Már felébredt. Reménytelen volt a próbálkozás, hogy csukva tartsa a szemét. A fény lassan szűrődött a szemhéjak mögé. Félt felnyitni a szemét, hogy esetleg, Dmitrij még itt van. Vele egy ágyban. A saját öccse. Megborzongott egy pillanatra, mégsem tudta elutasítani a gondolatot. A szőke fiú közeledését. Nem az öccsét látta benne, nem csak azt. Átfordult a másik oldalára, keze tapogatta a lepedőt. Üres volt az ágy. Myra kifújta a levegőt. Mégis kínosabb lenne most ezek után Dmitrij mellől kimászni az ágyból. Az túl…túl megrázó lenne. Felkapta a köntösét, s  levágta magát a tükör elé.

-         Na mi van?  - morogta a tükör. – Kivirultál.

-         Fogd be! – sziszegte Myra. De lehetetlen volt nem látni az arcáról sugárzó kielégült mosolyt.  – Ne nézz így! – szólt magára.

-         Te ne nézz így! – szólt vissza a tükör.

-         Szeretném kitépni a nyelved! – csapott a tükörre Myra.

-         Jó reggelt! – Dmitrij lépett a szobába. Teljesen útra készen, felöltözve. Myra lekapta a tekintetét a férfiról. – Látom elemedben vagy! Helyes – mérte végig Dmitrij. Várakozón nézett a nőre. – Mi lesz?

-         Mit mi lesz? – nézett fel csodálkozva Myra.

-         Tudod – Dmitrij a karóráját kopogtatta a pálcájával. – Kivételesen meghívást kaptunk. Elfelejtetted? Grainne!

-         Ó jaj Merlin! – motyorászta Myra. A kétajtós szekrényt kitárva keresgélt a talárjai közt. – Kiment a fejemből – beszélt maga elé Myra. – Hogy is felejthettem el… - megérezte a rekeszizmát átsimító kezet. Dmitrij ugyanúgy mint tegnap az arcára hajolt, hogy ajkaival érintse. Myra megremegett az érintéstől. Magához húzta. Myra a vállának döntötte a fejét ,s lehunyta a szemét. Csendben álltak így.

-         Lent várlak! – súgta rekedten Dmitrij, s ellépett. Myra reszkető kézzel tologatta a talárokat, végül egy fekete-fehér térdszoknyás ruha mellett döntött. Lapos fehér cipőjébe bújtatta a lábát, s lesietett. Dmitrij már a fogaton várta. Felhúzta magához.

-         Mi a terved? – dőlt hátra Myra. Dmitrij kutatva nézett rá. – A mardekár vér.

-         Csak mi. És Niobe Rose.

-         Nem. Roset hagyd ki – állította le Myra.

-         Tudod, őt jobban kedvelik a Malfoy-birtokon mint minket. Ő látogatóba megy, mi pedig titokban eljutunk a széfig.

-         Nem fogjuk tudni kinyitni – figyelmeztette Myra.

-         Miért ne?

-         Biztos vagyok benne, a nagyapánk gondoskodott róla, hogy ne férhessünk a kincsekhez. Szerintem már apa se férhetett hozzá – Dmitrij keze ökölbe szorult.

-         Az nem lehet.

-         Gondolkodj logikusan Dmitrij! Miért volt az, hogy az egyetlen tiarát, amit onnan kaptam, azt…Deimos adta. Nem az apám!  - Myra emlékeiben ott lebegett a virágsoros gyémánttiara. Az egyetlen igazán értékes ékszere. A Malfoy-kincstárból van. Az utolsó színházi este. Amin részt vett.

-         Csodás! – sziszegte dühösen Dmitrij. – Szóval rá kell vennünk egy Malfoyt, hogy kinyissa nekünk. Vagy ha belépünk akkor is elporladunk? – ráncolta a homlokát. – A nagyapámtól semmin nem lepődöm már meg. Úgy félti a vagyont tőlünk, mintha legalább házaló zsibárusok lennénk! Felháborító! – Myra a karjára tette a kezét csillapítólag.

-         Nyugodj le Dmitrij!

-         Gyűlölöm! – lassan vörösödött át Dmitrij arca. Myra aggódva meredt rá. Megállt a fogat. Napos szőlőindás kapuzat. Myra felsóhajtott.

-         Itt el lehet felejteni a világ összes gondját és bánatát – ugrott le a kocsiról Myra, s körbefordult a napsütötte kocsifeljárón.

-         Egyetértek! – intett nekik Niobe Rose. A két nő átölelte egymást.

-         Rose! Hogy vagy kicsi lány! – mosolygott rá Myra.

-         Hé! Csaknem egy idősek vagyunk! Muszáj mindig így hívnod? Mindenki így hív itthon! – sopánkodott Rose. Blaise fél szemmel mindig a legkisebb lányán tartotta a szemét. A legkisebb, a legutolsó aki kiröppent itthonról. A legtörékenyebb mind között.

-         Lám! Vérünk selejtje ismét itt van, és a húgunkat ölelgeti! – Sabine kemény hangja ütötte meg a fülüket.

-         Szervusz Sabine! – lépett hátra egyet Myra.

-         Ha zavarunk, inkább visszafordulunk – állt Myra mellé Dmitrij. Keményen csattantak a szavai akár az ostor. A fogadóbizottság. Blaise és Grainne  a tölgyfa alatt üldögéltek, kettesben iszogatva, fél szemmel a gyerekeiken tartva a tekintetüket. Sabine és Zack egymás mellett, keresztbe tett karral méregették az érkezőket. – Gyere Myra semmi keresnivalónk közöttük! – húzta karjánál fogva Dmitrij.

-         Ne, ne menjetek! – marasztalta őket Niobe visszahúzva a két testvért. Myra vonakodva leült a fehérre festett nyári székre. Dmitrij mögötte állt meg, szemével gyanakvón méregetve a tőlük néhány méterre ülő Zephyre Macaulay kettőst. A nézés kölcsönös volt. Nem alaptalanul. Sejtették, hogy ők ketten lesznek a legélesebb ellentétben. Zephyre és Macaulay Seginus seregébe léptek. Blaise legnagyobb megrökönyödésére. Niobéről pedig mai napig hiszik, hogy független és politikától mentes életet él.  Sabine erőszakosan húzta vissza legkisebb húgát magukhoz.

-         Ne legyél túl jóba velük – sziszegte húgának. – Veszélyesek! Ha a közelükben vagy a halál közelében vagy Niobe. És a bűn közelében. A tabuk és erkölcstelenség vermében.

-         Fejezd ezt be Sabine! Az unokatestvéreink – intette le Niobe.

-         Figyelj Rose! – tette a karját Zack húga vállára. – Mi ismerjük őket. Tudjuk, hogy milyenek. Én harcoltam Dmitrij ellen. Őrült.

-         Mac viszont mellette harcol – toppantott a lábával.

-         Amióta a nagyi meghalt nem volt harc – súgta sötét tekintettel Sabine. – Ez egyet jelent. Dmitrij nem vállalja tovább a csapatok vezetését.

-         Más céljai vannak úgy tudjuk – szólt közbe Zack.

-         Kémkedtek utána? – háborodott fel Niobe.

-         Mindenki kémkedik. Azt hiszed Zephyre nem próbál meg kipuhatolni mindent amit csak lehet?

-         Széthúz a család, nekem ez nagyon nem tetszik – mérte végig a testvéreit Zack. – Apánkat kellene követnetek! Levendulatalárosnak lenni mint mi!

-         Zack, oké, te vezeted a levendulatalárosokat, de minket hagyj ki ebből – intette le Niobe.

-         A testvéreim vagytok több támogatást – bosszankodott Zack. – Ha Sabine nem lenne…

-         De vagyok – komoly arcú lány volt mindig is. Most is. Szorosan összefogott hajjal állt, rosszalló pillantással méregette Zephyréket.  – Felháborító. Hogy az ellenséghez álltak. Anya oltotta be a fejüket! Anya volt! – nézett Grainne felé Sabine. – Elhitette velük, hogy Seginus a jövő. Tuti, hogy ezt tette.

-         Mi bebizonyítjuk az ellenkezőjét   - húzta ki magát határozottan Zack. – Apa még nekem tiltotta meg hogy levendulatalárt merészeljek ma felvenni. Mint valami totyogó gyereknek! – csattant Zack. – Nos Niobe döntöttél? Ki mellé állsz?

-         Niobe nem áll sehová igaz? – szólt közbe fenyegető hangsúllyal Sabine. – Maradj ki ebből. Én azért harcolok, mert apám seregét akarom erősíteni. Neked nem kell Niobe. Én kettőnk helyett harcolok – szigorú tekintettel méregette Mac és Zephyre párost. – Átálltak! A testvéreink!Halálfalók. Fekete taláros halálfalók!

-         Sabine te komolyan azt hitted, hogy mind levendulatalárosok leszünk? – nevetett fel Niobe.

-         Ez lenne a dolgunk, a feladatunk. Egy gyereknek az apa eszméit kell vallani – csattogtak az ostoros szavak. – Az apánkat kellene támogatni, az ő hitét az ő eszméjét, az ő harcát. Zabinik vagyunk Merlinre! Ez elhivatottság! Ez nem is kellene hogy kérdés legyen. Az ő harca a mi harcunk. Hiszen istenítettük mind őt! Akkor mi történt egyszerre? Mi borult fel? Miért minden ilyen értelmetlen? Nem beszéltünk már hetek óta a saját testvéreinkkel. De hát azért testvérek vagyunk nem? Vagy a talárunk színe örökre elszakított minket?

-         Sabine te vagy aki mindenkit fúrsz! – csattant Niobe. – Nem veszed észre, hogy nem oszthatja mindenki apa és a te és a levendulatalárosok nézeteit? Szerinted mi öten kötelesek vagyunk levendulatalárt húzni csak azért mert az apánk Blaise Zabini a egalapítója.

-         Mindenki ezt várná tőletek is! Azt hittük ez egyértelmű. A Levendulatalárosoknak szemet szúrt. A saját gyerekei sem mind oda tartoznak ahova kell.

-         Zack a vezetőjük elégedjenek meg ennyivel.

-         Sokan az én kudarcomnak tartják, hogy a többiek nem levendulatalárosok – jegyezte meg mérgesen Zack. – Engem vonnak kérdőre Rose érted már? Sabine ezért bosszankodik. Apa egységet alkotott. Én bizonytalanságot. Hiszik, hogy az én seregem már nem apa serege. ÉS hogy bennem nincs meg az ami apában – hajtotta le a fejét Zack.

-         Ez igaz.

-         Ez nem igaz- egyszerre mondta ki a két lány. Sabine felhördülve nézett Niobe Rosera.

-         Azt mondják, ha a saját testvérei nem bíznak annyira benne, hogy az ő seregébe tartozzanak, talán nekünk sem kellene. Blaise ért hozzájuk a sétabotjára támaszkodva.

-         Hangosak vagytok cicáim – vigyorgott rájuk Blaise. Megszívta a szantálillanót. – Oda hallom mit beszéltek. – nézett Grainne felé, aki a tölgyfa alatt ült. – Nem z eszmével van a gond. Az elhivatottsággal. Változtak az idők Zack. Amikor én kiléptem Voldemort volt hatalmon…sokan miatta az ő személye miatt gyűlölték a halálfalóságot De az vérkérdés volt Aranyvér eszme és félvér vezető. És hát eszme is. Igen. Hittük, hogy rossz Voldemort eszméje. Aztán Pansy….mh igen. Az más korszak volt. Pansy taktikus volt mindig is. Logikus. Tiszta eszmét alkotott. Leegyszerűsödött minden… De Deimosék…és Jamesék…és mi….változott a világ Sabine és Zack. Már kezditek elfelejteni miért is harcoltok. Elfelejtettétek az okot. És ezzel nem csak ti vagytok így. Ez a baj a levendulataláros sereggel. Kit akartok megdönteni? A Malfoyokat? Az unokatestvéreiteket? Ez nem arról szól – Blaise lehajtotta a fejét.  – Nem arról szólt. Régen.

-         Tehát ma már igen? – kérdezte halkan Niobe.

-         Attól félek – súgta bizonytalanul Blaise. – S ez rossz jel. Ma már gyűlöletből harcoltok. Nem eszmékért és hitért és célokért. Valami fensőbbrendűbb dolgokért. Hanem…személyes intrikákból, személyes ügyek miatt vezetitek a sereget. A vezetőket gyűlölitek, a rokonaitokat. Nem tetszik ahová fajul ez az egész Zack. ÉS ezt neked mondom fiam! – tartotta meg magát a sétapálcával Blaise. – Szállj magadba és tisztitsd le a személyes ügyeidtől a harcot. Ne a magad ügyéért harcolj, hanem a közösség ügyéért. Azért hogy egyenlőek lehessenek a varázsvilág tagjai. Én ezért harcoltam. Tiszta szívvel mered állítani, hogy te is ezért harcolsz Zack? – mérte végig a fiát Blaise. – ÉS Sabine? – a két gyerek nem felelt. Hallgattak mélyen. – Igaza. Volt Pansynak. Itt kellett meghalni. Én sem akarom látni már, hogy hová fajul a harcunk. Kiöregedtünk a harcokból, s ezáltal megváltoztak a harcok.

-         Új idők vannak apa, új célok, új harcok. EZ már nem ugyanaz.

-         Nem. Nem ugyanaz – ingatta a fejét Blaise. – De tévedsz ha azt hiszed jobb lett.