Már megint szakadt az eső. Verte az ablaküveget. A kinti mennydörgésekbe éles kiáltások vegyültek. Megalázó egy helyzet. Az ajtóban a himlőhelyes Yaxley állt. Falco bizalmi embere. Ma ő volt szolgálatban. Fegyelmezetten állt. Valóban teljesítette a feladatát őrt állt Tanja felett. És éppen így kell egy idegen előtt lennie. Falco büntetése ez. Ez a szenvedés, a fájdalom, amely szaggatja most a testét, s Yaxley rezzenéstelen arca. A parancs az parancs. Falco azt is megtiltotta, hogy szóljon a feleségéhez. Azért a féltékenység még mindig benne volt. Gyűlölte ezt a kényszerűséget. Falco nem engedte, hogy levelet írjon, hogy értesítsen bárkit is. Tanja tehetetlenül nézett ki a háló ablakán. Teljesen egyedül lesz. Senki nem jön a segítségére. S Yaxleyt is kötik a saját béklyói. A parancsot kell teljesíteni. Hajnalban érkezik a váltás. Jugson. Talán ha Yaxley megviszi a hírt, hogy már elkezdődött, akkor Falco küldene valakit az ő segítségére? Mert hát nyilván Falco maga nem fog eljönni. Már órák óta vajúdik. Hajnalig nem bírja ki. Itt fog meghalni a hálóban szülés közben. Talán Falco is vágyja ezt. Tanja ökölbe szorította a kezét az erőszakos fájásra. Tanja többször próbált beszélgetni az őrzőivel, de a férfiak nem válaszoltak. Tanja innen jött rá, a parancs szerint csak szemmel tartják Tanjat, hogy jól viselkedjen. Nem bízik benne a férje. Ő sem bízna saját magában. Pedig az ő harca már örökre véget ért. Ma Falcohoz hasonlóan kívánja a halált, az is jobb mint ez a fájdalom, ez a gyötrődés. Yaxley pedig lesütött szemmel áll, hallgatja a szenvedését, meg néha látja is. Hogy hozhatja ennyire megalázó helyzetbe Falco? Mintha kívánná is, hogy mindketten itt haljanak meg. Ő és a lánya. Egyedül, tehetetlenül, kiszolgáltatottan.

Mennydörgés rázta meg a vidéket. Magas volt a csarnok. Falco futva tette meg azt a néhány métert. Belökte a tölgyajtót. Anyja nem mert többet sátorban aludni. A régi képcsarnok ideális helynek tűnt. Kopogott a márvány , a léptei zaját kongták vissza az üres falak. Anyját kereste. Váratlanul érte őket a támadás, és semmiképp se szerette volna anyját a csarnokban hagyni. Egyedül. Nem is gondolta, hogy erre a harcra az anyja nem egyedül jött…

-         Mit keresel itt Falco? – kemény, durva és hideg férfihang. Falco megpördült s apjával nézett farkasszemet.

-         Apa?  - döbbent le Falco.

-         Ne szólíts így! Vérem szennye vagy! Amit tettél… - Draco kirántotta pálcáját.  Az oldallépcsőről érkezett a közbeszólás.

-         Fejezzétek be! – Pansy állt ott éjszín talárban. Falco anyjára kapta a tekintetét, kezében a pálcáját markolta.

-         Ne szólj közbe Pansy! – Draco elrántotta a nőt, mielőtt beállhatott volna elé.

-         Megtámadták a tábort! Sietnünk kellene – nézett anyjára Falco.

-         Előbb elrendezzük a családi vitánkat – sziszegte fagyosan Draco. Izzott az átok a pálcájából. Falco kivédte. Pansy rémülten kapkodta egyikről a másikra a tekinetét. Kirántotta a pálcáját, s a párbajba avatkozva ütötte ki a két férfi átkait.

-         Tegyétek el a pálcát! Ez Parancs! – mondta hűvösen.

-         Pansy. Más a családi ügy és más a politikai. Itt nem parancsolhatsz! – csattant Draco.

-         A seregeimet vezető nélkül szétverik, úgyhogy igenis parancsolhatok! – kiáltotta bosszúsan Pansy.

-         Akkor menj a csapataidhoz, és hagyd hogy lerendezzem a fiammal ezt az ügyet!

-         Párbajozni vele?  - nevetett gúnyosan Pansy. – neked ez a megoldás?

-         Elégtételt követelek! – sziszegte Draco.

-         Ez neked elégtétel? – vágta zsebre a pálcáját Pansy.

-         Mert ha lefekszem a lányommal az már igen? – villogtak a szürke szemek. – És akkor már egyenlőek vagyunk? Szerinted ez a megoldás?

-         Megőrültél! – rázta a fejét Pansy. A családi vitának a hideg fuvallat vetett véget. Fekete füst és fátyol lebegett a levegőben…közeledett. Néhány pillanat után már látták is.

-         Pansy és Draco! Menjenek a seregekhez! Az ifjú Malfoyyal majd én rendezem a vitát – sziszegés. Ahogy senki más nem tud beszélni. A jelenlevők dermedten álltak. Ha Pansy Dracotól féltette a fiát, hát akkor Voldemorttól még jobban. – Mondtam valamit! – felborult légzésű temperamentumos suttogás. Pansy és Draco térdet hajtottak. A bejárati oszlopnál a bodzafekete talárban feszítő Bella állt.

-         Nem fogom tudni lebeszélni – figyelte Voldemortot ingatagon Bella. – Meg akar küzdeni vele! – emelte meg tehetetlenül a vállát.

-         Valami amiről nem tudok Pansy? – csattant dühösen Draco.

-         Képzelődsz! – csapta fel a fejét Pansy, s sebes léptekkel indult meg előtte. Az ajtóból még mindketten visszanézetek Voldemort és Falco kettősére. Menniük kell.

Pihegve kapkodta a levegőt. Elképzelése sem volt, mit kellene tennie. Honnan is tudná, amikor még soha nem szült? Összeszorította a fogait. Az ágyon nyöszörgött már órák óta. Sikongott, kiáltozott a fájdalomtól, és szitkozódott megállás nélkül, amíg volt ereje hozzá. Most már az is elfogyott.  Itt fognak mindketten meghalni. Yaxley áthelyezte a testsúlyát a másik lábára. Még négy óra és jön a váltás. Szegény ember mit érezhet, hogy ezt kell itt végignéznie? Meglehet a véleménye róla! Szerencsétlen nő, még egy gyereket se képes megszülni. Egyáltalán, a lányuk úgy születik, mint valami titkos, eltussolni való törvénytelen gyerek. Pedig törvényes házasok. Férj és feleség. Malfoyok. Minden Malfoyt úgy vártak, mint a világ csodáját. Csak ezt nem. Az ő gyereküket nem várja senki sem. Nem érdeklődik irántuk senki…Tanja terhessége is végig így ment. Igazán senkit nem érdekelt, hogy ő hogy van. Most sem. A férjét sem. Egyedül hagyta, magára hagyta teljesen. A kínszenvedés órái. Már számolni se számolta mióta tart ez. Csak azt akarta, hogy vége legyen. Mert már nem bírja tovább ezt a fájdalmat. Ezt nem lehet kibírni.

Suhogott a fekete talár. Ismét azonos színű talárban voltak. Bella és Voldemort. Bella az oszlopnál maradt. Nem kívánt közbeavatkozni, Voldemort nem is engedné. Falco várakozóan nézte a feketemágust.

-         Nem vagyok az apa fia párbajok híve – sziszegte fagyos mosolyra húzva a száját. – Bár lehet, mert nem áll módomban.

-         Mit akar? – vágta neki a kérdést Falco.

-         Itt én kérdezek és te válaszolsz Falco! – súgta vészjósló hangon Voldemort. – Felmérem a te tudásod is. Hogy anyád fia vagy-e valóban! – kigyúlt az izzás szürke szemekben. Indulat fénylett benne. A régi a haragos, a bosszús. – A sors útjai – kacagott fel hidegen Voldemort. – Hibát követtél el Falco.

-         Ne ítélkezzen felettem! – mennydörögte tüdőből Falco.

-         Keresztülhúztad a számításainkat a forró fejeddel! – indulat volt a szavai mögött.

-         Nem csak a fejemmel – vágta rá flegma nemtörődömséggel Falco.

-         Való igaz – húzta el a száját gúnyosan Voldemort. – A két fiú. Olyan tiszta volt minden. A te erőd, Deimos higgadtsága. Megkavartad a szálakat. Összebogoztad a fonalat. Majd én most kiegyenesítem, és visszaállítom.

-         Maga legalább olyan barbár módon oldaná meg…mint…

-         Hát igen. Ha nem lesz más megoldás, akkor minden kötél szakad! Harcoljunk! – hajolt meg fanyar mosollyal Voldemort. Meglendítették a pálcájukat. Összecsaptak a szikrák. Félelmetes erővel harcoltak mindketten. Falco egyetlen rántással mozgatta meg a márványborítást. A széles fali márványlapok alakzatokba rendeződve repültek. Voldemort egyetlen villanással változtatta meg az alakzatot, s fordította a repülés irányát Falco felé. Feszült egymásnak a két erő. Az arcukon az erős összpontosítás, a karjukban feszültek az izmok, mindketten résnyire húzott szemekkel nézték a reptében formálódó négyszögeket, háromszögeket,  hullottak a szélső márványlapok. Falco és Voldemort sem győzött húzódni a zuhanó lapok elől. De mind a repülő méretes alakzatokra koncentráltak. Észvesztő tempóban száguldottak az állandó alakazatformálásban álló márványlapok. Ijesztő gyorsaság, a lapokról pergő por töltötte meg a levegőt, egyre nagyobb felhőként gyűlve Falco és Voldemort közé. Zuhantak a lapok, Voldemort  felett néhány méterre…megálltak. Voldemort mély sziszegő levegővétellel nézett a háta mögé. Bella!  Aki távolról figyelte, most egyetlen pálcarántással segített Voldemort segítségére. Összekapcsolódott a vörös és a kék szempár. Egy szót sem váltottak. Egy pillanatra mégis megállt az idő. Majd Voldemort eszelős lendülettel vetette bele magát a márványok tengerébe. Varázserőben felülmúlhatatlan volt. De fizikailag, testileg, már gyengült. Egyre inkább szorult Bella segítségére. Egymás mellett harcoltak Falco ellen, aki teljes erejét belevetette  a küzdelembe. Bella és Voldemort, lebegő bodzafekete talárban, minden heves mozdulatra megcsapta orrukat a másik illata. A lótuszvirág és a jégillat. Voldemort az alakzatát igazította a levegőben. Rendeződtek a márványlapok.

-         Vigyázz Nagyuram! – kiáltotta Bella, s levéve a varázslatot a saját márványlapjairól, Voldemort felől robbantotta szét a közeledő tömör anyagot. Lehúzódtak a törmelékek elől.  – Engedd, hogy én harcoljak!

-         Nem! Ehhez van erőm! – sziszegte Voldemort. Bella végig segítette a harcban. Falco ereje végtelen volt. Fáradhatatlan. Kimeríthetetlen. Ketten bírtak csak vele. Falco kivételes helyzetben lehetett. Láthatta a kivételt az igazán ritka alkalmat. Amikor még Voldemort harcolt. S ahogy Bellával egymás mellett harcoltak. Azonos szín talárban, olyan egyformán, olyan időtlenül, közösen, lendülettel, küzdeni akarással, feketemágusok voltak. A feketemágia szerelmesei. S a harcban is kivételesen egyedi párost alkottak. Ugyanúgy, ahogy Bella szemmel tartotta Voldemortot, úgy Voldemort is minden fél pillanattal Bella védelmére figyelt.  Nem is tudtak volna úgy harcolni a másik oldalán, hogy ne figyelnének a másik védelmére és biztonságára.  Félelmetesek és nagyon szép párost alkottak. Azonos harcmodorral, ahogy Voldemort Bellát kitanította.  Gyorsan lendültek a pálcák.  Voldemort intésére ért véget a harc. Falco, Bella egyformán zihált és levegő után kapkodott. Csak Voldemort fújta ki szokásához híven lassan a levegőt, s sziszegve lélegezte be újra.

-         Jó lesz – sziszegte lágyan. – Eredj anyád után Falco! – biccentett a fiúnak. Falco meghajolt, s elfutott a csapataihoz. Bella kérdőn nézett a férfira, ahogy a lépcsőre ült, karjai a lába között engedte le ,s a pálcáját forgatta. – Erős – bólogatott Voldemort. – A harcban. De nem Pansy. Hiányzik a higgadtság. Együtt kell a két fiú. Mindenképpen.

-         Rég párbajoztunk már – csapta hátra a haját Bella. – kivételesen élvezetes volt. – Volemort szája mosolyra rándult, s felhúzta a nőt, lobogó talárral léptek az esőre.

Falco már csak a táborba térhetett vissza. Tarkójáról törölgette az esővizet egy törülközővel, amikor megérkezett Yaxley. Himlőhelyes arcán izgatottság. Minduntalan nyalogatta a száját, már nyammogott, hogy mondhassa. Falco ráförmedt.

-         Nyögd már ki, meddig készülődsz hozzá?  - mérte végig Yaxleyt.

-         Megvan megvan! – hadarta izgatottan.

-         Mi a fene van meg? – nézett rá értetlenül Falco.

-         Mármint megszületett. Épp mielőtt Jugson leváltott – szemei izgatottan jártak Falcon. Falco úgy állt, mint akit fejbekólintottak. Alig egy nap leforgása alatt. Amióta Yaxley elment. S nemrég. Megszületett a lánya. Nem is gondolta, hogy ez idő alatt Tanja a Parkinson-birtok egyik szobájában vajúdik.

-         És…?-  motyogta bambán.

-         Kislány – vigyorgott Yaxley.

-         Azt eddig is tudtam – legyintett Falco, s fáradtan zuhant a karosszékébe.

-         Myra Malfoy. Legalábbis Tanja valami ilyesmit motyorászott  - ráncolta a homlokát Yaxley. Falconem felelt. A porcelán kávéscsészébe töltötte a gőzölgő italt. Kavargatta a kávét a csészében. Myra Malfoy. El kellett ismernie kivételesen szép név. Nem is beszéltek Tanjaval. Semmi ilyesmiről. Tanja maga választotta a nevet a lányuknak. Kivételesen jó választás. Maga sem talált volna jobbat. Megszületett a lánya. Hát apa lett. Belekortyolt az italba.

-         Egyéb? – nézett Yaxleyra. Mintha csak a napi jelentéseket hallgatná. Pedig a családjáról beszélnek.

-         Hát…ahogy kivettem Tanja nincs valami jól…

-         Vérezzen csak el!  - dünnyögte Falco mérgesen.- A lányomat majd hozd el legközelebb. – Yaxley megrökönyödve nézte a férfit. Falco szárazon felnevetett.  – Vidd a tábori orvost! Most!  - Yaxley azonnal kifordult a sátorból, s rohant az orvosi sátorba. Falco kimerülten dörzsölgette a szemét. Myra. Meg kellene mégiscsak látogatni őket…