Szürke tekintetét a lépcsőkorláton futtatta. A kandallópárkányra nehezedett bal karjával, a rendkívül finom fekete taláranyag felcsúszott ,de még így is enyhén takarta a férfias  kézfejet.  Mellényzsebéből kihúzta az aranyláncon csüngő zsebórát. Felpattintotta a fedelét. Az arany mutató mér elhagyta a felezővonalat, a cikornyás karcsú számok visszaverték a kristálycsillár fényét. Narcissa váratja. Mint mindig. Szándékosan húzza az időt, pedig tudja, a csekély fél órájukból fogy az idő. Etikett. Egy nő nem rohanhat le, mint aki már epedve várja, hogy újra láthassa. Had várja csak ő itt, lent. Lucius nyugtatva magát vett mély levegőt. Összepattintotta az aranyórát, s visszasüllyesztette a szürke selyem mellényzsebébe.  Egyetlen mozdulatán sem látszott türelmetlenség. Hűvösen, és nyugodtan várt. Bár hellyel kínálták sem ő, sem Lestrange nem éltek vele. Rodolphus a bonbonos kristályból tömködte a szájába a drazsékat.

-         Imádom ezt a drazsét! Ha el is veszem Bellát rendszeresen visszajövök drazséért ide – nevetett Rodolphus.

-         Az abszolútról szerzik be – lebbent hűvösen Lucius szempillája.

-         Tényleg? – lepődött meg Rodolphus. – Itt valahogy jobban esik – ropogtatta a fogai között. – Kóstold meg! – tolta barátja felé a tartót.

-         Nem, most inkább nem  - szemét várakozóan a szalon nyitva felejtett ajtajára vetette. A lépcsőn még mindig semmi mozgás.

-         Félsz, hogy a fogaidon ott marad a csokoládé mi? – röhögött Rodolphus. – Fogadjunk Bella most is  rumot kortyolgat odafent! Gyűlölöm amikor így váratnak! Csak legyen a feleségem! Semmire nem fogok várni! Semmire! – leseperte a lepergett morzsákat a talárjáról, s ő is várakozva kipislogott az előtérbe.

Közben a két lány teljes nyugalommal készülődött. Bella kis kristálypoharát újra és újratöltötte. Élénkpiros rum. Minden pohárka után elismerően cuppogott. Narciss a púderespamacsot nyomkodta az orrára. Az összekötőajtón át beszélgettek. Mindketten a tükrök előtt ültek. A két tükör pontosan a közös falhoz volt állítva. Ugyanazon a helyen. Bella átdübörgött.

-         Meddig várunk még? Mindjárt becsiccsentek! – vihorászott Bella. Kiloccsant a rum a mahagóni fésülködőasztalra. Bella csillogó szemekkel nézett a tükörre erősített képre. – Az egészségére! Volde-mort! – csuklott egyet ,s ismét egyetlen hajtásra kiitta a kis üveget.

-         Még két perc – nézte szeme sarkából a faliórát Narcissa. A pamacsot visszaállította a tartóba. Az öblös parfümösüvegből két teljes permet. Majd pálcamozdulattal levegőt fújatott.

-         Menjünk már! – tolta vissza a fésülködőasztala titkos rekeszébe a rumosüveget a kispohárral Bella. Megszédült. – Huha, azt hiszem ma tényleg sokáig várattuk őket – heherészett, s imbolyogva a húga szobának ajtajához lépett.

-         Még egy perc – fújatta a levegőt Narcissa. – Túl erős a parfümöm. Ezt a legszigorúbban tilos. Had várjanak!

-         Mert? – Bella kézlendítésére egész lótuszhullám érkezett Narcissa felé.

-         Egy úrinőn szinte alig lehet érezni a parfümjét – nézet megrovón Bellát.

-         Ah, kit érdekel ez? – Húga legyezőkészletéből kikapott egyet, s szétteregetve, sűrűn meglegyintette.

-         Tessék egy cukor! – vette ki a mentolosdobozt Narcissa a fiókból.

-         Ah nem kell, menjünk!

-         Bűzlik rólad az alkohol Bella, így nem megyek le veled – húzta fel az orrát Narcissa.

-         Jól van. Néha úgy érzem az anyámmal beszélek – vigyorgott rá Bella, s kivett egy cukrot, s a szájába tolta. Az ujját a szájában, hagyta, s megszívta.

-         AH! Fenséges! – nyögte lágyan. Narcissa az égre emelte a tekintetét, s megindult Bella előtt.  Narcissa már a lépcsőfordulóba ért, amikor Bella nagy lendülettel legurult a lépcsőn.

-         Mh hoppá! – röhögött halkan Bella, s a szoknyáját rendezgetve felpattant. Narcissa fagyosan hátranézett rá. – Ne is aggódj értem hugicám! Teljesen jól vagyok! Menj csak! – kacarászott Bella.

A zajokat hallva Lucius felemelte a tekintetét, s ellépett a kandallótól, hogy hamarabb láthassa az érkezőket. Könnyű ködfátyol lebbent a szemére, ahogy a lefelé lépkedő Narcissát bűvölte. Nem akart pislogni, de élesíteni akarta a látását, hogy még többet nézhesse, még jobban láthassa. Hátrafeszített egyenes hát, feltartott fej, félig lesütött hűvös pillák, mögöttük a legkülönlegesebb kék szemek. Porcelánfehér bőr. Kecses kézmozdulatokkal érintette a korláthoz az ujjait. Nem is, gyors, nem is lassú. A lépése ritmusa egyenletes, kiegyensúlyozott és nyugodt. Mint mindig. Gyöngyházfényű kék nyári ruhájában sudár alkata, karcsú dereka még szembeszökőbb volt. Nem tudott olyat mondani, ami ne lett volna tökéletes ezen a lányon. Dús kebleit most is teljesen fedte a könnyű anyag, a mellkasa zárt, a ruhaujj szokáshoz híven háromnegyedes, sosem rövidebb, inkább hosszabb, és a bokáját még egyetlen egyszer sem látta.

Persze most nem mond igazat. A Roxfortban. Amikor egyenruhában volt, akkor látta. De mikor érdekelte őt egy tizenéves lány szoknyahossza és bokája? Most viszont nem győz bosszankodni, hogy a látványt nem raktározta el magában.  Narcissának még a cipőjét sem igazán láthatta. A lebbenős anyag mindent takart, söpörte a földet, elbújtatva mögé a lány lábainak formáját és alakját. Mindent csak sejtetett a ruha, az anyag, a nőies csípővonalat, a kebleket, a derekat. A ruha középen betétes volt. Enyhén türkiszes virágmintás anyaggal, amitől a lány még karcsúbbnak és még magasabbnak tűnt. Semmi határozatlanság, semmi fesztelenség nem érződött rajta. De a szertartásosság nagyonis. Ahogy Luciuson is. A haja bársonyszalaggal átkötve. A tekintete pedig éppen azt a hűvöst tükrözte, mint Narcissáé. Előresietett a lányhoz. A jól begyakorlott oly megszokott mozdulat. Narcissa már nyújtotta a kezét. Lucius lágyan tartott alá a könnyű női ujjaknak. Alig érezhető méz és vaníliaillat. Édes. Kábítóan édes. Mint egy virágmező, vagy egy mézescsupor belseje. Lucius maga is úgy érezte magát, mintha méhecske lenne. Mert legszívesebben lecsapott volna az illatra, és körülrepkedte volna ,felfedezte volna a virágmező minden részét, elejétől a végéig. De ajkai csak a puha bársonyos kézfejet érintették. Behunyt szemmel lélegezte be az olyan simogató nőies illatot, szürke tekintetével a teljes karhosszat végigpásztázta, a hófehér bőrt,  amely olyan áttetsző volt, hogy most is láthatta a kék erek titokzatos útját, itt a hűvös kézfejen.

Narcissa követte szemével a mozdulatot. A hirtelenszőke fejet, az okos homlokot, a szürke szemek eltűntek a látószögéből. Egy pillanatra ismét láthatta a fekete selyemmasnit, amely olyan gondosan kötött és olyan borzongatóan szép volt, ahogy összefogta a hosszú vállra omló szőke hajat.  Érezte a kézfejére szorított ajkakat, forró volt, szinte izzott alatta a bőre, égette a vékony gyenge fehér bőrét, lehunyta a szemét egy pillanatra. Belülre remegett csak. Kívülre tilos volt elgyengülni. Érzéseket mutatni. De belül remeghetett ettől a csóktól, ettől az érintéstől, ettől a mély tiszteletedástól, amitől Lucius soha egyetlen találkozásukkor sem fosztotta meg. Ahogy lehajolt a férfi ismét megcsapta ez a tiszta akácillat, az arcszesz. Annyira egyedi volt, olyan nyugtató, olyan férfiasan egyszerű. Tavasszal naphosszat ült a kert akácfáinak árnyékában. Bellával. Senki sem tudta, hogy miért. Ez az ő apró titka volt. Mert Luciust idézte elé. Az ő illatát adta, a lehulló akácvirág, szerette ezt az illatot. A természetben is. Luciuson is. Pedig mindig csak egy villanásra érezhette, most, ahogy egy pillanatra az intim szférájukba lépnek a kézcsók erejéig, s vissza is húzódik. Fellebbent a szemhéja, ahogy követte a férfi mozdulatát. Ő invitálta a férfit a társalgó részhez. Négy széket állítottak oda. Bella is tartotta magát. Bár a szeme minduntalan Rodolphus felé villant, rezzent, és kéjesen nyalta át újra és újra az ajkait. Rodolphus csak egy villanásig érezhette Bella ajkain a rumot, a mentollal keveredve. A másik pár kézcsókjának futó pillanatáig. Bella ellépett ,s húga mellett helyet foglalt. Futó látogatásra jött a két férfi, mind tudták. És Narcissa precízen betartott szabályainak megfelelően, most már szinte tényleg csak egy pillantást vethettek egymásra. Négyen ültek az asztal körül. Felületes beszélgetéssel. És inkább Bella és Rodolphus vitte a szót. Az esküvő közeledett. Lucius Narcissa gondosan fésült haját szemrevételezte. Könnyedén tűzték fel, de mégis erősen. A mézszín haj lágyan omlott a nyári ruhára. Kellemes volt a két szín találkozása.

-         Megkaptam a leveled – szólt futólag halkabban, hogy a két másikat ne zavarja a beszélgetésben.

-         Örülök – Narcissa mintha még egyenesebbre igazította volna a tartását. – Nem kaptam választ.

-         Késő volt – tette a karját a karfára Lucius. – Hogy vannak nagybátyádék?

-         Köszönöm a kérdést, jó egészségnek örvend a család. Bár nagybátyám valóban beteges – hideg villanás a szemekben. Nem hozták szóba. Orion Black és Vodemort közötti összefüggést. És az ebből fakadó betegséget sem. Fromális beszélgetés. Többet tudnak mindketten a mélyben, mint amit az üres szavak szintjén szóba hoznának.

-         Ma este válaszolok – bólintott előzékenyen Lucius.

-         Keveset írtam. Kérdezhettem volna  - apró mentegetőzés, amely az udvarias visszautasítást várja.

-         Ellenkezőleg, a levél éppen úgy kifejezte a viszontlátás felett érzett boldog várakozást, mint ahogy reméltem, s amelynek szintén örvendtem – egyenletes kellemes beszédmodora volt mindkettejüknek. Sosem indulattal teli. Enyhén hűvös, higgadt, kiegyensúlyozott.

-         Ezek szerint…Te is vártad? – apró szemöldökemelés, a kérdés dallama, a puha mosoly, amely máris elillant.

-         Ez nem is volt kérdés. Nem is lesz – hajolt előrébb Lucius, mintha egészen bizalmas információt közölne. A hangja enyhén rekedtessé vált. Narcissa lesütötte a szemét. Lucius szeme végigsiklott a szemközt ülő lány alakján, amint Narcissa ismét ránézett már újra találkozott a tekintetük.

-         Sajnos mennünk kell – tett sajnálkozó mozdulatot Rodolphus. – Drága Bellám! Egy könnyet se hullass! Hamarosan örökre együtt leszünk! – belekarolt menyasszonyába, s csak Bella mozdulatán érződött ,hogy a fenekébe csípett.

-         Telesírom a párnám minden éjszaka – fogadta az arcára hintett búcsúcsókot Bella. A szalonban maradva várták a két férfi távozását. Csukódott az ajtó mögöttük. Bella hideg számítással hozzátette. - …csak nem miattad! – apró gyorsfelvételt kapott ki a mellei közül, Voldemort képével. Felsóhajtott. – Remélem az az örökre nem valami fenyegetés volt – ráncolta a homlokát Bella. – Néha tényleg megijeszt a szavaival! – tette hozzá, majd felsietett a lépcsőn.

-         Narcissa! Remélem rendben zajlott a találkozás – állt a szalonajtóban Mrs. Black.

-         Örültünk, hogy viszont láthattuk egymást természetesen – válaszolta Narcisssa kimérten, s szoknyáját megemelve Bella után igyekezett a lépcsőn.