Myra a fésülködőtükör előtt ült. Végigsimított a haján. Áthúzta a fésűt egyenes hosszú haján. Fésülködés közben halkan egy ősrégi keringődallamot dúdolt. Nem ugrott be hirtelen honnan a dallam, de a fülében volt, és dúdolta, s dúdolta, dallamra húzta már a fésűt is a hajában. Sokkal kiegyensúlyozottabb és kipihentebb volt, már hetek óta. A mindig szomorú fényű szemében most halvány derű derengett, sokat dudorászott, Dmitrij meg is jegyezte többször is. A fésülődőkészletét áthúzták Dmitrij hálójába. Valahogy nem is gondoltak bele mit tesznek. Egy házban éltek együtt is. Egyszerűbb volt egy hálóban aludni, mint mindig átmászni egymáshoz. Dmitrij torokhangon nevetett minden éjszaka, ahogy látta a küszöbön megjelenő Myrát. Felhajtotta neki a takarót, s igazán nem beszéltek, nem szóltak semmit, csak szerelmeskedtek, s kimerült elégedettséggel, Myra mindig nála maradt. Egy hét után Dmitrij egyszerűen áthozta Myra holmijait a hálóba. A szerelmi függőség. A szerelmi örömök utáni vágy hajtotta őket mindig a másik ágyába. Feladták a bűnösség érzését. Fittyet hányva mindenre maguk előtt is felvállalva végülis közös hálóban aludtak, közös ágyban. Testvérek maradtak továbbra is, de a kapcsolatuk kiegészült az igényeik kielégítésével. S titkon talán…az egymás iránt érzett szerelemmel is. Myra elhessegette a gondolatot. Véletlen sem akart arra gondolni, hogy szerelmes lett a saját öccsébe. De ezt érezte. Attól, amit minden éjszaka Dmitrij nyújtott neki, s viszont. Szerettek együtt lenni. Elveszett az érzéseiben. Hogy mit érez Dmitrij iránt. Hogy valójában házastársként élnek egymás mellett…

A tükörképe kacsintott. Myra halk sikkantással meredt a tükörre.

- Te csináltad? – kérdezte a tükörtől.

- Te csináltad – felelte a tükör.

- Ne játszd a papagájt! – dühöngött Myra.

- Azt mutatom, ami a valóság – sóhajtott a tükör.

- Akkor ma a valóságban is kacsintottam? – gondolkodott Myra.  – Kezdek megőrülni!

- A képzelődés az őrület egyik első jele – értett egyet a tükör. Myra bizonytalanul méregette a tükröt, s folytatta a fésülködést. Sötétedett. Dmitrij ma későig maradt Niobénál. De érezné, ha baj lenne. Myra megnyugodva folytatta a dudorászást. A keringődallam andalító hatására álmosan pislogott néha. Saját tükörképét nézte. A Sötét szemeit, a fehér sápadt bőrt, a szürke szemek most egészen sötéten csillogtak. A folyosón, fehér lepelben suhant át. Akár egy árny. Myra karja libabőrös lett. Meredt  a háta mögötti részre a tükörben. A sötétben semmit nem látott. Felkapta a gyertyatartót, s kisietett a folyosóra. Fázósan keresgélte a fehér ruhát. A lépcsőfordulónál mintha újból megjelent volna. Intett, hogy kövesse? Myra felsikoltott. Leejtette a gyertyatartót, a gyertya kialudt, a sötétben Myra visszacsapta a hálóajtót, s a szoba másik végébe menekült. A szíve a torkában dobogott. Rémülten szorongatta a ruháját. Az ajtót felrántották, s pálcával a kezében Dmitrij állt az ajtóban.

- Myra? – Dmitrij odasietett a reszkető nővéréhez. – Mi történt?

- Mh, öhm – Myra ajkai lilák voltak a rémülettől. Vacogott a foga. Fázott. Nem értette, hogy mi történik vele. Hogy miért képzelődik, hogy miért ez a furcsa, furcsa érzés, már napok, hetek óta, hogy mivel magyarázhatná…

- Nyugodj meg, itt vagyok! -  súgta Dmitrij, s gyors pálcaintésére a szoba fényárban úszott.- Jobb így? – húzta magához a nőt. Myra erőtlenül bólintott. – Szeretnéd ha este égve hagynánk egy gyertyát? – Myra erősen bólogatott.

- Igen. Az jó lenne most – végre átmelegedett ismét. Bátortalanul mosolygott Dmitrijre. Visszaereszkedett a fésülködőasztalhoz, s megpróbált rendet teremteni a sok apró kacatok között. Dmitrij a tömör fára tenyerelve méregette a tükröt. Myra figyelte öccse kereső szürke tekinetét. A tükörre gyanakszik jól sejtette.

- Nem a tükör Dmitrij – szólt halkan Myra. Öccse megsimogatta a kezét. Myra a tükörben látta a megcsillanó pecsétgyűrűt. Az apjuké. Falco a fiára hagyta. Vége a Malfoy-hagyománynak. Dmitrijnek már nem járt nyolc évesen az egyedi pecsétgyűrű, így a sajátját ruházta Dmitrijre. Helyébe viszont Dmitrij egy különleges ékszert készíttetett. Az aranyláncon most is ott lóg a nyakában a kettős félhold alakú leszármazási szimbólum. Kettős félhold, vagyis a másodszülött. A másodszülött leszármazási szimbólum. Myrának nem volt ilyen nyaklánca. De Dmitrij ebben sokkal többet látott. Az igazságtalanságért cserébe, a másodszülött fiú, mely tökéletes adatik. Dmitrij soha nem vette le ezt az ékszert. S ez éppen annyira ismertetőjele volt, mint a zöld talár. Összetartozott az ő megjelenésével. Dmitrij enyhén bronzos barnás bőrén a megcsillanó aranylánc, a szépre formázott másodszülött szimbólum.  Mindenki ismerte s mindenki azonosította Dmitrijjel. Az ő hírneve észrevétlen robbant a köztudatba. Mardekár utódjaként a Voldemort vér vezetőjeként tekintettek rá. S féltek tőle. Nem is kicsit.

- Azt hiszik le avadázom őket az utcán – nevetett fel Dmitrij. Myra szájára hajolt, s mély hosszú csókkal forrt egybe az ajkuk.  – A másodszülött bosszúja. Kezdek…mh mitikus lénnyé változni… maholnap az aranynyakláncomról készülnek másolatok  -emelte a tenyerébe a pengevékony félholdat Dmitrij. Reggeli Prófétát dobott az asztalra. Myra is átfutotta a szalagcímet s a szöveget.

- Több próféciában, legendában és őstörténetben szerepel a másodszülött történet, vagyis a másodszülött fiú, aki megbosszulja családja sérelmeit, s a legkitaszítottabb szerepből a maga tökéletes mivoltával a legmagasabbra küzdi fel magát? A Másodszülött, aki kiemelkedik a sárból s a csúcsra jut? -  Myra fintorogva olvasta a sorokat. – Dmitrij ez annyira pongyolaság! Mint egy nagy rakás felfújt… - háborgott Myra.

- A felfújtról jut eszembe, készítesz végre felfújtat nekem? – nézett rá esdekelve Dmitrij.

- Nem – morgott Myra. – Miért mondtad azt a házimanónknak hogy takarodjon a házból!? – bosszankodott Myra. – Hogy tehetted ezt?

- Nem úgy értettem! Erre eltűnt! – rántotta meg a vállát Dmitrij.

- Szuper jól megcsináltad mondhatom – morogta Myra.

- Megint árnyakat láttál? – ült le az ágyra Dmitrij s komoly tekintettel figyelte a nővérét.

- Dmitrij nem tudom, hogy is …mondjam…de igazán nem árnyat látok…

- Akkor mit látsz? – nézett rá várakozón Dmitrij.

- Olyan….mintha…magamat látnám – suttogta elhalón Myra. Könnybe lábadt szürke szemeit fürkészte Dmitrij.

- Mármint saját magadat valahol önmagadon kívül? – dörzsölte a homlokát Dmitrij. – ez elég bonyolultan hangzik…

- Nem tudom…félek…megijeszt…nem értem mit akar.

- Ez rossz jel Myra. Lehet valaki így próbál ellenünk fellépni. Lehet valaki így akar az őrületbe kergetni. Gondolkodj logikusan. Nem láthatod önmagadat. Légy óvatos. És próbáld kizárni azokat a tényezőket, amik kiválthatják ezt. Jobb lesz, ha egy időre nem hagylak magadra – állapította meg Dmitrij.

- Ezzel egyetértek. Nem merek egyedül lenni – vörösödött a szürke szem. Dmitrij gyorsan magához húzta.

- Jó, nem hagylak egyedül rendben. ÉS bárki bántani akar elkergetem, legyen akár élő, akár holt. Ne aggódj, ráuszítom a mérgeskígyókat, amik itt vannak a ház előtt – simogatta meg a barna hajzuhatagot. Myra csendesen felnevetett.

- Pihenj nyugodtan! Itt leszek – suttogta Dmitrij, s felállt az ágyról. Myra kimerülten helyezkedett el a takaró alatt. Remélte, hogy az álmaiban semmilyen árny nem jelenik meg. Főleg nem önmaga árnya.