Dmitrij és Myra aggódva kopogtak a ház kopogtatójával. Mi a csoda történhetett? Összenéztek. Már percek óta nem nyit ajtót Niobe. Myra az ablakokat figyelte, a zsalu még leeresztve. Dmitrij újra megnyomta a csengőt.

-         Szerinted? – vágott kétségbeesett arckifejezést.

-         Nem tudom. Mit tegyünk? – szaladt le- és fel a lépcsőn Myra.

-         Betörjem az ajtót? – nyomta meg vállával az ajtót Dmitrij.

-         Ne! Ne törd rá! – húzta el Dmitrijt.

-         Odabent vagy? Niobe! Nyiss ajtót! Myra vagyok – kiáltotta be Myra. A két testvér tanácstalanul nézett össze. Bentről végre mocorgást hallottak. Niobe zilált hajjal lépett eléjük.

-         Történt valami? – nézett rá aggódva Myra. – Beteg lettél? Rosszul vagy? – kérdezte Myra ,s belépett mellette a lakásba.

-         Nem, minden a legnagyobb rendben, csak…elaludtam – sütötte le a szemét Niobe. A nappaliból azonban egy másik kócos fej pislogott ki.

-         Merlinre! Matt! Öhm… - Myra megtorpant. – Azt hiszem zavarunk Dmitrij – mondta bizonytalanul az öccsének, s hátrált néhány lépést.

-         Niobe azt mondtad, nem lakik itt – mérte végig egyiket és a másikat Dmitrij.

-         Jaj, hát Matt véletlenül éppen – gesztikulált Niobe hevesen, de semmi értelmes nem jött a nyelvére.

-         Inkább kímélj a magyarázatoktól – legyintett Dmitrij.

-         Niobe és én éppen kívántunk valamit – mosolygott Matt. A két testvér megrökönyödve néztek a párosra. Niboe fülig vörösödött.

-         Matt úgy érti, hogy tegnap tündérgyűrűt láttunk és hát…

-         Azt látjuk, hogy kívántatok valamit – morogta Dmitrij.  – ÉS kint várjuk meg amíg normálisan felöltöztök, vagy a nappaliba is bemerészkedhetünk?

-         Hogy a nappaliba? – Niobe zavartan pislogott a nappali átvezetőajtajára.

-         Dmitrij szerintem menjünk és kint várjuk meg őket – tuszkolta ki Myra az öccsét. Lezavarta a férfit az ajtón, s behúzta maga mögött a bejárati ajtót.

-         Mh te tudtad, hogy ők… - ráncolta a homlokát Myra.

-         Nem. De addig ezt odaadom neked – súgta Dmitrij. Myra ujjára csúsztatott egy zöld hőre változó színű gyűrűt. Myra ámulva figyelte.

-         Ez mi lenne? – forgatta meg a gyűrűt Myra.

-         Mh. Nos nem eljegyzési gyűrű – mosolygott fanyarul Dmitrij. – de ahhoz hasonlóan hasznos. – Ez egy utasító gyűrű. Dörzsölésre működésbe lép. Ha esetleg valami gyanúsat észlelnél tudod – nézett behatóan a nővérére.

-         Ó Dmitrij, te mindenre gondolsz – borult a nyakába Myra.

-         Azért mindenre éppen nem – simogatta nővére derekát Dmitrij. Myra a vállába fúrta az arcát, belélegezte a finom hársillatot. A két fiatal sebbel- lobbal érkezett meg melléjük.

-         Végre – vett nagy levegőt Dmitrij. – Tehát út közben elmondom mi lesz a feladatotok…

Seginus csapattesteivel szemben álltak fel. Dmitrij ravasz módon nem mutatta meg a seregeit. Mivel a létszám elveszett volna, ezért rejtve maradt, az ellenség előtt ,hogy mennyien állnak szemben velük. Kettessével, elrejtőzve a természet lehetőségeit kihasználva álltak s várták az összecsapást. Dmitrij vezette a csapatokat, Ezüst sólyommá változva, mutatta a csapatmozgásokat. A zöld talárosok az égre figyelve várták a jelet ,az indítást, az utasítást. Myra pedig anyjától örökölve szürke mezei nyúllá változott. Fürgén szaladgált, hol átváltozott , hol vissza, de mindig az eget fürkészte, kereste testvérét. Félt, hogy észreveszik a különlegesen szép sólymot, amely szürke szemeivel úgy kutatta az alatta elterülő tájat, mintha valóban az élelmét keresné, holott csak az embereit figyelte éles szemmel, adta az irányítást nekik. Jól mozogtak együtt Myrával, Myra a földön, a föld alatt, s az avarba bújva, míg Dmitrij a fák közt szárnyalva, az égen, a napfényben csillogott a csőre, s a Mardekár címeres jelzőgyűrűje. Myra mozgatta füleit, hallgatózott. Apró gyorsan mozgó orrán át rémülten szuszogott. Nem tévedett. Seginus minden kétséget kizáróan megsejtette, hogy a felettük köröző különleges szépségű sólyom nem közönséges vadászsólyom.

-         A sólyomra célozzatok! – kiáltotta el magát. Myra rémülten figyelte öccsét, de az már a biztonságos fakoronák mögé rejtőzött.   Újra visszaváltozott. Lőtte az átkait, pálcája forgott akár egy titokzatos és gyors sodrású karmesteri pálca vezényelte a jót a rosszat az életet a halált a sebeket s mindent, ami csak szikrázhatott a vékony kecses pálcából. Dmitrij mellé ért. Egymás mellett vállvetve harcoltak küzdöttek, s csorgott róluk a verejték a  harc hevében, melegében. Dmitrij lehúzta egy rönk alá.

-         Nézd meg a csapatokat jobbra! Én balra teszek egy kört.

-         Rendben –szeme sarkából még figyelte a levegőbe felröppenő sólymot szélesen kitárt szárnyakkal hatalmas szárnycsapásokkal tört az ég felé, hogy onnan ismét enyhén lejtősen repülve alá felülről madártávlatból láthassa a csapatokat, hogy hol tart az ellenfél,s hol tartanak a saját emberei. Gyorsan változtatta  az alakját, adta a csapatmozgásokat. A rohanó léptek a varázslatok a a tömeg a pálcákból kilövellő átkok és rontások mind mind verték fel a port, egyre kevésbé lehetett kivenni, hogy ki hol és merre tart. A fekete taláros sereg kezdett elszakadni, kisebb csoportokra szakadtak, megszűnt az információáramlás a csapattestek között. Dmitrij gyorsan használta ki a helyzetet, irányította rá, egy egy  őrző védő párosát a szétszéledt fekete talárosokra. Visszatért Myrához, s együtt folytatták a harcot. Myra is jól irányította a földről a csapatokat, ugyanúgy, ahogy Dmitrij az égből. Sűrűn változtak át, az elsajátított animágiát most lépten nyomon kihasználták. Végeláthatatlannak tűnt a harc, Dmitrij fáradtságot nem ismerve akart mindenütt ott lenni, repült futott szaladt oda ahol éppen szükség volt rá. Nem számolták a perceket, az időt, nem számított semmi csak az elhatározás lebegett a szemük előtt, hogy győzzenek, hogy az első csatájukban megmutassák, hogy bár jelentős emberfölényben van a fekete taláros csapat ez semmit sem jelent, hogy az ő csekély létszámukkal is lehet győzelmet aratni. Dmitrijt is ez hajtotta. Nem féltette Myrát. Úgy harcolt, mintha csak magát látná. Lendületesen, gyorsan, az izmos lábak fürgén mozogtak,  Minden zöld taláros olyan energiával vetette magát a harcba, amely emberfelettinek tűnt, s aki csak látta Dmitrijt a harcban nem kételkedett, hogy mardekár vér csörgedezik az ereiben. Úgy varázsolt, mint már régóta senki sem a varázsvilágban. Nagyon félelmetes és nagyon fenyegető jelenség volt. Biztos a pálcája, jól irányzottak a lövései, és mintha egy titokzatos védőpajzs venné körül, semmi, semmi nem csapódott még a közelében sem. Jó reflexek, gyors mozgás, éleslátás, jó helyzetfelismerés. Mind mind ott lepult Dmitrij talárzsebében, hogy magabiztossá és erőteljessé tegye a fellépését. Seginus fekete talárjában úgy csapkodott akár egy pegazus, lengett a széles talár, takarva a lábát. De fáradt tudta jól, az ő lába sosem lesz olyan. Mint a másik Malfoyé. Hátráltak a csapato. A fekete talárosok lassan vonultak vissza. S észrevétlenül tűntek el a zöld talárosok szeme elől. A tisztáson csak ők maradtak. Dmitrij Myrához röppent, s átváltozva kapta a karjába. A Zöld talárosok a győzelem kiáltásaival fogadták a vezetőjüket. Dmitrij azonban csak egyetlen nőt látott, A boldogság könnyeiben úszó szemeket, amik csodálattal néztek rá, s gondolkodás nélkül engedett utat a vágyának, csókolta a Malfoy-lányt kifulladásig, zihálva kapkodtak egymás ajkai után a sereg fütyülve sikoltozva nézte őket ,s Niobe szaladt elsőként hozzájuk. Ahogy kibontakoztak az ölelésből Niobe borult a karjaikba. Mind Dmitrijhez akartak érni, megfogni akár egy szerencsét hozó kegytárgyat, hogy soha ne múlhasson el a szerencsecsillaguk, amivel ma is győzelemre vezette Dmitrij a seregeit. Azt a maroknyi kis csapatot, akik most kiáltozva kapták a vállukra ,s vonszolták vissza a Parkinson birtokra. Myra nyújtotta fel hozzá a kezét, s nevetve törölgette a könnyeit. Csillogó szemekkel nézte az öccsét a poros zöld taláros mardekár vezetőt, akit ma mind csodálva, rajongva figyeltek ,s felnéztek rá. Dmitrij egymaga vitte véghez a győzelmet a jelentős emberfölénnyel szemben, érte el az ő győzelmüket, az ő irányítása nélkül elvesztek volna ez bizonyos. Éppen az elenyésző emberhiány miatt. De Dmitrij jól gondolkodott a kettes beosztásokban, a térképek ismeretével, és Myra és önmaga minduntalan átváltozásával elérték ,hogy gyorsabbak legyenek, mint emberi mivoltukban, hogy ott lehessenek, ahol szükség van rájuk, s a két testvér együtt, felejthetetlen harci tettrekészségről tett tanúbizonyságot itt előttük. Felértek a gömbbe. Niobe egy hordó bort szerzett a számukra apja pincéjéből, s most csapra verték s koccintottak a maguk dicsőségére. Myra és Dmitrij a gömbben álltak, a völgyre néztek, ahol a kis csapat állt. Kifáradva kimerülten, de a győzelem mámorával és mosolyával az arcukon.Dmitrij és Myra már csak egymást látták. Dmitrij magához ölelte nővérét.

-         Csodálatos voltál – súgta Myra hajába Dmitrij.

-         Sosem láttam még ilyen szép sólymot mint amilyen te vagy – nevetett Myra.

-         Mh ez afféle szerelmi vallomás volt? – nevetett halkan Dmitrij.

-         Olyasmi. De lenyűgöző voltál az égen, ahogy repültél! Ahogy az éles szemeddel kutattad a tájat.

-         Téged is kerestelek – súgta a hajzuhatagba Dmitrij.

-         És megtaláltál? – kérdezte halkan Myra.

-         Mindig. HA nem is voltam melletted, a fél szemem rajtad tartottam.

-         Lejöttél volna értem?

-         Mindenféleképpen – bólintott komolyan Dmitrij. – Fontos vagy nekem, nem csak a harci teendőkben, a mi harcunkban, hogy mellettem légy, hogy támogass, nem csak mint testvér, de mint…

-         Mint… - Myra a mellkasába fúrta az arcát, ahogy hozzábújt.

-         Annál sokkal több mindenben is  - tartotta a nőt derekánál fogva. A tömeg vidáman integetett nekik fel, Dmitrij leintegetett nekik.

-         Úgy féltettelek. Sólyomként sokkal elővigyázatlanabb vagy.

-         Butaság. Nem követek el meggondolatlanságot.

-         Nem követtünk el?

-         Nem. – Dmitrij megemelte nővére állát. Nézte a csillogó szürke szemeket, amelyek tágra nyílt szerelmesen néztek vissza rá.  – Myra! – suttogta a nő ajkaira.  – Az jutott fent eszembe, hogy talán ha fent eltalálnak s lezuhanok…örökre bánni fogom, hogy itt lent a földön nem mondtam el neked, hogy mennyire szeretlek – Myra szeme megtelt könnyekkel. Tenyerével a szép markáns férfiarcot simogatta, nyugtatóan.

-         Tudtam volna anélkül is.

-         Nem Myra értsd meg, én nem …nem csak mint testvéremet…hanem mint nőt, szerelemmel szeretlek

-         Jaj Dmitrij! – karolta át a férfi nyakát Myra.  – Bűnös ha erre az a válaszom, hogy én is? Hogy én is mint férfit szeretlek? – temette arcát a férfi vállába. – Annyira szégyellem magam. Olyan bűnös amit teszünk…

-         Legalább most már okuk is lesz, hogy kerüljenek minket- tréfálkozott Dmitrij Myra haját simogatva. – de most már nyugodtan repülhetek odafent, mert tudom, hogy elmondtam, amit el kellett neked mondanom, ami a titkom volt, ami nélkül nem hagyhattalak itt ,hogy ne mondjam el neked.