Myra a családi sírkert kerítésének kapaszkodva állt. Mélybarna haját fújta a koraőszi hűvös szél. Szeméből könnyeket facsart. Apró cseppekként hullottak alá. Apja sírjának kerítésénél állt. Levendulavirágot hozott. Amit annyira szeretett. Myra emlékhelyet állított itt Niobénak és Mattnak is. A Zabini kapuk végleg bezárultak előttük. Magukra haragították egy életre őket. Pedig apjuk által A Zabini-családdal még nem volt rossz a viszonyuk. A legkisebb elvesztése talán a legfájdalmasabb nekik is. Myráéknak is. Apró faleveleket kergetett a szél, csapkodta Myra olajzöld talárját. S nem is gondolta, hogy a törékeny alkatát egy ezüstszürke szempár figyeli. A nővére fájdalmát. Végleg egyedül maradtak. Myra az egyetlen barátnőjét is elvesztette. Keserű a fájdalom. S magányában mindig ide menekült. A sírkertbe, az ősökhöz, az apjukhoz. Mintha csak érezné a tömjén, ópium és kávéillat egyvelegét itt a kertben, ami megnyugtatja, ami azt a képzetet kelti benne, hogy biztonságban van, hogy van aki vigyázza lépteit, hogy él az, aki erős karjaival elhárítja a gúnyolódók csapásait. Hűvös ujjaival az alacsony kerítésre kapaszkodott, szorította, hogy fehéredtek az ujjai. Dmitrij halkan lépett nővére magányába. Sokáig nem szólt, meggyújtotta a vastag tömjéngyertyát, s együtt szippantották a kellemes nyugtató illatot. Vörösre csípte a két szürke szempárt a szél. Mindketten a kőbe vésett nevet nézték. Dmitrij megütögette ujjával a kezében tartott pergament.

-         Akarod? – súgta halkan. Myra könnyfátyolán át figyelte öccse kezében a megsárgult lapot. Erőtlenül biccentett. Dmitrij remegő hangon a kerítésre ereszkedve kezdett sorok olvasásába.

„ 2040. január…Életem legdöbbenetesebb napja. Követte a hagyományokat. Nagy halálfalógyűlésre hívott össze minket. Deimos mellett álltam, láttam a ruganyos mindig temperamentumos lépteket, a fekete talár lebbenését, a menetszél fújta-e vagy az emlékeim, vagy a misztikum…nem tudhatom. Elszánt volt a tekintete mint mindig. Elénk állt. Összekapcsolódott a tekintetünk. És mindenkinél hamarabb tudtam, hogy mi következik. Láttam a szemén. Kiolvastam a szembogarából, a gyengéd pillantásából, amit nem akartam elfogadni. Metszőn húzódtak össze a szemhéjak, nem akarta, hogy közbe vágjak. Hogy megszólaljak és tiltakozhassak. Előtte térdeltem a bátyám mellett. S a jellegzetes dallamú hang félbeszakíthatatlanul zúdította ránk a tényt. A hatalomátadás napja. Nem akartam. Féltem tőle. Attól, hogy már nem neki engedelmeskedem. Mert őt követném a világ végére is. De nekem mást már nem jelentett az eszme. Éreztem a levendulaillatú keze súlyát a vállamon. Nem akartam látni, hogy elszállt felette az idő. Az én szememben most is ugyanolyan volt, mint amikor régesrégen a Malfoy-birtokon a kezét fogva botladoztam utána a bátyámmal. A bal kezét szorongattam, míg bátyám a jobbat. Fehér könnyed nyári ruháján petrezselyem-zöld minták futottak, a szoknyát minduntalan az arcomba csapta a szél, a levendula illatát hozta az orromba, s én úgy ragaszkodtam hozzá, mint senki máshoz. Az édesanyámhoz. Nyaranta sokat vágtunk neki a birtoknak így hármasban. A két fiával. Hűvös ujjai a homlokomon simítottak át, ahogy hátraseperte szememből a tincseket. A szalmaszőke tincseket. Amiket éppen úgy szeretett mint én az övéit. A ruháját, az illatát a mozdulatait. Belémivódott. Már akkor. Három éves ha lehettem. Az első emlékem az anyámról. A legintenzívebb. Ahogy csetlek-botlok a nyomában, a könnyed járásában szép nő után. Ahogy fogom a kezét, érzem a kézszorítását, ami biztonságos és megnyugtató, és hűvös, és nőies és levendulaillatú. Szerettem a kezét fogni. Úgy éreztem az eszme ivódik belém a kézfogásától, a közelségétől. Állandóan az érintésére vágytam. Gyerekként…később felnőttként is…még jobban. Ahogy a szél felém sodorja az illatát, a ruhája könnyed anyagát, s én bizonytalan léptekkel követem, a kezébe kapaszkodva támogatást várva. Most is ezt éreztem. Amit akkor a mezőn. Én nem láttam az arcán a kort, a megfáradt lépteket, a küzdést. Több volt a pillantásában. Akartam, hogy több legyen. Hallgattunk mindketten. Mindenki azt várta díszes hatalomátadás lesz. De anyám Pansy Parkinson Malfoy volt. Voldemort átadását követte. Az ő stílusát vitte tovább nem másét. Nem újat alkotott. Váratlanul vitte ő is végbe. És tiltakozásnak helyet sem adott. A végsőkig kihúzta a saját uralkodásának idejét. S most a mienk a hatalom. Pedig tudja, hogy engem ez már régen nem érdekel. A Malfoyok tüntetőlegesen nem voltak jelen. Sem az apám, sem a nagyszüleim. Nem akarták látni, hogy nekem, a kitagadottnak is átadja a hatalmat. Ezzel pedig Deimost is megfosztottuk az igazi hatalomátadástól. Hogy szerettük-e mg hatalmat, amiért annyit küzdöttek a Malfoyok? Nem tudom. Én biztosan nem szerettem. Én ma is a halált várom. Így, hogy anyám megpihenő keze a vállamon nyugszik. A talárja enyhén a mellkasomra borult. Féltem, hogy mindenki előtt magamhoz rántom. Azzal a szenvedéllyel, amivel csak egyszer tehettem az életben…talán ezért a tettért megölnének itt a teremben a halálfalók itt és most…de nem tettem. Csak néztem…lángoló szürke tekintettel, s engedtem, hogy ellépjen...a vezetés az enyém. A seregek vezetése. S talán én is megkapom a megnyugvást. A végsőt. A harcokban. Szorítottam a kezét, csókoltam a levendulaillatú kézfejet, s egyetlen lehunyt pillájú másodpercig tudtam…láttam, az arcára suhanó arckifejezést. A kézcsók alatti érzelmek suhogását. Kiviharzott a teremből. S mi ott álltunk a ténnyel a szomorú lehangoltsággal. Ünnepelnünk kellett volna talán? De mégsem tettük. Deimos feloszlatta a gyűlést, s lassan emelkedő mellkassal néztünk össze. Hát megtörtént. Átadta a hatalmat. Szó nélkül. Előkészület nélkül. Váratlanul, éjfekete talárban. Levendulaillatúan. Nem figyelmeztetett minket. S csak én tudom hogy miért nem. A sértett kirohanásából tudtam. Azért, mert apám visszautasította a parancsát. Nem volt hajlandó személyesen megjelenni az átadáson, ahol Deimos mellett, engem is kinevez utódjának. Ezért volt a bosszús döntés, a gyors váratlan és döbbenetes átadás. Dacból. Haragból, sértettségből. Fájt neki. Hogy ezt kapom. Hogy ezt kapjuk. S tudta, hogy nem tehet semmi mást. Nem akarta talán, hogy lássuk a könnyeit, amit az én kézcsókom váltott ki belőle. Erősnek akart látszani, mint mindig. Bizonyosan nem így tervezte az átadást anyám. De a helyzetek mindig változnak. És mindig változhatnak…”

Myra zokogva borult öccse vállára. Sajnálta az apját, sajnálta a saját sorsukat, Niobét, mindenkit. A helyzeteket, amik mindig változhatnak. Ahogy apja mondta. Ahogy apja írta.

-         Parancsmegtagadás. Ezt írta. Vajon megkínozta érte a nagyapánkat? – hajtotta össze Dmitrij a pergament.

-         Nem hiszem – rázta a fejét Myra.

-         Változnak a helyzetek. Apa ezt mondta. Remélem büszke arra, ahogy most változtatjuk a helyzetünket – nézte a sírfeliratot Dmitrij.

-         Én nem lennék büszke. Talán azt is elveszítjük, amink eddig volt. Az egyetlen barátainkat…mi következhet még? – bújt az erős karok közé Myra.

-         Visszaszerezzük azt, amit elvesztettünk, ami soha nem lehetett a mienk. És Niobe tudta, hogy mire vállalkozik, tudta, hogy veszélyes feladat. Nem kértem, hogy lépjen be. Ő akart jönni. Semmit sem tehettünk volna érte. Ne emészd magad ezen Myra – A lány csak bólogatott, szippantották a hideg szél hordta tömjénillatot. Várták a megnyugtatást, a belenyugvást….