Myra a széles fafaragású fésülködőtükre előtt ült. Kihúzta a kendőt a hajából. Még nedves volt a haja. Csöpögött belőle a víz. A macskája nyávogva ugrott le az öléből. Zöld szemeit dühösen meresztette gazdájára. Megrázta magát ,hogy a fehér szűrő bundájáról leperegjenek a vízcseppek, fújtatott, s gőgösen peckes lábakkal kisurrant a folyosóra.

-         Ma a szokásosnál is pocsékabb a kedvem – méregette magát Myra, s lehúzta a beesett szeme alatti bőrt.

-         Ezt jó hallani – felelte a tükör. Myra elhúzta a száját. A szeme körüli ráncokat méregette.

-         Most őszintén tényleg öregedem? – forgatta a fejét, hogy a fényben lássa a ráncokat.

-         Szerinted? – kérdezett vissza a tükör.

-         Mondtam már, hogy utállak? – meredt bosszúsan a tükörre Myra, s felállt a tükör mellől.

-         És én? – szólt a távozó után a tükör. Myra a fürdőbe lépett.  – Jaj bocs! – Dmitrij legyintett. Varkocsba kötette a hosszú szőke tincseit, s fáradtan húzta át újra a borotvát az arcán.

-         Utálom ezt a visszapofázó tükröt – kapott ki egy hajkefét a kosárból Myra, s bontani kezdte a haját.

-         Azt hittem örömöd lesz benne – jegyezte meg Dmitrij, s a habot leáztatta a borotváról. – Lesz kivel beszélgetned, ha unatkoznál.

-         Mh. Nem is tudom…nem igazán dob fel – nézte magát a tükörben Myra. Dmitrij egyik karácsonyi ajándéka volt a fésülködőasztal. De Myra kezdte azt érezni, hogy ez inkább bosszantás mint ajándék. – Totál lehangol – Myra dühösen hunyta be a szemét. Dmitrij sejtette, feltörni készülő könnyek elrejtése és felitatása a célja. A nyakánál húzta végig a borotvát.

-         Hallgatlak! – mondta zárt szájjal, hogy ne mozogjon a bőre, ahogy végighúzza az éles pengét a nyakán.

-         Tudod hány éves vagyok? – meredt rá a tükörben Myra.

-         Persze. Harminchárom. Hogy jön ez most ide? – értetlenkedett Dmitrij.

-         Szerinted harminchárom évesen az öcsémmel kellene élnem egy házban? – szipogta Myra.

-         Nem értelek. Most mi van? – rázta le újból a habot Dmitrij.

-         Öreg vagyok. Rég gyereket kellett volna szülnöm. Erre itt ülök és egy hülye tükörhöz beszélek minden este. Egyedül. Magányosan.

-         Jó, majd szólok egy-egy emberemnek hogy nézzen rád – bólintott Dmitrij.

-         Nem erről van szó.

-         Jó, megmondom, hogy jöjjenek s feküdjenek le a nővéremmel nos kielégítő? Vagy mit vársz tőlem? Mi a fenéhez kezdjek a hülye szövegeiddel kisebb gondom is nagyobb a nyavalygásodnál Myra! – dobta le a borotvát Dmitrij, s áttörölte az arcát. AZ arcszeszét keresgélte a szekrényben.

-         Nem értesz semmit – ingatta a fejét Myra. Vörösek voltak a szemei a könnyektől. Elhajította a fésűt, s figyelte a tükörben ahogy az öccse keresgéli az üveget. – Miért van az, hogy nem házasodhattunk meg mh? A Malfoyoknál alapszabály a házasság nem igaz? Seginusnak már öt éves gyereke van! Pedig később született mint én. Nem tűnt fel, hogy senki nem akar családi kapcsolatba lépni velünk? Senki? SE veled, se velem? Hogy kerülnek minket az emberek nagy ívből? Sőt beszédbe sem elegyednek velünk? Hogy inkább átmennek az utca másik oldalára, ha meglátnak?  - Myra hangja elfulladt a sírásban. – Mintha valami fertőző kórságot terjesztenénk? Apa tudta ezt? Hogy ezt hagyja ránk? Hogy ne mcsak a Malfoyok taszítottak minket ki, de az egész varázslóvilág? Mindenki? Hogy nincs senkik? Dmitrij neked is csak azért vannak embereid, mert azok apa emberei voltak, az ő leszármazottaik vannak a te seregedben! De senki más nem lép velünk kapcsolatba. Nem is erőlködtek a kiházasításunkon soha! Mert tudták, hogy ilyen múlttal, ilyen apa leszármazottaiként esélyünk sincs. Megbélyegzettek vagyunk. Az apánk bűnét mi visszük tovább lemoshatatlanul a bőrünkbe ivódott itt van rajtunk bennünk. Malfoy jegyek mind! A szőkeség, a szemszín, mindenben Malfoyok lettünk… S mégis. Csak mi ketten vagyunk. Az egész Parkinson birtokon csak mi ketten. Mindig. Hozzánk senki nem jön soha. Az egyetlen, aki elvett volna feleségül…amint megtudta ki vagyok eltűnt mielőtt kimondhattam volna, hogy sárkánypuki! Basszus! – Myra felrántotta a fiókot és hangosan trombitálva fújta az orrát. Dmitrij áttörölte az arcát a hársillatú arcszesszel, s nagyon halkan megszólalt.

-         De igen. Én is észrevettem Myra. Nincs senki, aki hozzám jönne. Mi több… a nők rettegnek tőlem. Ha neked rossz hát nekem százszorosan. Hiszik, hogy bennem apám vére van…rettegnek tőlem a nők, mert félnek, hogy fajtalankodnék velük, vagy fogalmam sincs mit. Igazán már rég letettem arról, hogy valaha nekünk családunk lesz. Neked, vagy nekem…és igen feltűnt hogy kerülnek minket az emberek. Hogy úgy néznek ránk mint a véres rongyra. Hogy elfordítják a tekintetüket, hogy már sehova nem mehetünk Myra. Emlékszel mikor voltunk utoljára színházba? Amikor még apa élt. Mert apát nem érdekelte semmi és senki. De azóta nem mertünk…nem mertük kitenni magunkat az éles nyelvek kereszttüzének. És igen néha én is azt érzem, hogy apám átkot hagyott ránk. Átok…hogy így élünk, hogy a varázslók közt így kell élnünk…s sokszor megfordult már a fejemben, hogy ennek így nincs értelme. Az életnek így. Ilyen körülmények között. Ezen  akarok változtatni Myra. Ezen. Hogy így éljünk. HA félnek, ha rettegnek is tőlünk az is jobb mint ez az elutasító közöny és elfordulás. Hogy hátat fordítanak nekünk mindenfelé. Hogy zárják a kapukat előttünk. Hogy idegenek vagyunk a véreink között is. Nem bűnben fogantunk. Tisztes házasságban. Aranyvérűek házasságában. S mégis. Egy bűn s ezer a bűnhődés. Mi viseljük apánk bűnének terhét…mert ő maga…neki ez sosem számított. Szeretnék olyan lenni mint ő, hogy ilyen érdektelen legyek minden iránt, hogy én is ópiumfellegben lebegve élhessem az életem és cseszek magasról a világra. Mégsem tudom megtenni. Mert a bosszúm erősebben marasztal a földön. Ez a megaláztatás. Érted már Myra? Kettőnkért teszem ezt! A mi kettőnk becsületéért. Hogy visszaszerezzem a mi értékeinket.Bármi áron.

-         Mit akarsz tenni?

-         Megszerzem a mardekár vért – súgta halkan Dmitrij. A két szürke tekintet sötéten kapcsolódott össze a gyertyafényben. – És szükségem lesz a segítségedre hozzá. Tehát? Segítesz.

-         Az a Malfoy széfben van – pihegte Myra.

-         Mi is Malfoyok vagyunk – keményedett meg Dmitrij hangja.

-         Segítek – bólintott lassan Myra. Lehajtotta a fejét, s a könnyei ismét lefutottak az arcán. Dmitrij magához húzta.

-         Ne sírj! Szerintem klassz nő vagy Myra! Hülyék a férfiak, ha nem látják. S egy férfi sem érdemel meg, ha az apánk tettéért ítél el téged – Myra ajkán visszafojtott zokogás tört fel. Dmitrij meleg mellkasának dőlt, érezte a szorító férfitenyér biztonságos melegét. Dmitrij lehajolt s arcon csókolta. Megcsapta orrát a hársillat. A nedves ajkak lecsúsztak a nyakára. Egyetlen súroló mozdulat volt az egész. Dmitrij ellépett, s bezárta maga mögött a fürdő ajtót. Myra reszketve emelte fel a tekintetét. A tekintete találkozott a tükörképével. Szorító érzés, préselő…nem kellene. Ezt nem…