Rázta a Black-címeres fekete fogatot a szél. Csorogtak végig a szürke esőcseppek az ablakon. Beköszöntött végleg az ősz. Narcissa az elsuhanó tájat figyelte. Zord és vad szépségű a Lestrange-birtok. Bellához illik. Sötétlő dombok vonala, a távoli völgyek feketesége egész erdőnyi titkokat rejthet. Szörnyű, s kegyetlen titkokat is. Olyan hirtelen jött ez az eső, mint minden. Angliában ez már csak természetes. Narcissa is teljes nyugalommal fogadta a hirtelen kerekedő sötét felhőt, a szürke fellegeket facsaró szelet. Már a kastélyhoz vezető kavicsos úton gördültek. Bella a sötét Lestrange-kastély oszlopa alatt várta. Annyira sötét. Nemcsak a napfény hiánya miatt. Az egész kastély szinte fekete tónusban fénylett. Narcissa felhúzta sápadtzöld esernyőjét, s lelépett a fogatról. Cipője a pocsolyába süllyedt ,s a kavicson nővéréhez sietett.

-         Biztos átfagytál ebben a kutya hidegben – dörzsölte meg húga karját Bella. – Gyere csak, Rodolphus még dorbézol valamerre – legyintett Bella. Elvette húgától az ernyőt, s belépett az előtérbe. Fekete márványlapok. Narcissa sosem járt még a Lestrange- kastélyban. Szemét végigfuttatta a fényesen csillogó fogadócsarnokon. Lakkozott motívumos tömör fa lépcsőkorlát. Sötétszürke virágmintásfutószőnyeget gördítettek rá. Az ajtók kivétel nélkül fekete lakkozott fából készültek. Csillogtak a fényben. Bella a tükörben igazgatta a haját.

-         Félelmetes igaz? – figyelte a tükörben húga tekintetét. Narcissa arca rezzenést sem tükrözött. Olyan volt mindig mint egy műalkotás. Semmit nem lehetett látni az arckifejezésén, a tekintetén, semmin. Bella mégis ismerte. Húga ízlését. Tudta, hogy a hátán futkos a hideg ettől a nyomasztó hangulatú sötét kastélytól. A kristálycsillár apró kövei is mind feketék voltak. Bella a lépcsőkorlátra tette a kezét, hogy felfelé induljon. – Sajnos tudom, hogy hiába mondanám, hogy érezd magad otthon, mert itt úgysem sikerülne – nevetett szárazon Bella. Narcissa megérintette nővére kezét. Bella visszafordulva ránézett. Sejtette mit szeretne. Az esküvő óta nem látta. Narcissa a gyertyafényben figyelte a megcsillanó jegygyűrűt. Fekete, zöld és áttetsző kövek szorosan egymás után. Egészen apróak. Vékony karikagyűrű volt. A háromszínű kő felváltva futott körbe a gyűrűn.

-         Nem éppen szokványos – döntötte maga felé a kézfejet Narcissa, majd vissza. Ujjaival megforgatta  jegygyűrűt. – De van benne valami különös.  – Bella ujján nagyon jól mutatott. Sötét, értékes, nemes, tele drágakövekkel, a sápadt hófehér ujján úgy sötétlett mint egy démon. Kecses vékony gyűrű elegáns apró kövekkel, illett Bellához ez az ékszer. Egyszerre mutatta a fényt és a sötétséget, a különös csillogás mellett a démoni sötétséget.

-         Különös – Bella hátracsapta a haját ,s mosolyogva vette tovább a lépcsőket. – Alapjában semmi karikagyűrű emlékeim nincsenek róla, és ez a legjobb az egészben.

-         És a Rodolphusé? – ráncolta a homlokát Narcissa.

-         Valami fekete kör, kövek nélkül. Elég fura ízlése van meg kell hagyni… bár nem is olyan rossz – emelte a gyertyafénybe a gyűrűjét Bella.  – Miért van az, hogy a jegygyűrűt a férjek választják?  - ejtette le a kezét fáradtan Bella.

-         Ez a szokás – mondta Narcissa, hangsúlya pedig sugallta, hogy ez magától értetődő dolog. – Nem tetszik?

-         De tulajdonképpen tetszik – Bella belökte a hálója lakkozott fekete ajtaját. – Ha már az ékszerek iránti érdeklődésed így felkeltettem, akkor mutatok egy másikat. Ellentétben velem te rajongsz az ékszerekért. Furcsa nem? Minden ami bennem megvan belőled hiányzik és fordítva. Ez vajon az öröklődés tana? – nevetett gúnyosan Bella, s a fésülködőasztalról leemelt egy nehéznek tűnő fekete köves fejdíszt. Meglengette Narcissa előtt, s az éjfekete hajába igazgatta, hogy a homlokából hátratolja a tincseket. Oldalra rendezgette a sötét hajfüggönyét, s a fésülködőasztal tükrében méregette magát. Fekete és smaragdköves diadém. Bella izzó kék tekintetében a sötét pillákkal a fehér bőrrel, és ez az értékes drágaköves tiara…fenségesen nézett ki. Annyira Bellás volt. Annyira arisztokratikusan ördögien sötét és érzéki és démoni. Ezt az ékszert Bellára szabták és tervezték. Annyira kiemelték egymás valódiságát. Más nőn nem állt volna így mint Bellán. Aki villogó szemekkel nézte magát és a fejdíszt. Ez az ékszer Bellán mutatott és más nőn nem. Egy egészet alkottak. Egy egységet. Együtt mutattak igazán szépen. A démoni tiara és Bella démoni egyénisége és megjelenése. Narcissa kikerekedett szemekkel nézte a nővére tükörképét.

-         Tudod mi ez? – suttogta Bella vizenyős szemekkel. Narcissa csak a fejét rázta. – A nászajándékom – Bella megnyalta az ajkait, s egy pillanatra a tükörképére meresztette a szemét.

-         Hogy érted, hogy a nászajándékod? – tette keresztbe a karját Narcissa.

-         Jó megfogalmazása a valóságnak mi? – nevetett keserűen Bella. – Ez a szüzességem elvételéért számított díj. Nászajándék, ha úgy tetszik – suttogta nyersen Bella.

-         Tessék? – Narcissa döbbenten eresztette le a karjait.

-         Ahogy mondom. Erről nem szólnak anyánk tündérmeséi igaz? A valóság viszont tényleg ez. Kíváncsi leszek te mit kapsz majd Luciustól azért, hogy a szüzességed ő veheti el – Bella gonoszul fénylő szemmel nézte húgát, majd fáradt legyintéssel ellépett. – Ne haragudj, nem akartalak megzavarni. – Bella lekapta fejéről a diadémot és a sarokba hajította. – Gyűlölöm ezt az egészet! Mi ez? Vásár? Tényleg meg kell vásárolni ezt is? A szüzességem is? Ez annyira…! – Bella a fésülködőasztalhoz rogyott, s a kezébe temette az arcát. – Minek is születtem erre a borzalmas világra! – zokogta Bella. Narcissa sosem látta ilyen elkeseredettnek Bellát. Átsimította a selymes fekete hajat.

-         Bella – súgta halkan. S átkarolta Bella vállát. – Ne mondj ilyet!

-         Ah Narcissa!- Bella lerázta a meleg női kezet. – TE ezt nem érted! Fogalmad sincs róla mi zajlik körülötted! – Bella a kézfejébe törölte a könnyeit, s hidegen nézett körbe.  – A varázsvilág annyira számító és kiszámítható. Annyira üres. Semmitmondó. Gyűlölöm. A kényszert, ezt a világot, egyedül akarok élni a világban, vagy inkább ne is éljek.

-         Azt hittem örülsz…

-         Örülök, hogy megszabadultam otthonról. A házasságom szabadságot hozott. De a korlátok között maradtam. Az arisztokrácia korlátjai között – fújtatott Bella. – Szeretnéd tudni milyen? – zuhant a széles feketekeretes ágyra Bella. A mennyezet mintáit nézte. – Én lennék az utolsó aki hazudna neked Cissy. Fáj.

-         Bella inkább ne…

-         Csak felkészítelek a házasélet örömeire – kacagott fel hidegen Bella. – Iszonyatosan fájdalmas. És a valóság az, hogy inkább nélküle mint vele. Fogalmad sincs milyen feleségnek lenni. Milyen kiábrándítóan alantas dolog. Mennyire rabszolgasors ez. Nem magad irányítod az életed, hanem a szabályok, az elvek, a soha ki nem mondott le nem írt megegyezések alapján. Hogy igenis jogos igénye van a férjednek feletted. És még ha nem is akarod akkor is neki adod magad. Érted ezt? Hiszen ismersz engem! Semeddig sem tartana visszautasítanom! Mégsem tehetem! Színlelés az egész élet – mondta ki fásultan Bella. – Színleljük, hogy gyerekek vagyunk, s elfogadjuk a szülői utasítást, színleljük, hogy feleségek, anyák, testvérek vagyunk. Az egész élet egy nagy színpad, s a társadalom a közösség méri le ,hogy sikerünk, vagy bukásunk lesz-e nagyobb. Ha azt hiszed te nem ezt teszed, akkor önmagadat is becsapod – a két mélykék szempár. Másodpercekig csak nézték egymást. Nem szólt egyikük sem. Bella kifakadása után vágni lehetett a hideg légkört, a döbbenet fagyát, a valóság jégcsapjait. Bella az éjjeliszekrényről elvette a kihűlt teáját. Belekortyolt. Lótuszvirágból készült tea. Az egyetlen ami nyugalmat ad neki. Persze így hidegen nem olyan már. Fanyalogva visszatette. Csoszogós léptekkel ért a sarokba. Felemelte a fejdíszt, s a fejére illesztette.

-         A kedvence. Legtöbbször így szeretkezünk. Nincs rajtam más csak ez. Szereti nézni rajtam. Ezt is csak azért kaptam, hogy az ő kedvére legyen rajtam. Valójában csak agresszívabb, ha rajtam van. Mintha élvezné, hogy fájdalmat okoz. Remélem egyszer én is viszonozhatom ezt neki – nevetett fel gúnyosan Bella.  – Hagyjuk a sötét dolgokat! – mosolygott húgára.- Megrémítettelek. Nem akartam. Csak hát …valakinek el kellett mondanom. Cissy. Ne aggódj. Lucius soha nem lenne ilyen. Ó igazi finom úriember…majd meglátod – kacsintott Bella, s kisiklott a hálóból.