Esőre fordult az idő. Csendre vágytam, s visszahúzódtam a dolgozószobámba. Senki sem mondta, mégis éreztették a legnagyobb vesztes én vagyok. Nem tagadom félelem volt az árnyéka minden lépésemnek, amit a gyászmenet élén megtettem. Féltem a ravatalra kísérni a nagyszüleimet. Apám átadta a hatalmat. Az enyém. Én vagyok a vezető. De ahogy igazán ennek senki sem tud örülni. Én sem tudok. Nem jutalom ez. De vezeklés. Kijelölt út. Küzdelem. Harc és vér. A biztonság, amely apám vezető éveit övezte elmúlt. Az én fejem fölé nem von védőszárnyat az anyám. Hogyan is tehetné. Hisz ő maga is minduntalan gyámolításra szorul. Apám nélkül olyan elveszett lenne…Igyekszem nem kimutatni a félelmeimet. Egy családapa ezt nem teheti. De valójában szinte sosem töltöm be ezt a szerepet. Túl sok minden más köt ide a dolgozószobám sötétjébe. S most mindennél több minden. Levél. Az unokatestvéremtől. Nem várt egyetlen percet sem. Neki sietős. Az ő apja most forog igazán a sírjában, a nagyszüleink még csak most kezdenek. Az ő apja már évek óta. Neki tartozása van. Követelése. Amit itt és most érvényesíteni akar.

Talán sok tanácsot kaptam a nagyanyámtól, most mintha egyet sem találnék erre. Hogy merre induljak az úton, hova lépjek. Mh. Anyám és apám biztos mosolyog, most is, pedig ki sem ejtettem. Ők azt felelnék: emeld meg a talárod és indulj előre! Gyerekként számtalanszor hallottam ezt. Tudták a vezető én leszek. A vezetőnek pedig tökéletesnek kell lenni. Én nem vagyok az. Ezt csak a szűk család tudja senki más. Mélyen titkolták a nyilvánosság elől, hogy születési rendellenességgel születtem. Külső nyoma szinte alig van. Ezt pedig hosszú talárral lepleztük mindig. Amelyek takarták a normálisnál túlságosan is befelé álló lábfejeimet. A mozgásomon pedig szinte nem is látszott. Ez voltam én. Egész mestermunka volt megtanulnom hosszú talárban járni, amely fedte a lábam, hogy soha ne láthassák, azt, amit a talár alatt rejtegetek. Anyám pedig elérzékenyülten pityereg néha, ha látja, hogy erővel sem megy mindig úgy…hamarabb kifárad a lábam…és ez egy vezetőnek, egy férfinak semmiképp sem előnye. Magát hibáztatja…mert hiszi ő volt gyenge. Nem természetes úton születtem, mert anyám képtelen volt világra hozni, az ő erőlködése eredménye lett az én testi hibám. Közös kapcsunk ez. S engem a legkevésbé sem zavar. De a nagyanyám ismeri a halálfalóit. Tudta, hogy előítéletesek, hogy ha látják a várható utód sebezhető, akkor elutasítanak. Ezért a titkolódzás. Ezért a szép vonalvezetésű sötét talár, amely elfedi az apró hibákat, kiküszöböli azt, amit a természet egyedivé alkotott. Szeretném, hinni hogy az én uralmam lesz a béke időszaka, hogy a hosszú nyugtalanság után megteremthetem az egységet és a nyugalmat a varázsvilágba. De érzem, hogy más az én kívánságom és más az élet hívása. Rendezni kell az eltéréseket. De az én kezem is kötve. A nagyapám megtiltotta azt, amire az unokatestvéreim oly nagyon vágynak. Nem lehetnek jogos örökösök…a Parkinson-birtok az övék, a nevet megtarthatják…de semmi más módon nem érintkezhetnek a Malfoy-családdal. Nem ülünk egy páholyban sehol semmikor. Se a halálfalógyűléseken, se a színházban, sehol. Nehéz lesz megtenni az utat, a békülés útját. De mindent megteszek az érdekében, s engedékenyen nézek a találkozás elébe. A találkozás a követeléseivel érkező Dmitrij Malfoyyal. Az unokatestvéremmel.