Fájón búgnak a harangok. A falevelek mintha kergetnék egymást a levegőben, zizzennek, egész dallamot adnak ki. Édes, bús dallamot. Dmitrij a mellettem levő szobában gubbaszt. Ismét elfutja a szemem a könny. Valahol távol most indult el a gyászmenet, reccsennek a fekete hegyes cipőorrok. Mindenki ott van. A Zabinik, Seginus családja, a halálfalók, mindenki kivéve minket. Tilos részt vennünk a szertartáson. S mivel nem jogosultunk a Malfoy-birtokra engedély nélkül belépni…a temetés után sem tehetjük tiszteletünket legalább a nagyanyánk sírjánál. Talán Seginustól mégis megkérem majd az engedélyt, később, elvégre unokatestvérek vagyunk. Dmitrij undorodik ettől, meg sem merem említeni neki, háborog az önérzete, hogy ezt így kell megtennünk, hogy a nagyapánk velünk is ezt tette, hogy a Malfoy birtokra engedéllyel lépjen egy Malfoy. Az unokái vagyunk, s mégsem. Soha nem tekintett minket az unokáinak, ahogy az apánkat se tekintette már több éve a fiának. Dmitrij mindig azt hajtogatja, hogy szégyen ahogy élünk, s szégyen ahogy élnünk kell.  Szerinte most ,hogy a nagymama meghalt, már csak rosszabb lehet. Eddig megvolt a kapocs ami még összekötötte az unokatestvéreket Pansy Malfoy személyében. De most már végleg elvesztettük az összetartozás érzését. Érzem, hogy készül valamire Dmitrij, s talán ennek a fájdalmába konganak olyan búsan azok a harangok is. Mindet félreverik, most, egész nap megy a kongás. Zúgnak a harangok, s hogy nem vagyunk a menetben…ez mindent megmagyaráz. Fáj a lelkünknek ez. Ha nem is a nagyapánkat, de a nagyanyánkat mi is elkísérnénk, de nem tehetjük. Az egész varázslótársadalom, minden halálfaló tudja mit jelent az, hogy mi bár viseljük a Malfoy nevet, nem veszünk részt a saját nagyszüleink temetésén. Megaláztatás. Hogy Falco Malfoy még most is forogjon a sírjában azért amit tett. Azért, amit tenni merészelt. A nagyapám soha nem bocsátotta meg neki…s nekünk sem. Hogy megszülettünk. Hogy élünk, hogy Malfoyok vagyunk. S gyűlölt minket, hogy létezünk, s a fiára emlékeztetjük. Hogy élt valaha is. Draco Malfoy, elvette volna a jogot apámtól, hogy viselje a Malfoy nevet. A nagyanyám nem engedte neki. Talán ma nem is Malfoyok lennénk. Megkapnánk anyánk nevét? Dolohovok lehetnénk? A Dolohov is szép név, de egy gyereknek az apja nevét kell örökölni és viselni ezt vallotta apám is anyám is, az egész hagyományrendszer. Hát igen. Viseljük a nevet, de talán ez a legszembeszökőbb. Ez a legegyértelműbb kifejezése a helyzetünknek. Mindenki tudja, hogy mifélék vagyunk, hogy bár Malfoyok vagyunk valójában jobban illene ránk a kárhozott jelző.  A kezemben most is egy régi fényképet tartok. Öten  vagyunk rajta. Apám ölében ülök, fekete kalózkendővel a fejemen. Akkor még szőke tincseim voltak. Azóta már besötétedett a hajam, apám remélte, hogy mindvégig szőke hajú és szürke szemű leszek akárcsak ő. A szemszín megmaradt, a hajam a hullámos szőkéből, egyenes barnává változott. Az öcsém a nagyanyám ölében, s lágy mozdulattal emeli meg Dmitrij fejét, hogy a lencsébe nézzen. Apám olyan, amilyennek az emlékeimben él, erős, tömzsi férfias ujjaival a hullámos fürtjeimmel játszik, a másik kezében ópiumillanó, s a mindig kábulattól fátyolos szemek, egyszerre szomorúak és vidámak, az élet egésze benne van a tekintetében, az izzás mellett a keserűség. Akárcsak az anyám, apám keze átvetve a vállán, s anya áthúz a saját ölébe. Belemosolyog a lencsébe, de a szemében a fájdalom örök fénye. Szomorú ez a nevetése is, mint minden nevetése. A mosolya derűje mögött ott van a mögötte meghúzódó mély sötét bánat. Minden képünk ilyen. És mindig ilyenek vagyunk. Apám közönyös fanyar férfias nevetésében, anyám önfeledtnek tűnő mosolyában…ha másodjára a képre nézünk a mögötte rejlő végtelen sötét életkedv nélküli lehangoltság árad. Bánat, az idő visszafordíthatatlan elmúlása. A végzetes hibák. Egymást tették azzá amivé lettek. S nincs erő mely megváltoztathatná a múltat. Még ma is érzem a tömjén és ópium keverékét, apám mögött maradó emléket, illatot, a közelében mindig érezni lehetett, erősen, ütősen, szinte fejbe vágta az embert az ereje. Szép szál ember volt, felnéztem rá, és nagyra tartottam, ahogy az öcsém is. Bálványoztuk az apánkat, a bátorságát, ahogy semmitől sem rettent vissza, a haláltól sem. Sőt különösen a haláltól nem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mi nem örököltük ezt tőle. Mi sem féltünk a haláltól, ha nem is annyira mint apánk, de közel olyan erősen mi is vágytunk rá. Talán éppen azért, mert apa megmutatta, hogy nem kell tőle félni, hogy bátran átléphetünk a túlvilágba, ahogy ő tette. A talárjában őrzött levendulalevelet morzsolgatta az ujjai közt, gyorsan, kapkodva, hogy még érezze az illatát, az utolsó lélegzetvétellel. Fanatikus szerelem volt. Soha nem beszélt róla. De láttam a szemén. A tekintetén. Ahogy a nagyanyámat nézte. Őrült volt. A szerelemben is. A vér lassan pumpálódott ,egyre erőtlenebbül, már nem látott, a sötétségben utolsó tudatával és gondolatával, mégis azt az illatot akarta érezni. Pedig az anyám térdelt mellette a csatamező kellős közepén zokogva, rémülten, s tébolyultan. Az utolsó mosoly az arcán az apám arcán, a legszebb mosoly. A halál mosolya. Félelmetes volt, s egyben gyönyörű. Megijedtem tőle, amikor megláttam, az ujjai közt a zöld szétmorzsolt levél, a lehunyt szem, s a megkönnyebbült mosoly az arcán. Hetekig sírtam. Ha nincs az öcsém, talán én is anyám sorsára jutok, de Dmitrij miatt józan maradtam. Tizenöt évesen én vettem át a ház vezetését. De Dmitrij sosem volt elveszett gyerek. Koravén volt. Nem kisgyerek volt, a bosszú izzott a szemében. Ha apámtól megszeppentem…az öcsém tekintetétől megrettentem. Neki apa volt a minden. Hasonlított rá, mindenben, külsőben és természetben is.  De nem az apám féle lázadás volt az övé. A belenyugvó és szkeptikus, kissé életúnt lázadás. Dmitrij ijesztő volt. Ő semmibe sem nyugodott bele. Bosszúvágy hajtotta. Hogy megbosszulja nagyapánk tettét, hogy az apám neve ne egy kínos pont legyen, hogy ne ellenérzéssel ejtsék ki a nevét. Dmitrij fenyegetően vissza akarta állítani apánk jó hírét, s ezzel a mienket is, hogy bármi áron is de büszkén viseljük a Malfoy nevet, ne úgy mint most. A könnyem megáztatta a pergament, nagyanyám képe elhomályosult egy pillanatra. A faluból felszaladó gyerekek zsivaja térített magamhoz:

„A mesénk egyszerű kezdjük hát el.

Gömbtől lépünk százat ne feledjük el.

Az irányt tudjuk mondanunk se kell.

Hét erdőn hét mezőn nem tévedünk el…”

Felpattantam ,s bevágtam az ablakot. A csörömpölésre Dmitrij nézett át.

-         Minden rendben? – kérdezte aggódva. Karikásak neki is a szemei. Nem tudtunk aludni virrasztottunk, mintha a halottaink felett virrasztottunk volna.

-         Igen. Csak idegesít ez a… - Dmitrij lenézett a körjátékot játszó gyerekekre.

-         Régen mi is játszottuk – szólt halkan Dmitrij. Elmosolyodtam. Az unokatestvéreinkkel játszottuk a hatalmas Zabini birtokon. Igen.

-         Most nem akarok vidámságot hallani – húztam el a függönyt is, hogy ne is lássam a gyermekjátékot.

-         Már megint ezt nézegeted? – vette ki a kezemből a képet.

-         Szeretem ezt a felvételt – súgtam halkan. Dmitrij visszatette a kandallópárkányra a többi közé.

-         Én is – bólintott hozzá, de komoran nézte a kertben ülő családi felvételt. Apám halálának évében készült egy hasonló. Az volt mellette. Dmitrij szeme átsiklott a másik képre. Apánk középen mellette a nagymama és anyám de mi felettük álltunk. Apánk székére támaszkodva.

-         Maradjon is így a felállás – bólintott fogcsikorgatva.

-         Mire érted? – léptem mellé.

-         Hogy felettük álljunk- nézett rám. Hideg volt a szürke tekintet. És fenyegető.