Dmitrij az övét csatolta fel, a széles tükörben méregette a talárját. Gyors pergő kopogás az ajtaján.

-         Dmitrij engedj be! Beszélni akarok veled! – kiabálta be Myra.

-         Mond! – dörmögte Dmitrij. A nővére berontott az ajtón, s karba tett kézzel dühösen meredt rá.

-         Mit akarsz tenni? – terpeszben állt harcias tűzzel a szemében, s ismét kalózkendő volt a hajában. A mandulavágású szürke szemek villogtak.

-         Elbeszélgetek az unokafivéremmel.

-         Nem bántod ugye? – emelte fel a hangját fenyegetően Myra.

-         Első a diplomácia – mosolygott magabiztosan Dmitrij. Myra elvette a nyakkendőt és megkötötte öccse nyakába.

-         Hagyd ki Niobe Roset ebből az egészből – emelte fel sűrű szempilláit az öccsére nézve.

-         Ő akarta. Ő jött. Ő kérte.

-         El kellett volna utasítanod! Ne rángasd bele. Ne húzd őt is magunkkal a szennybe és a halálba!

-         Ostobaság! – lépett el Dmitrij türelmetlenül. Myra lefogta a karját, hogy visszatartsa.

-         Niobe ártatlan a te mocsok dolgaidhoz  - sziszegte Myra.

-         Ő választott sorsot és utat. Nem kényszerítettük. Magától jött – vonta meg a vállát Dmitrij.

-         Dmitrij kérlek! A legkisebb. Zabini. Blaise meg fog ölni ha megtudja mibe rángattad.

-         Nem én rángattam ő kérte ,hogy vegyem be! – csattant mérgesen Dmitrij. – Nem gyerek már. Idősebb nálam is! Mit akarsz?

-         Beszéld le!

-         Azt hiszed nem tettem meg? – magasodott a nővére fölé. Myra mezítláb volt így csaknem egy fejjel magasabb volt nála Dmitrij. Myra hátrahőkölt.  – Megpróbáltam lebeszélni. De makacs. Akár Grainne. Hajthatatlan. Megmondtam. Ez harc lesz. Nem gyerekjáték. Harc, amiben meg fogunk halni. Talán mind. Erősebb az eszme benne mint gondoltam.

-         Féltem őt. Nyugodtabb lennék, ha csak férfiak lennének ebbe az őrült seregedbe.

-         TE is benne vagy  - nézett rá a szeme sarjából Dmitrij.

-         Az egészen más.

-         Nem más – kapta fel a köpenyét Dmitrij.

-         Szerencse fel – legyintette meg Myra.

Seginus a kandallópárkánynak dőlve várta az unokafivérét. Pontos volt. Precízen pontos. Az óra éppen elütötte a tizenegyet. Belépett. Különösek lehettek együtt. Egy család mégis annyira mások. Dmitrij aki apja testalkatát örökölte, kissé vállas, izmos zömök lábakkal, alacsonyabb termettel és Seginus, a vékony, törékeny magas alkatával, a földet seprő talárjával. A cipője orra se látszott ki.

-         örülök, hogy eljöttél Dmitrij – kulcsolta össze ujjait Seginus.

-         Nem könnyed csevegésre jöttem Seginus te is tudod – felelte kimérten Dmitrij.

-         Nem áll módomban  előnyökhöz juttatni titeket ezzel tisztában kell lenned.

-         Ha nem adod önként erővel vesszük el – jegyezte meg Dmitrij.

-         Kész vagyok megvédeni azt, amiről az őseink rendelkeztek – bólintott Seginus.

-         A hatalom nekem is kell.

-         Nekem is.

-         Ketten nem lehetnek a trónon – emlékeztette Dmitrij.

-         Semmi gond. Megoldhatjuk a gondot. Maradok én – mosolygott szárazon Seginus.

-         Akkor kezdjük mindjárt az elején – biccentett Dmitrij.

-         Szerintem is ott a legkedvezőbb – mosolygott kedélyesen Seginus.

-         Az első éjszaka joga – hideg volt az acélmetszésű szem.

-         Tessék? – hajolt előrébb Seginus.

-         Hány hónapot is kellett várakozni, amíg eredmény született az ügyben? – fintorgott Dmitrij.

-         Ez lényegtelen.

-         Egyáltalán nem – intett nemet Dmitrij.

-         A származásomban kételkedsz? – nevetett fel Seginus.

-         Pontosan. Én az enyém felől biztos vagyok. A tied felől…viszont akadnak kétségek.

-         Ha csak ezen múlik – Seginus meghajolt s egy csengettyűt rántott meg. – Számítottam a kérdésre – felelte fagyosan. – De a sértést nem nyelem le Dmitrij. Neked jogod sem lenne ilyenek felől érdeklődni itt az én birtokomon.

-         A birtok ugyanúgy az enyém is – sziszegte öblös hangon Dmitrij.

-         Tévedsz. Téged kitagadtak. Engem viszont nem – feszítette a húrt Seginus. Egy házimanó érkezett az apró aranykulccsal. Seginus elvette tőle, s gyors léptekkel indult meg a pincetermek felé. Dmitrij szorosan a nyomában. Egyformán szőkék, egyformán szürke szeműek, Malfoyok, mégis teljes ellentétei egymásnak. Seginus forgatta a kulcsot lendületesen, kattant a zár. S feltárult a gondosan őrzött raktár terem ajtaja. Aranyfény esett a szobába. A porszemek lebegtek a levegőben. Olyan helyen jártak, ahol Malfoyok szinte soha. Ahova évtizedek múltán teszik be a lábukat egyszer-egyszer a gondos házimanók. S most itt vannak. Aranyhímzéses és ezüsthímzéses lepedők gondosan hajtott sora. A Malfoy-motívumokkal hímezve.  A polcokon szépen sorban, egymásra hajtva. A csücskénél pedig apró sorozatszámok, akár egy katalógusban. Időponttal és névvel ellátva. Seginus átfuttatta a lepedőkön a szemét. Egyforma anyagú igényes Malfoy-lepedők.

-         Neked soha nem lesz részed ilyen lepedőn aludni Dmitrij, nem sajnálod? – gúny volt a hangjában. Dmitrij félrelökte, s maga kezdte keresni a lepedőt. A csücsköket sorba félrelökte. Végre megtalálta. Deimos Malfoy és Aurora Malfoy. Kirántotta a többi közül, s széthúzta a két végén. A lepedő szélesen lebbent ki, megbarnult sötét foltok a lepedő közepén. Seginus lesütötte a szemét. Dmitrij és Seginus is a mérőműszer kilökte adatokat várta.

-         Remélem megtalálom amiért jöttem, hogy kitúrhassalak innen. Az én örökségemen basáskodsz te kis haszonélvező.

-         Túl sok mindent akarsz Dmitrij. Ne feledd az apád a nagyanyánkkal szűrte össze a levet. Ha féltestvéred lett volna talán meg sem születsz – nevetett gonoszul Seginus. Sípolva adta ki a mérőműszer az eredményt. Aranybetűkkel lebegett a két név. – Milyen kár – mosolygott Dmitrijre Seginus.

-         Levakarom ezt az öntelt vigyort a képedről ha addig élek is – sziszegte Dmitrij, félrelökte a manót az ajtóból és elviharzott. Tehát a lepedőteszten átmentek. Sebaj, lesz más módja is annak, hogy visszaszerezze amit akar. De ahhoz még egy látogatásra szüksége lesz a Malfoy-birtokon.