Dmitrij a gömb korlátjára támaszkodva nézett a mélybe. Szürke szemei végigfutottak a holdfényes lombkoronákon. Myra mellé lépve követte a tekintetét. Dmitrij akárcsak az apja a a csapatvezető tekintetével kémlelte a tájat. Ismerte ezt a terepfelmérést. Dmitrij az apját utánozta ebben, anélkül, hogy tudta vagy érzékelte volna. Beleivódott mindkettejükbe. Myra csendesen várta ,hogy mit lép a férfi. Beleegyezett, s elkíséri ez a lényeg.

-         Merre? – suttogta izgatottan Myra.

-         A vers szerint haladunk – biccentett Dmitrij.

„ A mesénk egyszerű kezdjük hát el.

Gömbtől lépünk százat ne feledjük el.

Az irányt tudjuk, mondanunk se kell.

Hét erdőn, hét mezőn nem tévedünk el.”

-         Tehát északnak tartunk – Dmitrij előkapta aranyfedeles iránytűjét.

-         Apa  - suttogta könnyes szemekkel Myra. Dmitrij bólintott.

-         Akárki is volt az apánk annak idején reméljük, hogy ugyanazt az irányt szerette – vett mély levegőt Dmitrij.

-         Nem lehet véletlen – indult le a lépcsőkön Myra. – De ez szinte természetfeletti. Akár egy körforgás. Akár…régen. A múlt ismétlődik. Lehetetlen.

-         A gyerekversben ez van – Dmitrij mintha csak parancsot teljesítene indult határozottan északnak. Myra belecsúsztatta apró női kezét a férfiéba, s kézenfogva haladtak az erdei ösvényen. – Nem fázol? – mérte végig Dmitrij.

-         Úgy érzem lázas vagyok – nevetett Myra. – Ez olyan titokzatos és olyan felfoghatatlan dolog.

-         Jah, nekem főleg az a túlvilágra jutsz téma… - fintorgott Dmitrij.

-         De te úgysem hiszed, hogy eljutunk a vers azon részéig igaz? – nézett fel rá csillogó szürke szemekkel Myra.

-         Őszintén szólva bízom benne, hogy nem jutunk el odáig, mert onnan már nincs visszaút – Dmitrij beharapta az ajkát. – Myra nem hiszem el, hogy belerángattál ebbe.

-         Nézd a jó oldalát. A nővéreddel sétálgatsz kéz a kézben az erdőben.

-         Késő éjszaka, a várandós partneremmel a hidegben, én inkább így fogalmaznék. Ráadásul egy buta gyerekvers miatt. Ráadásul nekem nem bizalomgerjesztő ez az erdei séta – sopánkodott Dmitrij.

-         Vajon akkor is így morogtál? – ábrándozott Myra.

-         Akkor még nem élt a gyerekvers, azt mondtad utána alkottuk meg nem? – vetette ellen Dmitrij. – Akkor biztos nem morogtam hogy baromságokat kell követnem.

-         Honnan tudtuk legelőször, hogy merre kell menni? – gondolkodott el Myra.

-         Inkább a lépéseket számold – dünnyögte Dmitrij. – Harmincnégy, harmincöt. Múgy szerintem a kisördög súgta meg neked az utat.

-         Te vagy az én kis ördögöm – nevetett Myra. – Mellesleg én vagyok az idősebb, szóval nem is értem miért nem verem el a feneked azért, hogy ilyen engedetlen vagy.

-         Mert gyerekként nem támadtalak volna le ezért, de ma már igen – nevetett torokhangon Dmitrij.

-         Te csak számold én addig felidézem a szöveget – szorította meg Dmitrij ujjait Myra.

„Három testvér, három ág,

három út lett a világ.

Térül-fordul az idő.

Így múlnak az esztendők.”

-         Ezt biztos te írtad – jegyezte meg Dmitrij. – Szörnyű egy versszak és semmi értelme.

-         Nagyon is sok értelme van. A három testvér, apa, Grainne és Deimos. Ahogy a három ág is világos, zöld, levendula és fekete. Ez szükséges. Így lesz érthető a politikai felállás.

-         Mondtam, hogy te írhattad, nekem az út leírása elég lenne, nem kellenek a mellékszövegek – húzta el a száját Dmitrij.

-         És jelezni kellett, hogy már nem arról a generációról van szó, vagyis hogy már a mi időnket éljük, ezért múlnak az esztendők – magyarázta Myra.

-         Álmodozz csak, mindjárt vége az erdei sétánknak – mosolygott elégedetten Dmitrij. A lejtőn leértek. A gömb a domb tetején magasodott felettük. Dmitrij megállt. Széles sáv húzódott a lábuk előtt. S szemben velük egy erdőség. Ösvény se közel se távol. – Látod megmondtam. Visszafordulhatunk.

-         Hét erdőn, hét mezőn! – csattant Myra. – Azt mondtad az első versszakot teljesítjük.

-         Csak nem gondolod, hogy egész éjszaka az erdőségben bolyongok itt? Hét erdőn, hét mezőn át? Myra. Nézd meg! – mutatott előre Dmitrij. – Nincs út, nincs ösvény. Semmi. Menjünk vissza álmos vagyok.

-         A nyafogós öcsém – húzta ki magát Myra. – Természetes, hogy nincs kitaposott út, hiszen senki nem fog kószálni itt az erdőkben. Szerintem mi sem tapostuk ki akkor évszázadokkal ezelőtt sem.

-         Lehet megváltozott már azóta a természeti környezet is. Lehet nincs is hét erdő és hét mező – sorolta Dmitrij az ellenvetéseit.

-         De lehet hogy van! – húzta magával Myra.

-         Remélem nem lesz túl messze az első mező – adta be a derekát Dmitrij. Myra folytatta a gyerekvers szövegét.

„Húgom, húgom ide jer

Más szavára ne figyelj!

Ketten vagyunk e világon

Jó bajtársak télen-nyáron.”

-         Ez viszont a te versszakod! – nevetett Myra.

-         Sosem írnék ilyen ostobaságot – ellenkezett Dmitrij.

-         Nem is magamnak írtam ezt – figyelte Myra ahogy egyszerre lépnek az avarban, le-lehajtva fejüket az ágak elől.

-         Kierőszakoltad belőlem. És amúgy sem én írtam – emlékeztette Dmitrij.

-         Várj a következő versszak már megint az enyém – nevetett Myra.

„Ki így szólsz hozzám titkon,

Magunk közt marad bizton.

Dmitrij átvette a versszakot, hogy folytassa.

-         Ejnye-bejnye kis szeplős

Nem foltos a lepedőd.”

-         Pont mint a játékban – lépett határozottan Myra.

-         Nekem ez az egész nem tetszik, túlságosan beleéled magad – intette le Dmitrij.

-         Ez nem beleélés, ezt már átéltük egyszer Dmitrij – igazította ki Myra.

-         És annak idején jobb dolgunk sem volt, mint gyerekjáték versszakokat kitalálni? – dörmögte az orra alatt Dmitrij.

-         Biztosan megvolt rá az okunk. Hogy a történet fennmaradjon, hogy túlélje az évszázadokat, hogy üzenetet hordozzon és az emlékezetünkben maradjon – lelkendezett Myra. – Szerintem rendkívül okos ötlet volt. És nagy segítség a harcunkban, és a  győzelmünkhöz. Biztos az én ötletem volt – szorongatta két kézzel Dmitrij kezét.

-         Nővérkém, olyan okos ötleteid vannak – emelte az égre a tekintetét Dmitrij.

-         Nem hiszel nekem igaz? Szerinted ez még mindig badarság – sértődött meg Myra. – Nem véletlen, hogy éppen most jeleztünk a múltból, most, amikor a legnagyobb szükségünk van a politikai segítségre, a harcokban a támogatásra. Persze, hogy én jeleztem magamnak, mivel te nem hiszel az ilyen túlvilági dolgokban.

-         Tudod…egyszer egy …pillanatra. Úgy tűnt nekem is…

-         Komolyan? – állt meg Myra.

-         Igen. Amikor ketten álltunk a tükörnél. Úgy éreztem, mintha már álltunk volna így a tükör előtt együtt. Ugyanúgy. Szeretőkként. Szerelmesekként. És mintha az én árnyképem is jelezni akart volna…akkor… - dörzsölte át a homlokát Dmitrij. – És kifejezetten azt éreztem, hogy egy előző életemben.

-         Húha! – nyalta meg idegesen az ajkát Myra. – Miért nem mondtad?

-         Nem akartam, hogy belelovald magad ebbe a képtelenségbe. Ezért inkább elhallgattam előled.

-         Kedves tőled – húzta el a száját Myra.

-         Megállni. Ez a hetedik mező. Egy tapodtat sem megyek tovább – torpant meg Dmitrij.

-         Jaj ne csináld! Most amikor már te is kezdted elhinni! – kérlelte Myra. S húzni kezdte az öccsét tovább.

-         Nem. Forduljunk vissza! – akart ellépni Dmitrij, s lefejtette Myra ragaszkodó ujjait a kezéről. Hátrált, de még Myrára visszanézve intett, hogy jöjjön. A szürke szemeken árnyék suhant át. – Ne mozdulj Myra! – szólt Dmitrij vészterhes nyugodt hangon.

-         Mi az Dmitrij? – Myra hangja remegett. Dmitrij hangjából kihallotta, hogy baj van.

-         Nem kell idegeskedni – húzta elő a pálcáját Dmitrij. – De meg se moccanj! – Myra követte Dmitrij pálcájának irányát, s meglátta a lábára lassan felfelé kúszó mérgeskígyót. A sikításával egy időben Az állat holtan hullott alá.  Myra zihálva szedte a levegőt. A két azonos szürke szempár összekapcsolódott.

-         Hogy is van tovább az a gyerekvers? – nézett fel enyhén szétnyitott ajkakkal Dmitrij. Myra szeméből ugyanazt olvasta ki…hát mégis…!