Eközben a Malfoy kastély alagsorában ketten is sebesen lépkedtek. Dmitrij ment elöl, szorosan a nyomában Myra. Megérkeztek a Malfoy-címeres ajtóhoz.  Dmitrij elszántan, határozott mozdulattal nyúlt a kilincshez, de Myra lefogta a karját.

-         Várj! Várj, mi van…ha… - Myra bizonytalanul méregette az ajtókilincset.

-         Akkor talán te szeretnéd előbb? – nézett rá várakozva Dmitrij.

-         Igen én – lökte félre az ajtóból Myra. – Értem nem kár, de érted igen – lenyomta a kilincset. Semmi.

-         Engedd! – Dmitrij is lenyomta. Semmi. Se kattanás, se halálos összeomlás.

-         Nem enged az ajtó. Lehet, már nem is ez a kincstár. Apa gyerekkorában itt volt ,de mondjuk átköltöztették – találgatta Myra.

-         Annyi kincset, hova máshova tehettek volna – tiltakozott Dmitrij. Megrángatta az ajtót. Meg sem moccant. Dmitrij bosszúsan rúgott az ajtóba. – A fenébe is! Nem enged be, ez a Merlin átkozta ajtó! Hát persze! Mi mást is vártunk! Még aörülhetünk, hogy azért életben vagyunk – húzta el gúnyosan a száját Dmitrij. Myra tanácstalanul nézett rá. Dmitrij is lemondóan rázta a fejét. – Nem akartam máris összeütközést. De nem lesz más út – nézte fáradt tekintettel Myra szürke szemeit.

-         Ó! – formálta az ajkaival fáradtan Myra. A szellőzőrácson behallatszott a gyerekek éneke: „ Azt add mi szíved titka, az lesz az ajtód nyitja…” Myra bosszúsan vágta be az ablakot. Már megint ez az idegesítő gyermekjáték.

-         Rossz emlékek mi? Bűntudatot ébresztenek? – vihogott fel Dmitrij.

-         Együtt játszottuk velük. Seginussal, Sabine-nal, Zack-el, az unokatestvéreinkkel…most meg…itt vagyunk és ezt tesszük.

-         Azt se feledd el, hogy ők milyen helyzetben vannak hozzánk képest. Hogy mivelünk mit tett a nagyapánk!  - sziszegte kegyetlenül Dmitrij.

-         Igaz. Igazad van, Dmitrij – sóhajtott Myra. A gyerekek vidáman zengték a zárósorokat: „ A többiről szavunk se szó-ó-ól, Visszafelé te lehetsz….a fogóóó!”

-         Futás, futás! – sikongtak, az ablakok megrezzentek az elsuhanók dobogásától.

-         A gyerekek! – csapott le Dmitrij.

-         Nem, nem ne! – fogta vissza Myra.

-         De igen! – sietett Dmitrij. – Egyet megkérünk, hogy nyissa ki és kész.

-         Ez átverés, kihasználod, hogy naívak! – tiltakozott Myra.

-         De jószívű lettél nővérkém! Éjszaka bezzeg az én karjaimba menekülsz, akkor hova lesz a jó lelkiismereted, heh? – torpant meg mérgesen Dmitrij. Erőszakos csókot nyomott Myra szájára. – Gyere és segíts! – húzta magával a nőt. Myra szó nélkül engedelmeskedett.  Távol voltak a felnőttektől. Vidáman kezdték meg újra a körjátékot. Myra reszketett. Dmitrij érezte a remegését.

-         Mi van? – súgta neki halkan.

-         Nem tudom…olyan…rossz előérzetem van… - dörzsölte a karjait Myra. – Ettől…ettől a játéktól…történt akkor velünk valami Dmitrij? – ráncolta a homlokát Myra.

-         Nem emlékszem, hogy történt volna valami különös…de hát én kisebb voltam. Te tudod. Te vagy az idősebb, jobban kell emlékezned – állt meg Dmitrij is. Myra figyelte a körjátékot. Homályos emlékképek, pörgő szoknya, az öccse amint tekintetével őt keresi a körjátékban… valahonnan a felnőttek nevetése, apja illanóra gyújt…Haladt a körjáték…énekelték, mondogatták, felelet- és felelet….egyetlen rezzenés volt. Myra hátán végigfutott a hideg. Hófehér tunika…arany öv…hosszú egyenes barna haj…a kör közepén. Egyetlen ezredmásodpercnyi villanás. Myra pislogott. A szeme megtelt a rémület könnyeivel.

-         Mi az mi van Myra nem várhatunk itt egész nap? – rázta meg Dmitrij. Myra kereste a villanást, a nőt, a vélt alakot.

-         Nem tudom – suttogta halottfehér arccal Myra. – Nem tudom…de…

-         Gyere! – húzta a kezénél fogva Dmitrij. A gyerekek páros táncba kezdtek… Dmitrij elkapta az egyiket. – Gyere velünk!

-         Te ki vagy? – méregette a szőke fiúcska.

-         A nagybátyád – sziszegte neki Dmitrij.

-         Huha! – sietős volt. Myra s Dmitrij futva tették meg a gyerekkel az utat. Tudták a kicsik keresni fogják a körjátékból a kisfiút. Igyekezniük kell. Szólni fognak a felnőtteknek és akkor elszabadul a pokol itt a Malfoy-birtokon.

-         Nyisd ki siess! – parancsolta neki Dmitrij. A gyerek megszeppenve szorította össze az ujjait. Dmitrij bosszankodva maga nyomta a gyerek kezét az ajtókilincsre. AZ ajtó azonnal engedett.  – Pompás! – félrelökte a gyereket s berontott a csillogó ékszeres vitrines termekbe, végigszaladt, szemével a kis fiolát kereste.  Myra ámulva nézte a felbecsülhetetlen értékű ékszereket, az ékszergyűjteménytől káprázott a szeme. Magához húzta a kisfiút.

-         A nagymama tiarája mellett lesz! – kiáltotta Myra.

-         Merre? Merre? – rohangált Dmitrij. Túl sok a terem, túl nagyok, mindenütt oszlopok. Soha nem jártak még az ékszergyűjteményben. – Segíts már egy kicsit! – nézett kérőn a nővérére. Myra is keresgélni kezdett. Kapkodva pislogtak körbe a termeken. Egyszerre látták meg az egyszerű vitrint. A kinevezési ékszerek. És a Voldemort vérével teli ampulla.  A vitrin üvegén keresztül néztek egymásra. Dmitrij a kis kallantyút próbálta lenyomni. – Nem enged! – Myra is megrángatta.

-         Hozd a kicsit! – intett a kisfiú felé Dmitrij. Myra visszaszaladt a gyerekért. Türelmetlenül nyomták le a gyerek kezével a fogót. Semmi. – A fenébe is! Mit kell itt tennünk?

-         Nem tudom, de hangokat hallottam Dmitrij! Sietnünk kell – suttogta hadarva Myra.

-         Azt csak a nagymama tudta kinyitni – kotyogta a kisfiú. Dmitrij arcán látszott, ahogy szorítja a fogait. Már megint a varázsok ostoba egyvelege. Myra remegő tekintettel nézte.

-         Dmitrij! – nézett könyörgőn a férfira.

-         Tudom, sietünk. De ezt magammal viszem, ha itt halok meg a Malfoy- kincstár romjai alatt is – sziszegte Dmitrij. Sebesen pöccent a pálcája, az össze létező varázslatot megpróbálta rajta.

-         Dmitrij! – sikoltotta Myra. A hangok a  folyosóról már behallatszottak a kincstárba. Dmitrij a nővérére kapta a tekinteté. Hideg akaratos acélszürke villanás. Dmitrij egyszerűen feldöntötte a vitrint. Borultak a vitrinek. S végre eltört az üveg, hatalmas csörömpöléssel, de Dmitrij kikapta az ampullát mielőtt eltört volna.  – Gyerünk! Rántotta magával a nővérét.

-         Hová mégy? Nincs hátsó kijárat, csak azon tudunk jönni, amin bejöttünk! – suttogta Myra.

-         Akkor ott megyünk ki – vonszolta Myra szeme a fekete fehér drágaköves nyakéken függött.

-         Gyere már! –húzta Dmitrij, de tekintetével elkapta, Myra kívánságát, előre lökte a nővérét, de visszaszaladt az ékszerért. A talárja zsebébe süllyesztette, s utánuk futott. Füst és por fogadta. Tehát mégis. Niobe és Matt is ott voltak, Myra a kicsit magához szorítva lőtte az átkokat. Persze Myrát nem támadták ,amíg nála a gyerek.

-         Dmitrij Malfoy! – Seginus hangja csattant a háttérből. – Ki másra is számítottam! Betörtél a kincstárba! AZ én örökségemet lopod? És a gyerekemet? Mit akarsz tenni? Mh? Ennyire ki vagytok éhezve a Malfoy-vagyonra. Nem elégedtek meg a Parkinsonnal? Azt sem érdemeltétek volna meg! Földönfutóvá kellett volna tenni titeket! Mert már mindent magatoknak akartok!

-         Így van Seginus, mindent magunknak, akarunk, és meg is szerezzük, Bármi áron.

-         Engedd el a fiamat! – csattant Seginus. Az egész Malfoy család megzavarodva rémülten állt, lőtték az átkokat rontásokat, s lassan körvonalazódtak, hogy ki hol áll.

-         Döbbenetes. Lám Niobe ármánykodása! Hittem, hogy téved Zephyre. Azt mondta, átálltál Niobe. De én nem hittem neki – mérte végig a lányt. - Becsaptad az egész családunkat, mellettük álltál végig?  A szemem elé ne kerülj még egyszer… tudod az ilyen lelketlen számításért a halálfalóknál egyértelműen halál a büntetés – sziszegte Seginus.

-         Megkapod a fiad, de engedj elmenni! – kiáltott át Myra.

-         Nem. Átadod a fiam, de innen nem engedlek el titeket, kérem vissza az értékeimet! – csattant Seginus. – Azt amit el akartatok vinni. – Dmitrij felmérte a helyzetet. A Malfoyok felé nem menekülhetnek. Szemével intett Myrának, aki azonnal értette mire gondol. Leguggolt a kisfiúhoz.

-         Ha szólok amilyen gyorsan csak tudsz fuss a szüleidhez jó? – súgta neki. A kicsi rémülten bólintott .Potyogtak a könnyei, Myra cipőorrát áztatta vele. Dmitrij várakozva nézte a nővérét. Myra biccentett,s felkiáltott.

-         Most! – Meglökte a kicsit ,hogy a kezdőlökést megadja neki. Dmitrij robbantotta a mennyezetet, s a négy zöldtaláros rohanni kezdett a leomló faltörmelékek elől. Dmitrij ragadta meg nővére kezét ,s rohant vele végig az alagsorban. A Malfoy-kriptán át a sírkertbe érnek. Apjuk sokat mesélt erről a részről, arra fognak menekülni. A nedves föld sercegett a cipőtalpuk alatt.

-         Nyomás, nyomás! El kell érni a birtokhatárt, hogy hopponálhassunk – sürgette a hátuk mögött lihegő Niobe Matt párost. Elérték a kriptát. Megdöbbentő volt a látvány. Emelvényen feküdtek. Kivilágított fénysávval körülölelve. Ében volt a hajszín. Nem természetes, már régen nem. De Ében és a szőkés őszes szőke haj. Békésen pihentek. Álmodták az örök álmot. Egymás mellett. Ezüstfenyő és levendula volt körülöttük.

-         Merlin ősz szakálla! – motyogta Myra. A nagyszüleik. Niobe látta természetesen. Neki nem volt újdonság. De a két kitagadott Malfoy nem. Dmitrij is megállta hajszában egyetlen pillanatra. Lehajtotta a fejét halkan lépett a talapzat lépcsőjére.

-         Azt hittem tényleg forogni fog – jegyezte meg gúnyosan.

-         Dmitrij gyere! – kulcsolta át ujjaival az öccse kezét. – Hagyd őket! – súgta Myra. Talán soha többet nem látják az őseiket így. Ők ezt nem érdemelték ki. Nekik nincs joguk ahhoz hogy ide jöjjenek. HA nem menekülnek erre nem is látták volna az életben sem.   – Hagyd! – húzta el Myra Niobe már várakozóan tartotta nyitva a sírkert felé vezető ajtót. A másikon kilépni végzetes is lehet. Jól tudták.  Lélekszakadva rohantak végig az erdő fái közt.

-         Niobe azt hiszem többé te se teheted be a lábad a Malfoy birtokra – állapította meg fanyarul Dmitrij.

-         A lényeg, hogy megvan, ami a mi vezérlő eszménkké válhat igaz? – nézett rá pihegve Niobe. Dmitrij megpöckölte körmével az ampullát s  felemelte.

-         Ó igen. Megszereztük  - hopponálás előtt mind a négyen a vérrel teli üvegcsére néztek. Voldemort vére. A mardekár vér. Hát megszerezték. Myra hanyattesett a hopponálása erejétől. Dmitrij húzta fel.

-         Mióta? – nézett rá vesébe látó tekintettel Dmitrij. Myra tudta, hogy mit kérdez tőle.

-         A temetés óta – felelte halkan Myra.

-         De mi…?

-         Nem tudom. Csak, azt, hogy megijeszt.

-         Talán…talán ők? A nagyanyánk?.... – ráncolta a homlokát Dmitrij.

-         Nem. Nem – ingatta a fejét Myra. – Ez csak érzés inkább…Az alakot akit látni véltem…azt csak ma láttam…

-         Nem lehet, hogy – hunyorított Dmitrij. Myra nemlegesen rázta a fejét…nem tudott mit mondani…