A nevem Dmitrij Malfoy. Falco Malfoy egyetlen fia. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt az apám. Úgy halt meg, ahogy mindig is szeretett volna. A harctéren. Utolsó erejével egy levendulavirág illatát lélegezte be. A sors kegyetlen játéka. S mi az örökösei vagyunk. Egy végzetes hiba örökösei. Apám halála a végső elszakadást jelentette a Malfoy-családtól. Megszűnt minden kapcsolatunk. Az egyetlen összeköttetés a nagyanyám igénye  volt, hogy apám helyét én vegyem át a harcokban. Nagyanyám mindig így emlegette azt az időszakot. Az idealizált hat év. Hat év, amikor Deimos és apa együtt volt hatalmon. Persze képletesen. Apám a nagybátyám egy halálfalója volt, aki a csapatokat irányította és semmi több. Éjszakákon át hallgattuk anya és apa veszekedéseit. Ha apám volt a csapatok vezetője, akkor anyám a helyettese. Együtt harcoltak. Mindig, mindenütt. Soha nem lehettek egyenrangúak Deimos Malfoyyal. Nem volt meg hozzá a lehetőségük. Az akaratuk. Anyám Dolohov maradt örökre.  Nem volt az aranyvér eszme híve, de apám híve volt. Egy életre az elkötelezettje lett, s érte eltemette magába mélyen a saját elveit és eszméit. Valójában félt, hogy apám öngyilkos lesz. Megtette volna. Kereste a halált, folyamatosan. Izzó vággyal akarta, kívánta és várta. Negyven éves volt. Túl fiatal, túl heves. S megborult az egyensúly. Nagyanyám tehetetlenül és értetlenül állt a tények előtt. Amit ő maga váltott ki. Apám halálát James Potter okozta, az, akit a nagyanyám megmentett, egy azonosító mágiás álma miatt. Különös fordulatok találtatnak a sors labirintusában. Egyetlen álom, és egyetlen döntés. Amely végeláthatatlan hosszú folyamként zúdult a családra. Hiszem, hogy az ár igazán csak most kezdődik el. És én adom meg a folyó sodrását.

A nagyanyám visszavette a csapatok irányítását, az én nagykorúságomig. De az idealizált hat év emlékét se tudtuk már  visszahozni. Én nem az apám voltam, és messze nem olyan előzékeny a vezető, Deimos Malfoy irányába. De tiszteltem nagyanyám döntését a mai napig. S ezért alávetettem magam az akaratának. Átvettem apám helyét a halálfalói között, ezzel Deimos Malfoy utasításainak engedelmeskedtem. Ma minden megváltozik.

De legfőképpen a jövő, s ezáltal a múlt, megadom apám emlékének azt amit megérdemel és azt, amit kiérdemelt. Visszaszerzem a jogot a nővéremnek, hogy ugyanúgy részesülhessen a kincstár minden javában, ahogy az egy Malfoy-nőt megillet.

És visszaszerzem apám dicső nevét ugyanúgy, ahogy a magamét is megszerzem. Apám utolsó lélegzetével is hitte, hogy nincs semmi, amit ránk hagyhatna. Tévedett. Többet hagyott ránk mint gondolta volna. Már akkor tizenkét évesen apám temetésén is összeszorított fogakkal megesküdtem, hogy megbosszulom azt, hogy kitagadtak minket, hogy kegyvesztettek lettünk, hogy a hatalomból sohasem részesülhetünk, s visszaszerzem a mi águnknak a Malfoy-név igaz csengését és erejét. Apámat nem temethettük a Malfoy-kriptába. Itt nyugszik a Parkinson-kastély sírkertjében. A Parkinsonok nem szerettek temetkezni. Alig néhány sírhalom bukkan fel a hatalmas kertben. Nagyanyám egyedül jött. Mint mindig. Mellettünk állt, éreztem a talárjából áradó levendulaillatot. Már legenda volt ez az illat…mindenhol…mindenkinek. Grainne és az anyám. A két legnagyobb vesztese ennek. Anyám elvesztette végleg a józan eszét. A Dolohov birtokra vonult, és két szót sem lehetett hozzá szólni. Magunkra maradtunk a nővéremmel. Lélekben felkészültünk erre. Mi akik apánk mellett nőttünk fel, tudtuk, hogy csak idő kérdése ez, s bekövetkezik. Ismertük túl jól. Tudtuk, hogy igazán most boldog. Most, hogy végre utolérte a végzete. Egymásnak maradtunk Myrával, kitaszítottként a világból. Apánk védelmező ereje eltűnt észrevétlenül. S csupán nagyanyánk gondviselő sugallata érződött. Nem is a jelenlétével, de az irányító keze ott volt a fejünk felett, a házitanítókban, a csapatok élére való kinevezésemkor. De sok minden mást, már ő sem tehetett. A nagyapámat soha nem láttam. Egyetlen pillanatra sem. Csak képről ismertem. A temetésre sem mehettünk el. Az akarata, a haragja a látványos elfordulása kísért minket mindenütt. Ebben a dacban is. Együtt temették el a nagyanyánkkal, s így…a nagyanyám temetésén sem lehettem ott. Csak az újságok híradásából tudjuk, hogy közel annyian lehettek, mint egykor egy hasonlóan nagy vezető: Lord Voldemort temetésén.

Egyetlen végzetes döntés. A probléma. Nagyanyám választása a férje s a fia közt. A fiára esett. Kivédte egy ifjú halálát, szembefordult a férjével…s ezzel kijelölte apám gyilkosát. Akit megvédett, az ejtette a veszteséget a kettős vezetésen. Az borította fel az egyensúlyt, az olyan tökéletesre komponált tervet a két fiútestvér vezetését.

Türelmesen kivártam a napot, az időt, hogy felléphessek jogos követelésemmel, azért amit elvesztettünk, azért amitől megfosztottak. Nagyanyám életében semmiképp sem akartam ezt megtenni. De vajon nem tudta-e már ,hogy ez lesz? Ezért küzdötte magát egyik évről a másikra, már most nagy betegen? Mert tudta, az egység, a Malfoyok egysége addig él, amíg ő él, amíg ő fenntartja. Velük eltűnik egy kor. Lezárul egy szakasz, amit már nem hozhat vissza soha többet. Érezte ő ezt. Sejtette. Ahogy meg volt írva a csillagokban is. Most elérkezett az én időm. Itt és most. Harminc évesen. A csapatok élén, az enyémekkel, az övék ellen. Már most készülhetnek a Malfoyok, mert vér fog vérrel versengeni, és csak az erősebb győzhet. Elérkezett az idő a másodszülött bosszújára. S ez az én bosszúm ideje.