Narcissa a legyezői között válogatott. Egy egész fegyvertára volt a legyezőkből. Bella az ágyán fekve figyelte húga tevékenységét, időnként gúnyos szemöldökhuzogatással követve a mozdulatokat. Külön készlete volt a csipkelegyezőkből, a tollakból összeállított legyezőkből, és az anyaglegyezőkből.  Bár a kedvencei mégiscsak a sötét csipkelegyezők voltak. Sejtelmes virágmintával, arany, ezüstszálakkal. A végükön puha seprő pihékkel. A színekből pedig egész kollekciója volt. Mindegyiket színsorrendbe helyezte a világos tónustól haladva a sötétekig.

-         Cissy számontartod még hány legyeződ van? – érdeklődött Bella.

-         Fogalmam sincs. Már jó ideje nem számolom.

-         A Black-ház fél vagyona a legyezőidben van- jegyezte meg Bella.

-         Mert ellentétben veled én kedvelem a legyezőket – mosolygott rá Narcissa. Végre ráakadt a megfelelőre. Nefelejcsmintás kékes-fehéres csipkelegyező. Narcissa meglibbentette a kezében. Méz és vaníliaillatot csapott a levegőbe a legyező. Tökéletes. Édeskés. Kényesen édes illat. Bella elhúzódott az illatfelhő elől. Narcissa türkiszkék szaténestélyiben tündöklött. A haját felfelé fésült kontyba rendezték. Bella mellé állva most teljesen azonos magasságúnak tűntek.

-         Mehetünk már? – nézett rá unottan Bella.

-         Igen – nézte még meg magát Narcissa az ovális állótükörben. Lucius és Rodolphus az előtérben várta kettejüket.

-         Narcissa napról napra elbűvölőbb vagy – suttogta a selymes mézillatú kézfejre Lucius. Narcissa halvány mosollyal köszönte a bókot, s a nefelejcsmintás legyezőt megrebbentette, félig mögé rejtve az arcát. Tisztán csillogó mélykék szemek villantak rá a legyező felett. Szép metszésű szemek, mint egy hegyi forrás olyan szépen csillogóak, a sűrű sötét szempillák szinte hívogatóan rebbentek, az oldalra billentett fej lágy lengést adott a kontyból leomló mézszín hajnak. Lucius résnyire húzta a szemhéját. Senki a varázsvilágban, senki nem tudja így használni a legyezőt mint Narcissa. Ennyi titokzatossággal, ennyi bájjal, kellemmel és lágysággal. Ha a fia egyszer megkérdezi a jövőben, miért éppen az anyját választotta, az első válasza talán éppen ez lenne: mert egy nő sem használta úgy a legyezőt, mint Narcissa Black. Mindamellett ,hogy megállapította Narcissának kimeríthetetlen legyezőforrásai vannak, mindig újat és újat látott nála, s mind rebbent, hívogatón, incselkedőn, mégis távolságtartón és hűvösen, amely mögé duplán elrejtette az érzelmeit. Nemcsak az arca merevsége mögé, a felvett archaikus mosoly mögé, de a legyezője mögé is mindig mindent eltakart. Szinte borzongott ettől, ettől a legyezőlebbentéstől, a legyező feletti mélykék szemek pillantásától. Narcissa a legyezővel emelte ki a szemeit, nem mint más nő. Soha nem festette a szemeit, semmi bűbáj és varázs nem látszott rajta, s mégis a legyező mögül felsejlő arisztokratikus arccsont, a finom metszésű orr és azok a szemek. Keresve se találna jobban tetsző szemet, mint a Narcissáé. A legyező mögül rá szegeződő szép, kellemes pillantás. Narcissa minden pillantásnak megadta a módját, minden legyezőrebbenésben egy egész történet volt. Ahogy használta, ahogy mozgatta. Narcissa kezében feltűnően jól állt a legyező. Egyedien használta. Narcissa önmaga volt a bűbáj ami elvarázsolta minden ilyen alkalommal. Szépen használta a legyezőt. A kezében nem csak egy tárgy volt, de talán a legfontosabb kelléke a megjelenésének. Lucius pedig minden alkalmat megragadott, hogy Narcissát legyezővel a kezében láthassa, s figyelhesse, szemrevételezze, s egy-egy lopott pillantást válthasson is vele éppen így a legyező felett. Ebben a titokzatos pillantásban volt mindig a legtöbb izgalom. A hűvös villanásban, a legyező felett összekapcsolódó tekintetükben. Játék volt ez kettejük között. De nem a szirupos legyezőleejtős játék. Éppen azért, mert Narcissa soha nem ejtette le a legyezőjét, s a legyező felett sem soha a csábítás fortélyait űzte. Ellenkezőleg. Narcissa mindig hűvös kék pillantással nézte, minden legyezőlebbenés egy szinte kritikus tekintet volt felé. Narcissa szeme is olyan kiismerhetetlen volt, akár az arca. Soha nem nyílt meg. Még akkor sem, ha a könnyed derű áradt belőle. Csakis akkor ha ketten voltak, ha családi környezetben volt. Idegenek előtt ez a derű eltűnt, s ez is csak a szemén látszódott. Egész titkosírás volt Narcissa lelke és rezdülései. Lucius pedig állandóan kereste a megfejtést. A kulcsot, amivel egyszerre feltárul előtte ez a nő, a titokzatos márvány mögül a valódi belső, amivel megfejtheti Narcissa apró jelzéseit, amiből tudja, hogy valójában mit érez és mit gondol. Minden találkozásuk a másik kódfejtéséből állt. Tapogatták keresték a jelek értelmét a rezzenések hieroglifájának olvasatát. Ahogy Lucius úgy Narcissa is kereste ezeket. A büszke fejtartásban, ami a kelleténél kicsit mindig magasabbra billentett volt. A szürke szemek titkos mélységében, a metsző acélszürke szemek kereszttüzében azt, ami neki szól, ami többet mond, ami a markáns metszésű nemes vonások mögött megbújik. Lucius hosszú talárjaiban egyenesen úgy tűnt palástot visel, egyszerre férfias és arisztokratikus kiállású magas férfi volt. Ma a szép szőke haját kiengedve hagyta. Rendkívül lehengerlő megjelenésű volt, magabiztos. Talán éppen a gazdagság, a felmenők, a vér tisztasága, a befolyásosság tette ezt vele, de mindenki az ő hatósugarában volt. A nyugodtsága csodálatra méltó volt. Soha nem látta még Luciust kibillenni az egyensúlyából, ebből a nyugodt higgadt magatartásból. Egyszerűen ilyen volt az életstílusa. A hanghordozása is mindig ez a balzsamos mély bariton, lágy zengéssel, egyenletes hangsúllyal, nyugodt tempójú beszéddel. Amelyen Narcissa volt mint nő, olyan volt Lucius, mint férfi. A szépség, a hűvösség, a higgadtság, az arisztokratikus gőg és fennköltség, megjelenés. Kétség sem fért, hozzá, hogy már most egy párt alkotnak.  Akik csak látták együtt kettőjüket, tudták ezt.

-         Nagyon örülök, hogy megismerhetem Miss Black. Ha az aranyvér egy ilyen tökéletes jellemmel és alkattal párosul az mindig a legnagyobb örömömre szolgál. Bár minden aranyvérű, olyan finomra és tökéletesre csiszolt lenne mint ön – hajolt meg a jóvágású férfi.

-         Túlságosan jól ért a széptevéshez.

-         Részemről a legkevésbé sem széptevésről van szó. Ön még nem ismer engem. A szavaim, az aranyvér bámulatos csodáját dicsérik, s ez most egyben az ön érdeme is. Szeretném a végletekig  fokozni az aranyvér tisztaságát, s ilyen kiváló voltát – Narcissa legyezőrebbenéssel nézte a férfit. Lucius előzékenyen hajolt meg. Csak sejthették mire is utalhat az előttük álló férfi. Aki bennük nemcsak az aranyvért látja, de a külsőségekben, s a belsőben is azt, amit minden aranyvérűben látni szeretne. A célzása pedig éppen az, hogy a két ember ötvözetéből szeretné a legtöbbet. Éppen így. Éppen ilyennek. Ha tehetné csak a Malfoyokból állna most a varázsvilág, akikben a természetes nemességet találta meg.

-         Még nem ismeri a nővéremet – mosolygott hűvös elnézéssel Narcissa.  – Talán rájön, hogy van a tökéletesnél is tökéletesebb – metsző mosoly. A férfi szemvillanásában viszont volt valami különös.

-         A testvéri szeretet szavai – mosolygott hűvösen. – Bár most az egyszer talán valóban nem elfogódott Narcissa. Magam is úgy látom… - mély sziszegéssé halkult a hangja. Elharapta a mondat végét.

-         Talán tervei vannak…

-         Nem terveknek nevezném – sziszegte halkan a szemközt álló. – Lucius?

-         Narcissa, ha megbocsátasz – kezet csókolt a nőnek, s Narcissa a pihenőszalonban maradt. A két férfit elnyelte a forgatag a szeme elől. A karcsú pezsgőspoharat felemelte az asztalról. Lucius nem váratta sokáig.

-         Nos Bella elérte leghőbb vágyát? – helyezte a legyező mellé az asztalra a poharat.

-         A kérdés ,hogy én elérhetem- e – mosolygott fanyarul Lucius.

-         Mert mi a leghőbb vágyad? – futó mosoly a szája körül. Lucius lenyűgözve figyelte.

-         Ha megtisztelnél a következő tánccal – felelte kedélyesen Lucius. Narcissa bólintott. A táncparkettre vezette Lucius, s Narcissa hagyta, hogy a férfi irányítson. Nem a régi cotillont táncolták. És ha kérdéses volt, hogy melyik tánc illik hozzájuk, akkor meg kell lepődni és el kell veszni az érthetetlenség tengerében. Amit Lucius később mint lépéssort könnyedén megtanít bárkivel, de az érzést nem tudja megmutatni. Elmélyülés önmagunkban, és a rejtett érzéseinkben. Erről szólt az ő táncuk. S bár Lucius irányított, mégis a nő érdekében. Meghagyta a női tánc szépségét, a ringását, a lépések kitáncolását. Narcissa remek táncos volt, mégis a legritkábban őket kettejüket lehetett táncolni látni. Kiválóan ismert minden táncot, s tökéletesen tudott minden lépést. Mégis sokan úgy találták érzelem nélkül táncolnak, s talán nem is szeretnek táncolni. Azért nem szerettek táncolni, mert a táncban túl sok érzelem van. Nem az, ami kívülre látszik, hanem az amit belülre éreznek. Ezért nem szerettek igazán táncolni. Számukra a tánc túl közeli és túl intim dolog volt. Ahogy érezte Lucius határozott kézcsúszását a derekán, a türkisz szaténanyagon súrlódott az erős férfikéz, enyhén maga előtt gyűrve az anyagot, s Lucius lehajtott fejjel most is a türkisz forgását figyelte. Narcissa lépései nyomán kilebbenő lassan forgó értékes szép színű anyagot. Az ide-oda ringó csípőt, ahogy a derekát súrolja, neki csapódik és ismét eltávolodik. Narcissa is enyhén előre billentett fejjel a tánclépések tökéletes kilépésére törekedett. A tánc, amely a férfiért van. Amely az ő gyönyörűségére szolgál, a női test külön mozgása egyetlen lépéssorozaton belül. Nem táncoltak gyorsan. Ellenkezőleg inkább kicsit lassan. Ráérősen, ízlelgetve a zene adta lehetőségeket. HA mindenki más az erotikát látta ebben a táncban, tévedtek. Ez a tánc mindennél félelmetesebb volt. Egy erős oklumenciavallatásnál is rosszabb. A belső érzések előrejutása. Az igaz érzelmek felszínrekerülése. Lucius tudni akarta milyen Narcissával ez a tánc. Nem az arisztokratikus Cotillon, hanem egy sokkal bensőségesebb tánc. De ők most is tökéletesen önmaguk voltak. A finom mozgással, a biztos tudással, a lesütött szemekkel, a rezzenéstelen arccal, s a lelkükben dúló egész háborúval, amelyből egyetlen rezzenés sem látszott. Még a légvételük sem billent ki egy pillanatra sem. S mégis érezték, hogy a másik lelkében ősrobbanásnyi káosz uralkodik. Elhalt a zene. Lucius elengedte a nőt, s találkozott a tekintetük. Narcissa lesütötte a szemét, s bár hűvös nyugalommal ,de a legyezőjéért indult. Lucius követte.

-         Szeretnék egy kis friss levegőt szívni – húzódott a  terasz felé Narcissa.

-         Elkísérlek, ha nem zavarlak – felelte nyugodtan Lucius. Menekülés volt. Egymás közeléből, az érzésektől, a külsőt meg kell őrizni. A márványmaszk soha nem csúszhat félre. Lucius sejtette, hogy Narcissa erre tesz kísérleteket, hogy mindketten megőrizhessék a hűvösségüket. Elrejtve maguk és a világ elől az érzelmeiket. Narcissa nem felelt, csak lesietett a terasz széles lépcsőjén.  Lucius hűségesen követte. Hűvös volt a parkban…