Csapkodó őrült szél tombolt. Zúgott a vihar. Dühöngött, dübörgött az ég. Vakított minden villámlás. Igazi égzengés. Sűrű zuhogó eső. Tanja reszketve kereste a férfit. Sejtette hol lesz. A Parkinson-birtok dombjain álló apró fényekkel világító gömbjében. Mécsesek égtek a gömb minden egyes rácspontján. Falco a korlátot markolva nézte a lába előtt elterülő tájat. A vihar tombolását, hajlongtak a sűrű sötét fák, hullámzott az erdő a szél erejétől, az eső a szemébe csapott. A szél zilálta a szőke tincseket, lebegett rajta a sötétszín talár. Tanja kimelegedve ért fel a gömb belsejébe. Halkan közelített a férfihoz. Nem mert hozzáérni. Olyan furcsa volt. Házasságuk elején minden percben, Falco érintését érezte. Egymást akarták állandóan. A parkban… a tükrös hálóban…Amióta visszaváltozott Falco egyetlen egyszer sem ért hozzá. Nem közelített hozzá sohasem bizalmasan. Még csak tekintet szintjén sem. Tanja alig látta. Falco az éjszakákat is anyja régi hálójában töltötte anyja ágyában aludt, napközben sejtelme sem volt hol lehet. Csatangolt a birtokon. De esténként mindig itt volt. A toronyból látni lehetett a gömböt. Tanja tudta, hogy Falco ma is itt lesz. Messzire el lehetett látni innen. És gyönyörű volt a vidéki Parkinson-birtok. A hátuk mögött a kastély. Előttük a lábuk előtt szétterülő erdőség, egy távoli tó valahol a völgyben, a feléjük boruló ég. Haragos volt az ég. Nehéz felhők úsztak, sötéten. Kiváló kilátó volt ez a gömb. És egészen kicsit fedett is. Falco rengeteg időt töltött itt. Nézte a tájat. Vigaszt keresett. A dombokban a szélben, a levegőben, s most a viharban. Tanja csendesen kapaszkodott a korlátba a férfi mellett. Falco annyira megváltozott. Ijesztően. Hallgatag lett. Kedvetlen. Nem is szólt hozzá egy szót sem. Tanja pedig nem merte megérinteni, sem megszólítani. Idegenként éltek a kastélyban. Érzékelte, hogy valaki megállt mellette, de nem szólt semmit. Nem is fordította a fejét sem felé. Rezzenéstelenül nézte a vad zúgó vihart. Tanja állandóan attól rettegett, hogy a férfi leveti magát a gömbből a mélybe. Hogy neki kell rátalálnia lent valahol a földön. Talán azért is jött ma ki. Mert ma minden eddiginél jobban félt ettől. Rá akart nézni Falcora.

-         Szép igaz? – kérdezte a férfi rekedt hangon. Elszokott a beszédtől. Furcsa volt a hangja. Erőtlen. Fáradt.

-         Igen az – bólintott Tanja. Halk rebbenés volt csak a hangja. Nem mert többet mondani. De nem merte egyedül hagyni a férfit. Mindketten a vihart nézték, a szélben küszködő fákat, a lombkoronákat az esőverte leveleket. Borzolta a hajukat a szél. Mintha az elemek táncba akarnák vinni őket. Egy-egy lökéssel nyomták a korlátnak őket. Izgalmas volt nézni a vihart. A fénylő gömb kimagaslott a tájból, szinte várták, hogy belecsapjon a villám. Tanja izgatott lélekkel figyelte az esőt, a villámokat az égen. S talán Falco sötét szürke szemében sem a mécsesek fénye verődött vissza.  Kimerült mozdulattal húzta karjai közé a nőt. Megtámaszkodott a korlátban a nő két oldalán, s csendben figyelték a vihart. A deszkák rezegtek a lábuk alatt az erős szélben. Rozoga régi korhadt fa volt mind. Tanja élvezte a hátának simuló meleg mellkast. Meglepte Falco kivételes közvetlen hangulata. Hogy így magához vonta, hogy együtt nézzék a tájat. Bátortalanul kereste a szavakat.

-         Tudod…a harcokban…anyád mellett lehetnél – mondta halkan. Felszólító levél érkezett. Pansy Malfoy ismét a harcba hívja legjobb harci vezetőjét. De Falco vajon ugyanaz a vezető-e most is mint akkor, akkor, amikor még benne volt a bűnös vágy ami hajtotta a vérét, amikor még minden izzás az ereiben volt. Most, hogy megszerezte, most is ugyanaz maradt-e. Falco ezért menekült volna egyre sűrűbben ide? Választ találni? Ezért van most is itt a gömbben? S nézi a vihart? Hogy választ kapjon az elemektől, az erdő felől zúgó széltől? Kopogott a tetőzeten az erős esőfüggöny. Tanja arról az oldalról igyekezett meggyőzni Falcot, amire talán még hallgat. Ami talán még mindig érdeke. Hogy az anyja mellett legyen. Hogy a közelségét érezze, s ha máshogy nem legalább  a szemével ihassa anyja látványát, alakját, hallja a hangját és érezze az illatát.

-         Igen tudom – felelte vontatottan Falco. Hosszú volt a hallgatása. Nagy a csend. Egyszerre volt nyugtató nézni a vihart, s egyben elgondolkodtató, s talán akaratébresztő. A viharból merített erőt a döntésekhez, a válaszokhoz, az elhatározásokhoz. Tenyerével átsimította Tanja hasát. Erős rúgásokat érzett. Tanja behunyta a szemét, hogy érezze a férfi érintését, a keze melegét, a súlyát, ahogy a bőrére nehezedik. – Visszamegyek. A táborba. – Tanja felnyitotta a szemét. Hát mégis! – Itthon maradsz! Egy emberem mindig rád néz majd. – Falco megrázta a fejét. – Belegondolva téged féltettelek az árulótól. Látod Tanja én önmagadtól féltelek – fáradt nevetés.

-         Nem is jössz már vissza…addig? – kérdezte erőtlenül Tanja. Nem akarta kimondani, hogy a szülésig. Sőt inkább a szülésre. Lélegzetvisszafojtva várta a választ.

-         Megszülöd te a lányomat nélkülem is – lépett el mögüle Falco. A hangjában mérhetetlen szomorúság volt. Tanja szemét elfutotta a könny. Tudta mi az amire Falco gondolt. Hogy ő maga nem is akarta ezt a gyereket. Mégis fájt neki, hogy Falco nem akar vele lenni…amikor a lányuk születik. Mintha, igazán nem is érdekelné. Sem ő, sem a lánya. Elutasítja mindkettőjüket? Tanja egyedül maradt a gömbben. Szoknyáját zilálta  a vihar. Sírt. Hullottak a könnyei szakadatlanul. Ő is a vihart nézve keresett vigaszt. Falco lelke mélyén talán nagyobb sebeket ejtett mint sejthette akkor. Ahogy a terhességét fogadta akkor. S ahogy a férfival bánt, amiket a fejéhez vágott… az árulása. Falcótól most kapja vissza mindazt, amit tett. Tanja elbizonytalanodott. Várta is és nem is a lányuk születését. Nem tudta mi lesz. Hogy Falco hogyan fogadja. Hogy erőszakosan magának akarja-e vagy mint mostanában mindennel, hidegen hagyja a lánya is. A lányuk is. Tanja mégis szeretettel simított végig a mozgolódás nyomán. Az egyetlen, amit Falcotól kapott. Ami emlékezteti házassága rövid boldog korszakára.