsaltalak! Lefeküdtem az anyámmal! Kitagadtak! Szerinted jelent még nekem bármi is valamit? – Falco visszazuhant magába. Tanja csalódottan látta a fénytelen szürke szemeket. Nagy lendülettel csapott le az ajkaira. Falco viszonozta a csókot, de ahogy megemelte a fejét Tanja most sem látta a tűz izzását.

-         Falco ne csináld ezt! – sikoltotta Tanja, s megrázta a férfit. – Napok óta nézem, hogy élsz. Hogy süllyedsz egyre jobban magadba! Ezt nem teheted! Velem! A feleséged vagyok!

-         Semmi sem tűnik el nyomtalanul – ingatta kábán a fejét Falco.

-         Én nem ilyennek ismerlek Falco. ÉS te sem magadat. Ugye? – Tanja letérdelt, hogy a férfi szemébe nézhessen. – A tűz ,az izzás, az örök lendület és erő. Ez vagy te. Mind ilyennek ismerünk. Az anyád is én is. Grainne is. Így ahogy vagy. Ilyennek szeretünk. Hát nem érted? – Tanja zokogva szorongatta a férfi lábát. – Szeretlek te őrült! – rázta meg sikítva a férfit. Mindent megtett. Hogy visszahozza a régit. Falcot, olyannak, amilyen volt. Amilyen akkor volt, amikor megismerte. Igazán. Ha gyűlölte a kegyetlen és erőszakos Falcot hazudott. Tehetetlenül rogyott a férfi lábához, s egész testét rázta a zokogás. Siratta az életét, a házasságát, és... a szerelmét is.  Ha valaki igazán tehet a történtekről az éppen ő. Ha Falcot nem árulja el, nem akart volna mindenáron az anyjához jutni. Ő indította el a lavinát. Falco sötétségbe taszítását. Csalódott a nőkben? Az anyjánál kereste a vigaszt? Vagy maga Voldemort okozta az ő vesztüket. Tévesen adták őket össze. De azért mert ő Tanja mindenkit becsapott. Elhitette mindenkivel, hogy a halálfalók oldalán áll. Kijátszotta a férje jóhiszeműségét, és talán, talán a szerelmét is igen. Tehetetlenül kereste a férfi tekintetében a fényt, a lángolást, s rázta a lelkét a ráismerés, hogy a régi fényt már nem találja benne. Kétségbeesett próbálkozásai sorra kudarcba fulladtak. Falcot képtelen felrázni és kihúzni a sötétségből, ahova ő maga lökte. Falco labilis önérzete úgy hullott össze a szeme láttára, mint egy kártyavár. Miatta, az anyja miatt, a családja elvesztése miatt. Örülhettek ,hogy most senki nem látja a kettősüket. Ahogy az elrontott életükön keseregnek. Falco ópiumot sodorva kiégett tekintettel meredt maga elé, fakó szürke szemekkel, s Tanja, ahogy szorongatva a lábát rázza a zokogás, a tehetetlen sírás. Malfoy-örökösök voltak. A leggazdagabb családhoz tartoztak. A vezető alatt. Falco a legbizalmasabb embere. A vezetésben elfoglalt pozíció kitüntetett várományosa. Fiatalok, életerősek, elszántak, jó kiállásúak. A hatalom ízét érezték minden órájukban. S kitaszítottak lettek alig néhány hét leforgása alatt. Nagyobbat zuhantak és többet veszítettek, mint sejthették volna. És meg sem gondolták mennyire egyet gondolnak most. Azt, amik lehettek volna, s az amivé lettek. A Parkinson-birtokra száműzve…ketten…Tönkretették ugyanúgy egymás életét, mint a sajátjukat. Elvesztettek mindent. Falcot semmi nem rázta ki az apátiájából. Unott szemekkel meredt a sötétbe, várva, hogy az erős ópium végre kiüsse. Hogy szemére zuhanhasson a sötétség.