Ismét egyedül volt otthon. Bár egyre kevésbé szerette, ha egyedül kell a házban tartózkodnia, Dmitrij a két fő bizalmasával Yaxley-el és Jugsonnal ült össze. A széles kagyló feletti tükörnél tűzte össze a haját, amikor ismét megjelent a látomás. De most egész képsorokat kapott. Villanásokat a sötétből előbukkanó közeledő Dmitrij, hátulról átölelő mozdulat, a saját félrefordított feje, meleg mosoly a tükörbe. Villanás, és villanás, sorozatosan egymás után. Dmitrij a kád szélén ülve, a saját előrebukó haja a csapnál. Fül mögé igazító mozdulat. Myra kezéből kiesett a csatt. Mélyeket lélegzett.

-         Nyugalom – suttogta magának. Újra és újra átforgatta ujján az utasítógyűrűt. Semmi. Szembenézett a tükörképével. Apró fejrázás. Amit nem ő vitt véghez. Ami csak a tükörben látszódott.  Hátán futkosott a hideg. Krémszín köntösét dörzsölgetve meredt a tükörre. A félelem a szemébe ült, rettegve meredt a tükörbeli látomásra. – Jól van. Mond, mit akarsz! – rebegte cserepesedő ajkakkal. A tükörbeli képe bólintott. S eltűnt. Myra idegesen nézett körbe. A tükörbe visszanézve azonban nem látta a látomást. Már épp készült megnyugodni, amikor a fürdőajtón, mintha könnyed koppanás lett volna. Kinyitotta az ajtót. Már napok óta nem hord magánál pálcát. Minek? Felesleges. Semmi értelme. Nem tudja használni. Szétnézett a folyosón, s mintha egy ködképnyi árnyék vetődött volna a falon, sietősen suhant le a lépcsőn. – Jó várj ne siess! Nem bírok ilyen gyorsan menni! – nyugtatta Myra. Nem vagyok normális! Megzakkantam. A saját képzeletemhez beszélek, egy árnyhoz, amit senki más nem lát, csak én? Ideges léptekkel futott ki a bejárati ajtó elé. Csak a halvány fehér kis pamacsnyi füstöt látta maga előtt. Az erdő szélén lebegett. – nem. Oda nem megyek be! – csattant Myra. Az erdőbe, sötétbe, egyedül, varázserő nélkül? Egy képzelt félelmetes árny után? Az árny mintha bosszúsan toppantott volna körözött körülötte. S Myra meglepődve tapasztalta, hogy ismét képsorokat kap. Magáról és Dmitrijről, halványan, talán meg sem történtek, kézenfogva szaladnak az erdőbe. Őrület? Olyan volt mint egy mozgókép, egy fénykép, egy vetített árnyjáték. Myra földbegyökerezett lábbal állt. A ködpamacs várakozóan lebegett. Myra vonszolva magát, de követte. Nem tetszett neki…hogy ezeket látja, hogy nem érti miről van szó, hogy nem érti miért ezek a sosem látott képsorok így itt. Meg sem történtek. Mit jelenthetnek? Könnyű házipapucsban volt és a krémszín szaténköntösben, semmiképpen sem egy erdei sétához öltözve. Éjnek évadján. Az erdő csendesen aludt. Békésen. Halk neszek szűrődtek táolról csupán, és a vidám ködpamacs írt le hullámokat a levegőben. Myra a haját az arcából és a szájából kisepergetve követte. Ennek rossz vége lesz. Dmitrij keresni fogja ha hazaért, és nincs otthon. Hűvös volt az őszi éjszakai levegő. Myra fázósan dörzsölgette a karját. De végre a pamacs abbahagyta az eszelős iramű lebegést. Egy helyben lebegett valami előtt. Myra a sötétben sokáig nem is látta, hogy mi előtt. De amikor rájött döbbenten megállt. A Parkinson-birtok legjellegzetesebb építményénél állt. A gömbnél. Ahol Dmitrij véghezvitte a mardekár vérrel a szertartást.

-         Mit akarsz? Mi-mit…akarsz megmutatni? – suttogta erőtlenül Myra. A ködfelleg felfelé irányuló mozdulatot tett. Myra sokáig hezitált. Mi van ha fent van valaki? Valaki aki csak arra vár, hogy felérjen? Hiszen…nincs varázsereje, most akár le is lökhetik a gömbből.  – Nem, oda fel nem  - motyogta félősen Myra. A ködpamacs ismét árnyjátékot vetett. Tükör nélkül persze nem tudta olyan hitelesen megtenni. De ismét villanás volt. Fehér ruhában saját magát látta, ahogy bíztatóan visszanéz, s felsiet a lépcsőkön. A ködpamacs visszatért. Várakozóan lebegett ismét. Myra lázasan kapkodta szemét, felfelé nézett a magasan lévő gömbbe. A halovány kis köd közelebb jött, körbekerülte Myrát néhányszor, s várakozóan lebegett mellette. Myra nagyot sóhajtott. – Ha visszaszerzem a varázserőm és valami rosszat akarsz…visszakapod – súgta a ködgomolyagnak, de elindult fel a lépcsőn. Fagyos hideg volt a korlát. Az ujjaival görcsösen kapaszkodott a kovácsoltvas míves korlátba. Levegő után kapkodva ért fel a gömbbe. Senki sem volt ott. Csak ő és az árny.  – Felhoztál ide! Mit akarsz? – nézte vizenyős szemekkel a lebegő kis árnyat. A köd kilebegett a gömbből. Myrának úgy tűnt, hogy el is veszett. Óvatosan a gömb széléhez merészkedett, s szorosan a korlátba kapaszkodva lenézett az elterül tájra. Ami utána következett, azt legmerészebb álmaiban sem várta. Egészen kísérteties halk hang. Egy dallam. Egy ősi dallam. Myra megszédült, s lehunyt szemei mögül egész képsorok villantak. Dmitrijjel a Malfoy-birtokon, a gyerekek körtánca, az ablakot becsapja, hogy ne hallja a vidám éneket, A Zabini gyerekekkel a körtánc, amelyben ő és az öccse is ott van. Fülbemászó gyermekjáték dallam. S ezt a dallamot hozta most a szél. Villanás, és villanás, Myra a homlokára szorította a kézfejét, hogy lássa is a képeket. Túl gyorsak, túl homályosak a villanások. Mint egy elmosódott régi festmény. Elsárgult pergamen, nőies írás, Sercegő aranymintás fehér penna felpillant, aki áthúzza a sort…Dmitrij. Myra a gömb küszöbére rogyott. Villanás, erős fénnyel, és újabb kép, Egyetlen sor. „Gömbtől lépünk százat ne feledjük el!” Myra fejébe éles fájdalom jött, túl homályos túl érthetetlen, túl régi emlék, Az írás. A pergamenen kettejüké. Dmitrijé és az övé. Idősebbek, mint most. Dmitrij áthajol a pergamen felett…a gyertyafény meglebben, a csókot, már nem érzi, csak a hűvös deszkákat a háta alatt. Sajgott a feje. Szédült…s szíve összeszorult a képtelen képzettől. Felpörgette magában a gyerekjáték szövegét… a szöveget, amit úgy érzett nem is tanult. Amit mindig ismert. Amit annyira szerettek játszani…amit…nem meri gondolni sem…A korláthoz rohant, s kinézett. Két ködgomolyag foszlott szerte a sötétségben. Myra végignézett a gömbtől a tájon.

-         Gömbtől lépünk százat? – suttogta Myra. Annyiszor énekelte, s csak most nyert értelmet. Hogy az a gömb nem csak szófordulat a gyerekjátékban. Hanem egy létező hely. Ahol most ő áll. – Az nem lehet – rázta a fejét Myra. A hideg csípte az orrát. Fázósan botorkált le a gömbből s futva tette meg az utat a kastélyig. Reszketve vágta be az ajtókat maga után, s a fésülködőasztalhoz rogyott.  Nézte a zavarodott tekintetét, s a kitáguló pupilláit. Folyamatosan rázta a fejét. Nem ez nem lehet…

Egy órával később ért haza Dmitrij. Myra még a tükör előtt ült, és csak bámult szembe önmagával. Dmitrij gyanakodva figyelte a nővérét. Lehúzta a talárját, s a cipőjét kezdte lehúzni.

-         Ne öltözz le! – mondta határozott hangon Myra. Dmitrij megakadt a mozdulatban, s értetlenül nézte nővérét. – Rájöttem valamire.

-         Jó, megbeszéljük vacsora közben, fáradt vagyok, átfagytam, semmi kedvem ezekben a hideg holmikban ülni – morogta Dmitrij.

-         Mondom rájöttem valamire – fordult meg a bársonyszéken Myra.

-         Ok. Hallgatlak! Mire? – egyezett bele engedékenyen Dmitrij, s várakozóan abbahagyta az öltözést.

-         Mindvégig ott volt az orrom előtt ,s vak voltam, hogy meglássam – suttogta hitetlenkedő arckifejezéssel Myra.

-         Mit nem láttál? – ráncolta a homlokát Dmitrij.

-         A gyermekjáték. A látomásaim. A kettő nem véletlen. Az első látomásom…a Malfoy-birtokon volt, amikor a gyerekek a körtáncot járták. S a gyerekjátéktól nem először fogott el az a furcsa érzés, amiért nem akartam hallani, amiért minduntalan zártam az ablakokat, ha meghallottam. És valahányszor látomásom volt, dúdoltam! Érted! Nem is tudtam, hogy mit, mert ösztönösen jött!  - pattant fel Myra s járkálni kezdett. – Nem értettem, miért akkor jönnek a látomások inkább ha egyedül vagyok. De ráébredtem. Azért, mert akkor dúdoltam inkább, ha egyedül voltam. És ma követtem az árnyat!

-         Mit tettél? – állt fel Dmitrij is. Összevont szemöldökkel. – Ismered a mondást! Ne bízz olyan dologban, ami gondolkodik, de nem látod ,hol tartja az eszét.

-         Akkor benned sem kellene bíznom! – morogta rá Myra. – Bár lehet látom hol tartod az eszed – siklott végig a tekintete Dmitrij testén.

-         Jó. Rossz kedved van, Mérges vagy rám, mert teherbe ejtettelek, de azért nem kell túlzásokba esned Myra – vágta zsebre a kezét Dmitrij.

-         Ez nem túlzás. Az árny a gömbbe vitt! A Gömbbe! Ismered az első versszakot, hiszen együtt játszottuk! És így szól: A gömbtől lépünk százat!

-         Myra ez semmit nem jelent, egy gyerekversben miért ne fordulhatna elő a gömb szó? – rántotta meg a vállát Dmitrij. – Gondolkodj logikusan!

-         Azt a verset mi írtuk! Mi írtuk magunknak! Útmutatónak! – csattant Myra, s megrázta Dmitrij karját.

-         Nem illik ránk a leírás Myra – nyugtatta Dmitrij. – Húgom, húgom ide jer! Ezt mondja a dal! Nem, hogy nővérem! – simogatta meg Myra arcát. – Kimerültél, ingadozik a hangulatod, a másállapotban levő nők közelebb állnak a misztikumhoz. Hidd el ez semmit sem jelent.

-         A húgom megszólítás régies kifejezés! – tiltakozott Myra.  – Azt a verset évszázadokkal ezelőtt írtuk érted, hogy ez mit jelent?

-         Ugyan. Mióta áll a gömb? – tiltakozott Dmitrij.

-         Nem tudjuk. Ahogy azt sem, hogy mióta él a gyermekjáték! – ragadta meg a karját Myra.

-         Myra. Pihenj le! Nyugtasd le az idegeidet!  - tolta az ágy felé nővérét Dmitrij.

-         Nem! Nem érted! – sikoltotta Myra. Dmitrij mély levegőt vett, s nővérére nézett. – Mondd végig magadban a verset! Megvan, hogyan győzhetjük le őket! A verset magunknak írtuk, mert talán már végigjártuk azt az utat!

-         A gömbtől – mondta hitetlenkedő kétkedéssel Dmitrij.

-         Igen a gömbtől! – toppantott Myra. – Miért nem hiszel saját magadnak! Az árnyakat azóta látom, amióta él a terv, hogy visszaszerezzük a hatalmat a mardekár vérrel! Nem igaz? Erre csak most döbbentem rá! Most! A mardekár vérrel a tervek! Tudod hogy hogy szól a versben?! Igaz?! „Ereidben igaz a vér!” Hogy ez nekünk miért nem tűnt fel soha! Nekem! Persze, mert sosem dúdoltam végig.

-         És a szeplők? – tiltakozott Dmitrij. – A leírás szerint a lány szeplős!

-         A folt! Hát nem érted? Mi akkor is egy pár voltunk! „Ejnye-bejnye kis szeplős” A szeplő alatt a foltokat érti, vagyis a folt az ártatlanságán.

-         De a folytatásban éppen a folt van – ellenkezett Dmitrij. – „Nem foltos a lepedőd.”

-         Vagyis már nem érintetlen – tette keresztbe a karjait Myra. – „Ketten vagyunk e világon”  - idézte Myra. – Nem igaz ránk? Tényleg nem?

-         Ezzel azt a feltételezést akarod mondani – nézett elsötétülő szürke szemekkel Dmitrij. – Hogy a győzelmünk érdekében végig kell járnunk a gyermekjáték utasításait, s olyan segítséget kapunk, ami senki másnak nem adatik meg? – Dmitrij áttúrta szőke haját. – EZ őrültség.

-         Emlékszel mi a vége? – szólt halkan Myra.

-         „Ez Mardekár birtoka vagyon.” – biccentette Dmitrij. – Tehát elképzelhető, hogy jártunk ott évszázadokkal ezelőtt, s ismét elvezet minket oda, ahol tényleg senki sem járt? – Dmitrij kétkedve méregette. – És hogy jutunk vissza? Erről nem szól a dal!

-         Talán mert ugyanazt az utat kell végigjárni, vagy mert egyszerű a visszaút nem tudom – nézett tanácstalanul Myra.

-         Ez egy gyerekjáték Myra. Aminek egyes elemei illenek ránk – húzta el a száját Dmitrij. – Ha ilyen fontos információt hordoz azt nem egy gyerekversbe rögzíti akárki is írta – tett elhárító mozdulatot Dmitrij.

-         De lehet, hogy éppen ezért lett gyerekvers – suttogta halkan Myra. – Mert egy gyerekjátékban senki sem látja meg a fontos információkat. De tudtuk, hogy mi észre fogjuk venni, hiszen a leírás illik majd ránk itt a jövőben és az idők végezetében.

-         Ezzel azt mondod, hogy mindig ugyanezzel a bűnnel születtünk meg? És hogy ezt a bűnt már elkövettük, ahogy ezt a harcot már megvívtuk? – ráncolta a homlokát Dmitrij.

-         Igen – bólintott határozottan Myra.

-         Nem lehet. A mágiatörténetben szó sincs ilyesmiről.

-         Nem az számít, ami a könyvekben van, az a minisztérium által elfogadott dolog és kész. És azt sem tartom kizártnak, hogy eredetileg ezt nem gyermekversnek szántuk, csak később lett belőle az. Talán csak magunknak írtuk…hogy fennmaradjon – Myra átsimított a hasán. – s talán a gyerekünknek énekeltük és vele játszottuk. Talán ő őrizte meg, s később terjedt el, úgy hogy ma már mindenki ismeri.

-         Nem mindenki. Csak az aranyvérűek – sóhajtott Dmitrij. – Hiszen a játék végén mardekárhoz jutnak el. Ezt más nem játszatja a gyerekeivel, csak egy igazi mardekáros aranyvérű. – Dmitrij a fejét ingatta. – Túl sok a meseelem Myra.

-         Tiszta szívvel mered állítani, hogy nem bizonytalanít el? Hogy nem érzed azt, talán valóban a miénk a szerzőség? Valahol a múltban? – nézte komolyan Myra. – Elképzelhető, hogy nem véletlen, hogy éppen önmagamat láttam mindig a tükörben árnyként hanem azért mert tényleg én voltam, egy korábbi életemből, de ugyanígy, ketten, a tükörben, hiszen számtalan olyan képet láttam, ami nem köztünk történt, s mégis úgy tűnt, hogy közöttünk történik. Legalábbis velünk. Nem értettem az árnyakat, talán azért nem, mert egy előző századi kép volt. Dmitrij üzenni akartunk magunknak. Itt a lehetőség. Csak mi ketten. Elmegyünk és megnézzük.

-         Ez őrültség – temette a tenyerébe az arcát Dmitrij.  – Jó. Az első versszak utasításait teljesítjük – adta beleegyezését Dmitrij. – De ha nem tapasztaljuk a leírtakat visszatérünk – nézett fel Myrára. A lányt láthatóan elégedettséggel töltötte el a válasz.

-         Megegyeztünk – Myra előkapta méregzöld talárját ,s öltözködni kezdett.

-         Megállni! Arról nem volt szó, hogy ma éjszaka vágok neki! – tiltakozott Dmitrij, de Myra szúrós tekintetére visszahűzódott. – Jó. Rendben. Akkor ma indulunk. Máris azonnal. Elégedett vagy? – vette vissza a talárját Dmitrij.

-         Igen – mosolygott rá Myra futólag, de fejében már a gyerekvers sorai futottak.