A két férfi a sötétben ácsorgott. Lestrange vigyorogva lépett a magas szőke férfi mellé. Közel azonos magasak voltak. Halkan figyelték a Black-ház fényeit. A házból szűrődő neszeket. Fekete hosszú talár volt mindkettőn. Lestrange is a kőre tette a lábát s a kerítésnek dőlve nézte az emeleti szobákat. Hallgatag volt ma Malfoy.

- Azt mondta kizavarja ma az ablakba, ha kell az élete árán is – morogta nevetve Rodolphus.

- Bella mindig ilyeneket mond – intette le Lucius. Ekkor észrevették mindketten az ablakpárkányon sétáló Bellát. A nő kacsintott egyet, s a szoknyáját megemelve simított át lábain. Hirtelen fordult meg, igazította át a drapériát, s leugrott az ablakból.

- Nagyon izgalmas nő – nézett felfelé Rodolphus.

- A feleséged lesz, ne aggódj! – villantak rá a szürke szemek.

- Hol van még az – intette le Rodolphus. – Túlságosan izgat.

- Azt mondtad kiküldi! – türelmetlenkedett Lucius. A zsebóráját nézte. Mindjárt tíz óra. Mrs. Black pontosan tízkor ránéz a lányaira. A Black házban fegyelmezett rend volt. A lányoknak meghatározott napirendjükhöz kellett igazodniuk. Sőt még nekik is.

- Türelem! – hessegette el a férfi izgatottságát. – Bella ha kell a hajánál fogva rángatja az ablakhoz – röhögött a markába Rodolphus. Végre megjelent az ablakban. Luciusnak elakadt a lélegzete. Meredt az ablakra, képtelen volt levenni a tekintetét, a keretben álló mézszín hajú szépségről. Lágyan borult előre a szőke hajzuhatag, ahogy kihajolt az ablakon. Lagúnakék éjszakai köntös. Lucius csaknem az orrában érezte a méz és vaníliaillatot. Szegény bagoly ma hamarabb megtalálta őt mint számított rá. Itt volt a házzal szemben, kiábrándító bűbájjal leöntve, hogy láthassa ma este is. Erősebben markolta a korlátot. Szürke szemeivel itta a látványt. Soha nem látta még nappali ruhán kívül másban Narcissát. Sejtette ez a lagúnaszín, hogy kidobhatja azokat a sejtelmes kék szemeket. Finom mozdulattal hajtotta a tenyerébe az arcát. A csillagokat nézte. Időnként a bentről érkező hangokra válaszolt. Halk beszélgetés a két lánytestvér között. A férfiak inkább csak Narcissa szavát hallották. Egy-egy elkapott hangfoszlányt. Lucius szemrebbenés nélkül nézte a lányt, a törékeny vékony karokat, a hosszú hűvös ujjakat, a finom metszésű arcvonásokat. Fiatalos báj, arisztokratikus hűvösség, kecsesség és tartás. Igazi hercegnő. A legszebb. Mind között. Lágyan ringott a levegőben a szőke simára kefélt haj. Látszott, hogy éjszakára fésült, fellazított lebegő a haja. Olyan furcsa gondolatai támadtak ettől. Hogy látni szeretné, ahogy a Malfoy-birtokon készülődik lefekvéshez ez a lány. Ugyanígy, lagunakék köntösben, kibontott hajjal. Gondosan előkészülve minden éjszakára. Lucius sejtette, hogy megérkezett a szigorú Mrs. Black, mert Narcissa kapkodva húzódott el az ablakból, s lágy mozdulattal húzta össze az ablak függönyét.

- Vége a kukkolásunknak! – állapította meg Rodolphus. – Azt hittem Bella még kinéz – lökte el magát a korláttól.

- Holnap úgyis találkoztok – Lucius zsebébe csúsztatta a Malfoy-címeres zsebórát.

- Mekkora baromságokra ráveszel öregem – mérte végig Luciust az öblös hangú férfi. – Itt bámulom az ablakát, holott ennél sokkal közelebb is voltam ma hozzá. Igazi vadmacska ez a Bella. Kezdtem azt érezni, hogy kettőnk közül ő a jártasabb a csókolódzásban – bizonytalankodott Lestrange.

- Sosem tudhatod – húzta fanyar mosolyra a száját Lucius.

- Akkor délután háromra megyek a birtokra. Jó így? – szorította meg Lucius kezét.

- Várlak.

- Tök jó, hogy egy házba udvarolunk – röhögött Lesrange.

- Amit ti műveltek az egyre kevésbé hasonlít az udvarláshoz – állapította meg Lucius.

- Más a módszerünk  - intett Rodolphus mielőtt eltűnt a szeme elől. Lucius a gyér világítású utcán baktatott. Csak a Malfoy- hintóban bontotta fel Narcissa levelét.

„ Kedves Lucius! Itt Londonban ma a szokásosnál is melegebb van. Elviselhetetlen a hőség. Holnap délelőtt az unokaöcséimet látogatjuk meg a Londoni házukban. De nagyon várom már, hogy délután ismét személyesen is találkozzunk. Üdvözlettel: Narcissa Black” A szokásos hűvös modor. Alig néhány sor. Nőies írás. Szép, kerek, formás, tökéletesen kiolvasható betűk. Lágy vonalvezetés. Lucius összehajtotta a pergament. Méz és vanília. Narcissa parfümjének az illata. A bársonyhuzatnak dőlt. Szőke haja a vállára omlott, s szürke szemével a Malfoy-kastély vonalait kutatta. Az éjszakai holdfényben megcsillantak a kastély homlokzatának motívumai. Mégis megérte ma Rodolphust elkísérni. Mert az ablakba könyöklő Narcissát láthatta. A langyos széltől is  féltik. Ő is féltené. Mert a törékeny szőke lány igazán olyan, akit óvni kell. Narcissa vonásai lebegtek a szeme előtt ,ahogy felfelé lépkedett a reprezentatív széles lépcsősoron.

-         Te vagy az Lucius? – dallamos idős női hang.

-         Bezártam az ajtót anyám! – dőlt az ajtófélfának Lucius. Anyja esti teázás közben. Hintaszékben. Ölében az értékes porcelán teáscsészével.

-         Helyes – mosolygott könnyedén. Végignézett a fián. Karakteres arcán, a férfias arcvonásokon, széles váll, lebegő méregdrága kelme. – Megnőttél Lucius. Nem avatsz be a titkaidba mint régen.

-         Régen sem anyám – mosolygott fanyarul Lucius.

-         Észre sem veszem és feleséget hozol a házhoz – nevetett fel dallamosan.

-         A Black- család most más esküvőre készül.

-         Mh igen. Az idősebbik lányt épp itt az ideje kiházasítani – bólogatott Mrs. Malfoy s a teájába kortyolt. Lucius figyelte anyja mozdulatait, ahogy rendezgeti a csészét, a szalvétát, a teáskannát. – Milyen színt választasz holnapra? – Lucius tudatáig lassan jutott el a kérdés.

-         Öhm…lagúnakék – ejtette ki szürke szemei a porcelán motívumain időztek. Mrs. Malfoy csendesen mosolygott. – Mármint…fekete. Holnap is igen – nézett fel anyja nevetős szemeibe.

-         Rendben. Szólok Dobbynak, hogy vasalja ki azt a csinos fekete talárod. Azt úgy szeretem rajtad – nevetett.

-         Jó, az jó lesz anya – biccentett Lucius, s anyjához lépett, hogy kezet csókoljon. Anyja pajkos szemekkel mérte végig.

-         Egyetértek. A lagúnakék tényleg jól állhat Narcissának – suttogta halkan Luciusnak. Ahogy elengedte fia a kezét, a kontyán babrált.

-         Mármint…  - Lucius értetlenül meredt anyjára.

-         Jó éjszakát fiam! – intett neki a nő, s mosolyogva emelte meg a teáscsészéjét. Lucius távozott. Elkalandozott ma este. Az éjszakai köntösön forgott a feje, felidézte magában többször is. Az ablakban álmodozó Narcissa képe lebegett előtte, még talán az első álomképeiben is.