Fényárban úszó tágas zeneterem . A nehéz sötételőfüggönyöket széthúzták s aranyfonatos megkötővel rögzítették. A szárnyas ablakok a mennyezetig értek, áradt a napfény a szobába, a kilátás a hátsó parkra lélegzetelállító volt. A fekete lakkozott zongora az egyik végében, de Lucius a másik irányba fordult. Narcissa ekkor látta meg a fehér faanyagú aranyfuttatta, rokkokó-stílusú káprázatos hangszert. Az ő hangszere volt. A legértékesebb hárfa, amit csak elképzelni lehetett a világban.  Lucius a csíkos selyemhuzatos széket igazgatta, s várakozóan Narcissára nézett. A kék szemek hatalmasra kerekedtek. Leereszkedett a székre, s a hárfát bámulta. A húrszorítók mind gyémántok voltak. Narcissa zavartan igazgatta be a húrok feszességét. A hárfatesten a mintában pedig apró drágakövek bújtak meg. Narcissa száraz torokkal nyelt. A vállához billentette a hárfát, s a tetejéről lecsúszott valami. Lucius emelte fel. A kísérőgyűrűjével azonos színű zafírköves karlánc. Lucius szürke pillantásában apró fény gyúlt, s Narcissa csuklójához érve összekapcsolta a karláncot. Átforgatta, s közben ujjaival gyengéden átsimított Narcissa csuklójának finom erein. Narcissa erősebben érezte a légvételeket. A vállának döntötte a hangszert, s átpergette az ujjait a húrokon. Soha nem hallott még ilyen szép akkordfutamot, mint most ezen a hangszeren. Egészen titokzatosan szép hangja volt. Mintha az égből elcsent hangszer lenne, az angyaloké. Tisztán, magasan, selymesen és andalítóan. Lágyan pengette a húrokat, alig érintve, könnyedén csalva ki a dallamot a hangszerből. Lucius pedig úgy érezte a lelkén szól ez a hang. Narcissa, ahogy kipróbálta a hangszert, s ahogy most csak neki játszik. Enyhén oldalra billentett fejjel, a húrokat figyelve, ibolyakék ruhában.  Az alsószoknya suhogott, ahogy Narcissa pedált váltott. Lucius alig érintve húzta ki a hajtűt, amely szoros kontyba rögzítette a mélyszín hajat. Előrebukott a lágyesésű haj. A levegőben hintázott, Narcissa vállánál. Lucius lehunyta egy pillanatra a szemét. A kecses női ujjak játéka megrészegítette. A hárfa búgó hangja, Értette miért Narcissa választása éppen ez a hangszer. Amely annyira illett hozzá. Olyan törékeny, nőies, lágy, akárcsak ő.  Ez a finom hangzás, ez a halk szavában mégis erős dallam. Nem a hangereje miatt ért el a fülekhez, hanem a szépsége miatt. Ahogy a hangszíne semmi máshoz nem fogható, amely mint egy délibáb kergeti az ember vágyait, keresi, hogy honnan ered ez a hang, ez a szép, tiszta, selymes, búgó hang, s olyannyira más mint a többi. Ezért a hárfa. Akárcsak Narcissa.  Meglepte az érintés. Lucius lassan húzta fel, a selyemszoknya szegélyét. Tenyerével egészen lassan simítva végig a sima női lábszáron. Narcissa lehunyta a szemét, s a szétnyitott ajkakkal kapkodta a levegőt.  Lucius  tenyerét a térdére csúsztatta, kézfejével a combjára tolva a szoknya anyagát. Ugyanúgy mint akkor. Amikor réges régen, rányitott a lányra. Így akarta látni. Újra. A felhúzott szoknyával a hárfa mellett ülve. Kiengedett hajjal. S most végre megtehette azt, amit akkor is akart. A vékony bokától indulva hintette a forró csókokat a sápadtfehér karcsú hosszú lábakra, ujjaival újra és újra átsimított a szép lábszáron, ahogy haladt felfelé.  Még itt is, itt is a méz és a vanília illat köszönt vissza, mélyeket lélegezve szívta magába az édes női illatot. Hatalmasakat szippantott, a fülében dübörgött a hárfa halk akkordja, már a térdkalácson időzött az ajkaival, amikor elhalt a zene. A húrokat pengető ujjak, az egyenes, szépen fésült szőke hajba túrtak. Lucius a fejbőrén érezte, Narcissa hűvös ujjainak érintését…